Van azért egy kis hamisság ebben a dologban, mondhatná bárki, és igaza volna, hisz miféle állapot az, hogy hirtelen mindenki, legalábbis elég sokan tudni vélik azt, amit Ritók, a részeges kőműves gyenge pillanatában meggyónt volna a plébános úrnak, aki már szintén nincs az élők sorában. Ilyenformán vagy a gyónási titok sérült némileg, vagy pedig Ritók mondta el másnak is a nevezetes gyónás előtt, esetleg utána, de az már végképp nem igaz, hogy a halálos ágyán, mert nem volt neki halálos ágya, csak az a vadrózsabokor, amelyre nagy puffanással érkezett le a toronyból. A szemtanúk szerint kékes lángok lobogtak a szájában, amikor elfúló, keserves hangon vizet kért, de a köréje gyülekező, rémült emberek előbb papért kiáltottak meg orvosért szaladtak, csak azután hoztak vizet, ráadásul a doktor nem volt otthon, és Ritók szájában a szesz tüzét a felbugyogó sötét vér oltotta el. Nem kizárt, hogy akkor mondhatta el valakinek, amit előzőleg meg is gyónt, bár utólag azt is nehéz tisztázni, ki volt körülötte, ki érkezett elsőnek, mint ahogy az sem derült ki soha, mit keresett a részeg kőműves fent a toronyban azon az őszi délutánon. Amikor a vizsgálóbiztos rákérdezett, hogy ki ért először a templomkertbe, többen is emlékeztek, hogy egy szekeres ember volt az, nem látta addig senki, nem tudni, honnan jött és hova tartott. Mintha az a nagybajuszú, ferde arcú szekeres látta volna meg, hogy esni készül valami vagy valaki a toronyból, ő ugrott be először a kerítésen, a nagy puffanás meg nyöszörgés zajára, és kiáltott is valamit, hogy ide, emberek, de aztán eltűnt hamar, és mire a plébános úr megérkezett, Ritók már kilehelte a lelkét. Mások úgy tudják, hogy a szekéren utazó fiatalember – félig úr, félig diák – volt az, aki átlendítette magát a kerítésen, akárha lóra ülne csak fel, az hajolt oda a haldoklóhoz, és hát neki volt ferde arca, de talán csak a széles karimájú kalap miatt tűnt úgy.

Az is furcsa, hogy sok évvel a részeges kőműves hirtelen esett, bár csöppet sem váratlan halála után indult szóbeszéd alapján, Ritók bűne valójában az volt, hogy régebben, egy faljavítás alkalmával olyan helyre lelt a karzat alatti sarokban, ahol furcsán kongott-kopogott a sokrétegű vakolat, és az alatta levő kövek mintha más rendben lettek volna összerakva, más volna az alakjuk, talán az anyag is különbözik a többitől. Üregnek kell ott lennie, befalazott fülkének, gondolta, mert a méternél is vastagabb falban jól elfér egy üreg, el lehet abban rejteni bármit, egy kis lejárat torkát például, ha pince vagy kripta volna a pádimentom vagy a templomkert alatt, amire senki sem emlékszik már. Nem állhatván ellent a kísértésnek, Ritók egy alkalommal titokban kibontotta volna azt a falrészt, kiemelt egy lapos követ, hogy a feje beférjen, de nem talált bent semmit, csak egy kisebb forma, korhadozó faládát, benne kellemetlen szagú, rossz tapintású, koszos lepedő volt, összegyűrve, nem is látszott jól a pislákoló gyertya fényében – meg sietni kellett. Viszont egészen biztos, hogy amit hajdanában félve csomagoltak bele, azt már valaki elvitte, hiába tapogatta végig akkurátusan a láda belsejét, rejtett fiók, titkos rekesz nem volt. És mert suttyomban, engedély nélkül bontotta ki a falat, tudta, igen nehéz lesz bizonyítania, hogy nem ő vitte el azt a valamit, ami onnan hiányzik, aminek a hűlt helyéről – nyilván magát leplező szándékkal – tanúságot tenne. Hallgatott hát, amíg bírta, de aztán napjai számának végét érezvén, meggyónt. Eleget gyötörte a lelkiismeret meg a félelem, hogy kiderül, bár nem ezért kezdett el inni, mint ahogy sokan szeretik túl korán levonni a következtetést. Mindig is ivott, szerette az italt, mondogatta a felesége, aki tudott mindenről, kincset remélt, ő biztatta volna az urát, ne szóljon senkinek, úgyse fogják odaengedni, muzeális embert hívnak meg policot, és ha nem lesz semmi, csak nevet rajtuk az egész világ…

