A sírt dicsértük meg.

Nem a szerzetes türelmű

Mercedest a parkolóban,

pedig az is szép. És nem is

a márványlapok között megbúvó

csendet vagy a potens naplementét,

amit a szomszéd síron állva fotóztak.

Csak a sír hozott minket lázba.

Hogy minden a helyén van,

mint egy sorsjegyen. Például

a színek komplementer egysége

mellett a számok is jól láthatóan

mutatják a legfontosabb információkat.

De ez még semmi: az élő- és művirágok aránya

szintén barátságosan alakult.

Milyen szerencse – gondoltuk.

És megdicsértük.

Ahogy évről évre növelte a vásárlóerejét. 

Azt nem. Ahogy azt sem, milyen serényen 

táplálta a tüzet hajnalonta. Arról sem 

emlékeztünk meg, milyen technikásan 

szellőztette ki a Volkswagen Passatját, 

amit költöző madarak magabiztosságával vezetett.

A paradicsomlevest is szerette.

Egyáltalán nem gondoltunk rá.

Sírnom kellett volna. Tudom.

De a tengert is a csak a Hold

kényszeríti a partra. Akkor meg

minek erőlködjek?