De ha egy ilyen titkos kamra létezése városunkban kitudódik, nincs megállás, a régészeti láz, a kincskereső indulat, a remény, hogy találni lehet valamit, a meggyőződés, hogy találni is kell, a dics- és a bírvágy, hogy ami találva lesz, az a miénk, együttes erővel odáig viszi a köz felindulását, hogy a plébános úr kénytelen megengedni a falak átvizsgálását, „könnyű fakalapács általi halk kocogtatás” révén és az orgona legmélyebb sípjának többszöri megszólaltatása utáni feszült hallgatózással. Ám hiába minden kocogtatás, hallgatózás, a titkos üreget nem volt lehetséges megtalálni, így hát a spekuláció maradt, a találgatás, a sutyorgás, hiszen mindig ott van kincs, ahol keresik, ahol pedig megtalálják, lába kél. Rövid időre a templomba járók száma is örvendetesen gyarapodásnak indult, és a könyvekkel házaló vigécek meglepetten tapasztalták, mily nagy keletje van városunkban a templomos lovagokról és elásott kincseikről szóló tudományos, de még inkább a regényes munkáknak.

Van gondviselés, mondta volna Ritók bizonyára, mikor egy sosem látott hevességű szélvihar tucatjával sodort le cserepeket a templom tetejéről, és az órákig szűnni nem akaró záporeső egészen padlóig áztatta be azt a falat, melynek tövében a kőműves földet ért, mintha a padlás gerendái közül alácsorgó vöröses lé emlékeztetni akarna arra, hogy a málladozó vakolat alatt van a titok –, de ezt csak később fedezték fel, mikor a tetőt javították, és a beázás nyomait is el akarták tüntetni. Akkor már sem a munkások, sem Zoltán atya, az új plébános, sem pedig más nem törődött Ritók emlékével, különösebb felhajtás nélkül bontották ki a befalazott üreget, emelték ki a faládát, helyben a padok közt terítették ki a benne levő piszkos rongyot, és enyhén csalódottak voltak, hogy amit vélhetően egykor beléje csomagoltak, nincs már meg. Kutakodtak még egy ideig, de aztán megnyugodtak. Jókora vászonlepedő – mesélte a piacon a sekrestyés felesége –, de nagyon foszlik, sárga és koszos, biztos nem állna ki egy mosást, csoda, hogy a moly bele nem esett.

Zoltán plébános úr véleménye, hogy török- vagy tatárdúláskor rejthették el a falba az egyház értékeit, nagyjából mindenkit megnyugtatott, a vászon tehát az eklézsia tulajdona, és bár semmire nem használható, megőrzése továbbra is ajánlatos, őseinknek is ez volt nyilvánvaló szándékuk. Arra a kérdésre viszont, hogy az értékekkel együtt a ládikát meg a vásznat is miért nem vették ki a falból, azaz miért falazták vissza a korábbi megtalálók, senki nem tudott értelmes feleletet adni, és volt ebben valami nyugtalanító. Ritók is így bukkant fel a kollektív emlékezet peremén, mint egy végig nem gondolt történet.

A sekrestyés nem kapott arra vonatkozó utasítást, hogy a vásznat a többi templomi kelmével együtt időről időre szellőzni kitegye, de mivel ezt a műveletet rendszerint a felesége végezte, és alapos asszony volt, mindent kiteregetett a templom mögötti gyümölcsfák árnyékába a délutáni forróság idejére, hogy „járja meg a levegő”, de a tűző napfény színét ne vegye semminek. És azon a délutánon bármennyire futott is az első égzengésre, a hirtelen jött nyári zápor mindent ott ért, és mire sikerült remegő térdekkel és zihálva begyűjteni, megint hétágra sütött a nap, megint teregethette az elázott, hétszer súlyos vásznakat meg selymeket, hisz régente bizony jóféle anyagból szabták a miseruhát. Azután csak úgy nedves rékliben, vizes hajjal, izzadtan beült a templomba, hogy pár Miatyánkot meg Üdvözlégyet rebegjen és kifújja magát, majd még a plébános úrtól is meg akarta kérdezni, vétke-é neki az imént történt eláztatás, amiért külön vezekelnie kell, bár hanyag nem volt, csak sok a dolga éppen. Hosszan üldögélhetett a templomban, hiszen „oly megnyugtató, olyan békességgel tölti meg a szívet”, és talán meg is fázott a hűvösben, mert borzongás futott át rajta, enyhén összekoccantak a fogai, és a kontyából izgatott vízcsepp iramodott le a dereka felé az ing alatt. Elrebegett még egy imát, és futott volna is, mert nem tudta hirtelen eldönteni, dörren-e megint az ég, vagy miféle zaj történik odakint, de visszafogta lépteit, jól megtanították rá gyermekkorában, tilos futni az Úr házában. Egészen meglassúdott végül, mert csak egy szekér dübörgött el a kövezett úton, szaporán lépkedtek a lovak, túl szaporán ebben a melegben, és a saroglyába vetett sátés fűből egy ferde képű, bajszos úrféle bámult vissza rá, és ettől a sekrestyésné azonnal rosszat gondolt, hogy megvannak-e mind a ruhák a gyümölcsösben, annyi gonosz dolgot hall az ember…

Pár héttel később a kanonok úr személyes megbízottja, pater Philippos egyszerű barátcsuhába öltözve másodosztályú vasúti kocsiban utazott, és gyalog sétált be az állomásról a plébániáig, ami annál is feltűnőbb volt, mert bérkocsisok többször is utána kiáltottak, hogy hova kívánja az „érsek úr”, az enyhén gúnyos kiáltás egyébként nem is zavarta volna, csak hát így túl hamar lelepleződött. Rémesek ezek a protestánsok, mondta megérkezése után köszönés helyett, csak egy szelet kenyeret, pohár vizet kért ebédre, majd azonnal a sekrestyést meg a feleségét akarta látni, és ez Zoltán plébánost némi aggodalommal töltötte el. Nem volt már egészen biztos abban, hogy a levelében pontosan azt írta-e, amit szeretett volna, de azonnal látta a megbízott arcán, hogy egészen mást értett, mint amit ő mondani akart, mert Philippos atya a vászonra nem volt kíváncsi. A sekrestyés enyhén pityókos volt, mindenáron kezet akart csókolni, valami lucernát emlegetett, a kérdésre pedig, hogy látott-e valamit, ismételten azt válaszolta, „semmit az ég adta egy világon”, és ettől Philippos atya sovány arca egészen elkomorult, mint aki nem szívesen érti, miért jobb a szegény ember fiának, ha soha semmit nem lát. Az asszonynak viszont egy szó sem jött ki a torkán, csak állt zavartan, ujjaival a szoknyája redőit igazgatta, gyűrögette, majd a füle tövéig elpirult. Gyónni szeretnék, nyögte ki végül, és Philippos atya megvonta a vállát, ha igen, hát igen…

Zoltán plébános úr engedelmesen kiment a kertbe, és a gyümölcsösben szorgoskodó sekrestyést nézte, szája sarkában kis mosollyal gondolt arra, hogy vajon most az asszony összes fiatalkori botlását meggyónja, vagy csak a titokzatos vászonról beszél majd: hogy ha eső éri, teljesen száraz marad, a reggeli nap fényétől pedig valami penész ül ki rá bizonytalan foltokban, melyeket semmi módon eltávolítani nem lehet, hiába szappan, ecet, szesz, klórmész vagy benzin, és aki jól megnézi, egy ember lenyomatát is beleláthatja, sötétben pedig mintha izzana, fluoreszkálna az a néhány pecsét, ahol a véres rozsdafoltoknak kell lenniük, és ha sokáig nézi az ember fia, megelevenedni látszik a kép, sejtelmes árny kezd lebegni a sötét helyiségben, és aki egyszer látta már, esküdni merne, hogy az a halovány villódzás nem itt van, nem szabadulhat többé attól az érzéstől, hogy látta a láthatatlant, és őt is látta a nem-látható. Tudta, hogy rövidesen neki is válaszolnia kell a kérdésre, hogy mit látott? Félt a kérdéstől, és félt a választól is. Attól is félt, hogy a sekrestyés felesége már mindent elmondott valamelyik piaci kofának, mint ahogy legelső botlását is a barátnéjának ismerte be, az aztán meggyónta, és fel is oldoztatott…

 
– Boldogok, akik nem látnak és hisznek – mondta megenyhült arccal Philippos atya, miután elbocsátotta a sekrestyés feleségét, és a vacsorára terelte a szót, mert hosszú volt a mai nap, és a plébánia messze földön híres bora ellen sem volt kifogása. Azt viszont határozottan kijelentette, hogy az Anyaszentegyháznak jelen pillanatban egy kétes eredetű ereklye, vagyis ereklyének nevezett holmi nem tenne jót. Tehát: vászon, nem pedig kelme, gyolcs és végképp nem lepel. A szóbeszédnek elejét kell venni, azaz nem szabad folytatni, gondoljon tehát, ki mit akar, spiritizmusnak a gyanúja sem merülhet fel… Ezután Philippos atya kért egy tenyérnyi darabot a kérdéses – így mondta: kérdéses – vászonból meg egy darabkát a láda korhadó fájából, papírba csomagolta, és még azon az estén elutazott.

Zoltán plébános viszont kitartóan kérdezősködött, amíg kiderítette, hogy ki volt Ritók, mi történt vele, végül megnyugodott, hogy régen történt, még őelőtte, de azt el nem tudta képzelni, hogy Philippos atya miért érdeklődött a részeges kőművesről, és honnan tudhatott róla. Esti ima után, ha már besötétedett, olykor beült a sekrestyébe, ahol a vászon összehajtogatva lógott egy vállfán, de már nem látott semmit, abban is kételkedett, hogy látott valaha, és nem is bánta. Viszont nyugtalanította, hogy a plébánia lajstromozott kegytárgyai, múzeumokban ugyan, de hiánytalanul megvannak, és a legutóbbi hadakozásig itt is őrizték mindet. Volt ideje rágódni ezen, hosszú volt a tél és hideg, mire pedig kitavaszodott, és elközelgett a Húsvét, meggyőzte magát arról, hogy akik a falba rejtették, nagyon becses holminak tartották a vásznat, nem csomagoltak bele semmit, elrejtették csupán oda, ahol legvastagabb a fal, és már nem adatott nekik elővenni. Biztosra vette, hogy ereklyét falaztak el a névtelen elődök, azt a gyolcsot, amellyel Krisztus Urunk testét takarták le volt – ők legalábbis úgy hitték –, most pedig egy darab vászon került elő, penészedik, szakad, piszkos. Csöndes éjszakákon olykor fluoreszkál vagy még csak nem is…

Az első zarándok a szépséges Mirella kisasszony volt, aki a színházi évad gyötrelmeit városunk híres, bár elhanyagolt fürdőtelepén szokta kipihenni, ide menekült a zajos sikerek, riválisai gyűlölködése, főként pedig rajongói meg a kosarat elviselni nem tudó udvarlók elől. Megérkezése városunk egyébként is figyelemre méltó kulturális, társadalmi és gazdasági életének viharos megélénkülését eredményezte mindig, hiszen amíg itt tartózkodott, a helybéli előkelőségek gondosabban öltöztek, gyakrabban jártak fodrászhoz, választékosabban társalogtak, a cukrászok finomabb süteményeket sütöttek, a konflislovak dupla adag zabot kaptak, és még az utcákat is nagyobb gonddal sepertette a városi tanács. A kisasszony érkezése előtti napokban kitakarították városunk legelőkelőbb éttermét, mely a New York Hotel Casino Restaurant nevet viselte, kimeszelték a fürdőtelepi Thermal Pension szobáit, friss vízzel töltötték fel a minduntalan eliszaposodó úszómedencét, és hősies, ám teljesen reménytelen kísérletek történtek újólag a városháza toronyórájának megjavítása érdekében. Bár vidéki magányra vágyott, a bájos hölgy pár napnál tovább sosem unatkozott, mert hódolói és üldözői általában egymásnak adták a kilincset, és ezt láthatóan sem ő, sem pedig más nem bánta, olyannyira nem, hogy városunk egyetlen lapjának társasági rovata ilyenkor dupla terjedelemben jelent meg, a példányszám emelkedett, a csőd bejelentését megint el lehetett napolni. Egyszóval Mirella kisasszony divatossá tette városunkat, és nem volt ez nehéz, mert ő maga is divatos volt.

Abban az évben igen korán vette kezdetét a nyári szezon. Valamivel Pünkösd után érkezett a kisasszony, váratlanul, dühösen, és egyenesen a Thermalba hajtatott, meg sem állt a New York előtt, hogy a törzsvendégeket és őszinte hódolóit köszöntse, mint máskor. Rosszul sikerült az évad, mondogatták a bennfentesek, akik fővárosi lapokat is járattak; romlik a hangja a sok cigarettától, vélte a patikus, aki régebb titkon szerelmes volt belé; babát vár, de ő sem tudja, kitől, kottyantotta a csapos, és nagyon elégedett volt, hogy ilyet csak neki szabad hangosan kimondani, mert Hantz úr, városunk vívómestere ezért a mondatért bárkit miszlikbe aprítana, csak őt nem, mert akkor nincs több hitel. Pár napig a köz egy emberként aggódott Mirella kisasszony megrándult térde miatt, és a mihamarabbi gyógyulást óhajtotta minden magára valamit adó ifjú, de aggodalom is járt a párás tekintetekben, hogy azért mégsem kellene túl hamar felépülnie, mert még el talál menni, mielőtt a szezon valójában megkezdődne, ám a lódoktor mindenkit megnyugtatott, hogy ilyen finom úrhölgyek lábfájdalma sokáig eltart, főként ha a „lélekmélyi eredet” sem zárható ki teljesen.

Az viszont mélységesen megdöbbentett mindenkit, amikor vasárnap Mirella egy szál maga sétált el a déli misére, még fátyol sem fedte az arcát, csak úgy végiglibegett a Főtéren, napernyőt lóbálva a karján, és nem átallott arrébb hessenteni egy lócitromból torkoskodó verébcsapatot. Nem törődött azzal, hogy megbámulják a járókelők, utána fordulnak a gimnazisták, és a New York asztalai mellett megállnak a Havannákat tartó kezek, levegőben marad a biliárddákó, üresen pörög a nagy fehér golyóbis, elhallgat egy pillanatra a gramofon, és az egész délelőtt egyetlen vizslató szemmé válik. Majd miután a kisasszony az utolsó öregasszonyt is maga elé engedve belép a templomba, mindenki felsóhajt, mintha csillagpor készült volna hullani ránk, de aztán mégsem hullott.

Bízvást lehet állítani, hogy nem séta volt az, hanem valódi zarándoklat, mert mise után Mirella a leghátsó padban várta meg a hívek eloszlását, azután pedig a némileg zavart Zoltán plébánoshoz lépett, bemutatkozott állítólag, és a „csodálatos” kelmét szerette volna látni, amelyről „mindenki beszél”, és nem tágított, amíg ujjával meg nem érinthette. Azon még hosszú ideig vitatkozni fog az úri közönség, hogy ama nevezetes templomba vonuláskor Mirella enyhén bicegett-e, és azért forgatta volna a napernyőt, hogy erről a figyelmet elterelje, vagy semmilyen lábfájdalma nem is volt, csak éppen unatkozott, és szokatlan dolgot akart cselekedni, nem ez volt az első eset. A fürdő csontkovácsa szerint a térdében bizonyos ideje kellemetlenkedő porcok és ínszalagok „lassú, ám biztató” javulás jeleit kezdték mutatni, bár sem a gyógyvizek, sem az ereklye hatása tudományosan nem igazolható, de nem is cáfolható, és hiába faggatták a New York törzsvendégei, hogy milyen tapintású Mirella térde, mert a csontkovács az orvosi titoktartásra való hivatkozással csak annyit volt hajlandó elmondani, hogy csodálatos…

A csoda „megtörténhetőségének teljességgel ki nem zárható voltát” a helyi lap is megírta, bár erről sem Zoltán plébános, sem az úrhölgy nem kívánt nyilatkozni, ám a lap az eset „rendkívülisége” miatt ezt is megírta. Következő vasárnapon egész kis előszezoni deputáció érkezett Mirella vezetésével a Fürdőtelepről, mind komoly asszonyságok meg éltes urak, ki-ki nejével vagy – a rossz nyelvek szerint – szeretőjével, Berényi városi tanácsos is közöttük volt, mert fontos dolog nélküle sem történhetett soha. Mise után a nyaralók csoportja nem a Telep felé indult, nem is a New York irányába, még csak nem is a közeli söntések valamelyikébe – mert divatban volt akkor a „nép közé is olykor elvegyülni”–, hanem a templom oldalsó bejárata mellett csoportosultak izgatottan az árnyékban, mintegy elállták a sekrestye ajtaját, ezt érezte legalábbis Zoltán plébános, majd pedig szíves engedelmével betódultak, hogy lássák, megtapintsák, megszagolják…

Nem volt ezután olyan nap, hogy valaki emberfia ne akarta volna látni a vásznat, ki csak azért, mert hallott valamit róla, és éppen erre járt; ki mert saját szemével akart meggyőződni, hogy létezik-e egyáltalán; voltak aztán olyanok, akik megpróbáltak letépni belőle egy darabot; mások azt ellenőrizték, hogy a tintafolt megmarad-e rajta, vagy érintésére lángot fog-e a kakasgyufa. Leginkább a Fürdőtelep üdülő közönsége érdeklődött módfelett a vászon iránt, és igen kellemes elfoglaltsággá vált a plébániáig tartó séta, főleg alkonyattájt, amikor a környékbeli erdők hűvös levegője elindul a Főtér irányába, városunk előkelői meg ifjai kiülnek a padokra, vagy a folyópart sétányait népesítik be, mint színes, vidám forgatag, a kávéházakban, cukrászdákban, de még a kocsmákban is lampionok gyúlnak, pezsgősüveg durran, és a pecsenyesütők füstje elkeveredik a frissen csapolt sör kesernyés szagával.

Véget nem érő viták dúltak a művelt és még a kevésbé kifinomult társaságokban is, hogy mely korból származhat a vászon, mi volt rendeltetése, igazi-e vagy hamisítvány, miért kellett, milyen szándékkal vagy mi elől – ne adj Isten, ellen! – a falba vágott üregbe rejteni. Egyesek arról véltek biztos hírekkel bírni, hogy különleges, ma már nem termesztett anatóliai lenfajta rostjaiból szőtték, így a kormeghatározás egészen pontos eredménnyel járhat, mások a szíriai eredetről voltak meggyőződve, felmerült még az ógörög, római, hyperboreus, skyta, egyiptomi, de még a filiszteus származás is, ám korunkra jellemző módon a legnagyobb csodálatot az váltotta ki, hogy ilyen régi kelme miként vészelhette át a több száz, esetleg több ezer évet, valamely csodálatos anyagból lehet szőve, és kérdés, azonosítani fogja-e valaha majd a tudomány azt az olajat, amellyel impregnálták. Vita volt afölött is, hogy finom avagy durva-e a tapintása, voltak hölgyek, akik már-már „selymesnek” érezték, másoknak a darócot juttatta eszükbe, abból is véget nem érő viták adódtak, hogy női vagy férfi ruhának készült, éppenséggel függönynek, netalán tán lepedőként szolgált. Egyesek szerint Augustus császár szobráról világosan le lehet olvasni, hogy pontosan ilyen anyagból szabták a tógáját, de volt olyan vélemény is, hogy indiai vagy éppen sumer technikával szőtték. Arról is egész tudományos értekezésre való gondolat hangzott el, hogy mikor, miért rejtették el a falba, melyik török-, tatár- vagy labancjáráskor, és a láda fája is komoly vizsgálat tárgyát képezte, mert készülhetett japán fenyő, libanoni cédrus, cirbolya, tisza-, mahagón és megannyi más fából, a rézpántok és -veretek lehetnek hun-, kun-, besenyő- vagy avarkoriak is, az egyiken pedig őshazából hozott levélmotívum látszana, csak elkopott már, mint az őshaza. Legszívósabban az a vélemény tartotta magát, mely szerint, amikor II. Endre királyunk 1226-ban a német lovagokat kialkóbólintotta barcasági jószágukból, és rablott kincseiknek csak töredékét vihették magukkal, némely holmikat jelentéktelen falvak templomaiban rejtettek el, remélvén, hogy nemsokára visszatérnek majd, ezért nincs írás róla.

– Ha tehát így van, és miért ne volna így, templomunk akkor biztosan létezett már – összegezte véleményét Hantz úr, és valódi helytörténészi buzgalommal bizonygatta a New York-étteremben összegyűlt közönség előtt, hogy akkor ez a vászon volna tulajdonképpen az eredeti, azaz korábbi, még a torinóit is megelőző, bár az nyilván hamisítvány. – Badarság ugyan, hogy Jézust ezzel takarták volna le – mondta, és még nem akarta befejezni, ám Berényi tanácsos úr felugrott, és kikérte az Anyaszentegyház nevében. Sokan emlékeznek rá, hogy Hantz úr a szóváltás nyomán „csalárd jezsovtának” nevezte Zoltán plébánost, Berényi úr viszont „veres ántikrisztusnak” Hantz urat, mert ha felingerelték, tényleg nagyon vörös lett az arca. A fürdőtelepi tornakertben megtartott duellum napján plébános urunk „a vitában álló felek” testi épségéért misézett, míg kálvinista „kollégája” ama nevezetes tordai országgyűlés fontosságáról tartott szózatot, melyen a bévett vallások szabadságát elismerték volt. Hantz úr sokáig büszkélkedett a józan ész meg a ráció nevében szerzett kék foltjával, Berényi tanácsos úr is tudta, hogy a hit ereje mindent legyőzni képes. A helyi sajtó pedig a városunkat sújtó „már-már polgárháborús” hangulatról számolt be, közölte továbbá, hogy a Fürdőtelepen a Hantz és Berényi urak pengeváltását követő napokban egy évtizedek óta kiszáradtnak hitt forrás gyógyerejű vize fakadott fel újólag, melytől Mirella kisasszony térdbeli porckopása „lassú és biztató” javulás jeleit mutatja, a plébánia viszont, hol a kérdéses lepel találtatik, továbbra sem szolgál „hihető magyarázattal”.

Zoltán plébános növekvő aggodalommal figyelte az eseményeket, bár a felfokozott érdeklődés, a misén résztvevők számának gyarapodása, az adományok sosem látott tekintélyes mennyisége jó érzéssel töltötte el, és mindvégig bízott az Úr Jézus kegyelmében, akinek halotti leplét esetleg valóban itt őrzik, bár ezt ő maga egyáltalán nem tartotta fontosnak, mert nem az ereklye gyógyít, nem az segít meg, hanem a Mi Urunk kegyelme, a beléje vetett bizodalom és a hit. Nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy cselekedni kell a jót, nem pedig arra várni, hogy mások cselekedjék velünk vagy rajtunk. Az Úrtól kért erőt, hogy minél több emberrel sikerüljön ezt megértetni, ám gyengének, esendőnek érezte magát, nem látta az emberek arcán a megértést, a belátást, mindenki csak a „leplet” akarta látni, a csodát, itt, most, azonnal, és voltak szép számmal, akik méltatlankodva kérdezték egymástól elmentükben, hogy: „Ez az, ennyi az egész?” Volt, aki nehezményezte, hogy miért nem sötét helyen tartatik, mert a fény károsíthatja, ráadásul így meg kell várni az estét, hogy látható legyen a fluoreszkálás. Egyesek légmentesen zárt üvegszekrényt javasoltak a „további károsodás megakadályozása végett”, és volt olyan, aki rövid időre kölcsön akarta kérni vagy meg akarta vásárolni, de akadt ember, aki felajánlotta, hogy bármennyi ilyen vásznat tud szőni, olcsón számolja méterét. Egy furcsa arcú ember is érkezett, aki csak ellenőrizni akarta, hogy a tulajdonában lévő textília hasonlít-e erre, de nem hasonlított. Nagyon megrémült attól a hegyvidéki asszonytól, aki lázas gyermekét szerette volna becsongolygatni a vászonba, mert biztosan meggyógyul, és a plébános nem tudta eldönteni, mit tegyen. Szabad ilyen kérést megtagadni? És ha nem gyógyul meg a gyermek, akkor mi lesz? De leginkább az nyugtalanította, hogy a kanonok úr nem válaszolt érdemben a leveleire, és nem kapott pontos utasítást arra vonatkozólag, mitévő legyen az „ereklyének tekintett” vászonnal, mert a nép már-már követel…

– Hiába követel, ha nincs – mondta Hantz úr, amikor egy alkalommal betért a plébániára, hogy ama „rossz hangulatú affaire” miatti sajnálkozását fejezze ki, és ha volna rá alkalom, saját szemével tekintse meg „fent nevezett kelmét”, mert ő ugyan szabadgondolkozó, de egynémely tudományos magyarázat nem zárható ki teljességgel, elvégre a medúzák is fluoreszkálnak a tengerben, és vannak barlangi csúszó-mászó lények, amelyek fényt sosem látván, mégis testük világával kápráztatják el a bátrakat, akik nem átallanak sötét járatokba ereszkedni. Nevezetes délután lehetett az, amikor Zoltán plébános és a vívómester tekintélyes mennyiségű bor elfogyasztása után kiötölték, hogy a Fürdőtelep felső végén lévő elhagyatott kápolnában volna leginkább szerencsés elhelyezni a vásznat, mert aki hittel járulna oda, annak lepel, aki hit nélkül, annak kuriózum, és nem kell állandóan nyitogatni a sekrestye ajtaját, nem kell szópárbajt vívni voltaire-i eszméket forgató urakkal, nem kell „exkuzálni magunkat” rajongó hölgyekkel szemben, kiket „a Szentszék jóváhagyása” nyugtatna meg csak igazán, a Fürdőtelepnek is hasznára volna – a Thermal Pension bérlőjének mindenképpen –, ha a csodaforrások mellett „ereklye is” támogatná az egészséges életmódot, a gyógyulást, a pihenést meg a különben is rövid, bár igen élénk nyári szezont. Így esett, hogy a Szent István-napi körmenet alkalmával a sebtében kimeszelt kápolnában elhelyezték a vásznat, gyolcsot, kelmét, leplet – nevezze, ki hogy akarja –, felfüggesztették két sarkánál fogva a mennyezet alá, az oltár mellé jobbra, az apró csúcsíves ablak elé, honnan máskor a hegyek felé esett kilátás, és ahol az ózondús levegő egyesek szerint megóvja majd a foszladozó vásznat a további károsodástól. Ott lebegtette a szellő éjjel-nappal, mert üveg nem volt a kápolna ablakában, az ajtót sem zárta be soha senki, hiszen városunk határában tolvajok és rablók akkor már és még nem tanyáztak. 

Arra a nem túl jóindulatú kérdésre, hogy városunk – világhírű gyógyforrásai és a csodatévő „textília” ellenére, mely akár Krisztus leplének is volna tekinthető – miért nem vált nemzetközileg ismert fürdőhellyé, leszámítva azon mellékes körülményt, hogy sem járható utak, sem kényelmes szállodák, sem az úri közönség igényeit kielégíteni képes szórakozási lehetőség nem volt, azt a sommás választ lehetne adni, hogy nagyon rövid volt az idény, gyorsan kell történnie nálunk mindennek, nem mintha ráérő időnek híjával volnánk, csak éppen olyan ritkán történik valami, hogy nem győzzük kivárni… Nincs miért csodálkozni, hogy unatkozó emberek, kiknek anyagi helyzetük Riviérára, Abbáziára, Balatonra nem futja, de azért nyaralni szeretnek vagyis muszáj nekik, mert különben nem ér semmit az élet, a maguk mulatságára szívesen elhiszik, hogy ahol kis megtakarított pénzük elenyészik, ott rendkívüli események történése és a teljességgel ki nem zárható csoda, a mirákulum, a megtestesülés, lábrakapás, vagy bármi más hasonló dolog egyenesen kívánatos. Miután egy merészebb fővárosi lap is hírt adott a „leletről és némely különös egybeesésekről”, özönleni kezdtek a vendégek, ahogy Polanszki úr, a Thermal Pension bérlője mondta, de nem ám a májfoltos szenvedők, akik mindenütt vannak, nem ám a nyomorultak, a bénák, a sebeiket mutogatók, akik minden igazi vagy igazinak tekintett csodaforrást ellepnek, hanem az előkelő világból származó ép és egészséges népek, akiknek sem gyógyvízre, sem kezelésre szükségük nincs, de a csodás leplet látni szerették volna, mint a spirituszban mutogatott kétfejű gyermeket vagy a beszélő egyiptomi múmiát. Derék sekrestyésünk olykor nyírfaseprővel kényszerült a kápolna földjéről az aprópénzt fölseperni, és a lépcsőre helyezett vadvirág- és rózsa- meg szegfűcsokrokat villaszám elhordani, hogy mások is elhelyezzék a hajlék küszöbére, amit valójában nem is ide, hanem a Szent Sír bejáratához helyeznének el, ha akkor sikerült volna ott lenniük, amikor…

Így esett – mondaná a krónikás, de városunknak valódi krónikással bírnia soha nem adatott, pedig ha lett volna, mint ahogy komoly, megbízható és mérvadó váras helyeknek mindig is volt, akkor pontosan tudnánk, mi történt,  és nem tűnne önkényesnek tetsző e többes szám, mert szabad és királyi volt volna városunk. Nem így esett, ezt is mondhatná bárki, ha életünket úgy élnénk, mintha tollnokok és regösök kedvéért telne-múlna, és egynémely tárcaszerző joggal hinné, hogy ami történik, csak azért van, mert őnéki tiszteletdíjakkal tartozni fog hónap végén a szerkesztő. Nem így van, mondaná a krónikás, mert előbb el kell valakinek tragikusan halálozni, hogy temetés, hagyatékolás meg legenda történhessék – nincs visszaút. Ritók nevű iszákos kőművesnek előbb le kell hullania templomunk tornyából, hogy emlékezni lehessen rája, utólag és későn, de elég sokatmondóan ahhoz, hogy amikor egy nagy kalapot hordó fiatalember – kinek a délutáni napfényben kissé ferde, bajszos arca ismerősnek tűnik a sekrestyésné számára –, a Fürdőtelep kápolnája iránt érdeklődik, mondván, ősei laktak egykor városunkban, Zoltán plébános úr akaratlanul is feltekint a torony tetejére, nem fog-e hirtelen aláhullani valaki vagy valami, nem készül-e vihar, gólyák, griffek vagy kondorok nem keringenek-e fenn az őszi levegőégben.

Történik valami titokzatos dolog a kápolnában éjszakáról éjszakára, ez lett hirtelen városunk legfőbb és talán egyetlen izgalmas beszédtémája, bár ahogy lenni szokott, az emberek mindig többet tudnak mások elbeszéléseiből, hallomásból, mint amennyiért jótállani képesek. Hogy Mirella ott találkozgatna titkos kedvesével, azt vélhetően senki sem vette komolyan. – Ugyan mi szükség volna titokban találkozniuk és éppen ott? – kérdezték a józanabbak. – Miért ne pont ott és titokban? – kérdezték a romantikus lelkűek. – Éppen ott, mert senki sem gondolná! – állították a rosszmájúak. És gyakran sétált arrafelé Mirella is, mint aki nem tud semmiről, és nem érdekli, hogy gyanúba kerül.

Túlzás viszont, hogy sötétedés után senki nem merészelt letérni az útról, és a ritkás erdőben a fehérre meszelt kis épületig is többen elóvatoskodtak, de már a vaspántos ajtót felnyitni és a benti szöszmötölést, motoszkálást megzavarni vagy a kis ablakhoz felkapaszkodni, hogy miféle villódzás volna odabent, egy ideig senki se merészelt, talán mert férfiember nem tartotta illendőnek a kíváncsiságot, meg a szóbeszédre sem igen adott akkor még, asszonyféle pedig éjnek idején a lábát ki nem tette a házból, hacsak nem papért vagy orvosért futott, különben jaj volt neki. Némi idő kellett, amíg vadászemberek és más, éjszaka is bátor férfiak egymást nógatva, biztatgatva, de tartózkodóan, inkább tréfára véve csak a dolgot, azon kezdtek tanakodni, hogy miként volna lehetséges kitudni a kápolnában történő akármiket. Attól mindenki tartott, hogy ha éjnek idején kuvikra vagy kódorgó macskára találna rápuskázni ijedtében, örök nevetség tárgyává lesz, valami gonosz csinálmánnyal sem volna jó összeakadni, és lőttek már medvét is a Fürdőtelep kellős közepén. Lesben állani egész délután meg este, szintén nem tűnt kedves dolognak, kár az elvesztegetett időért, és hátha a kóbor lelkek kiszimatolják, hogy lesve van rájok, akkor meg oda se mennek? Mert például az a Ritók nevű pallér is lehullott a toronyból. Aki ott volt utolsó pillanataiban, láthatta szájában a kék lángokat, és mintha épp ilyen lángok lobbannának a kápolnában, azt mondják a gombászó cigányasszonyok, és kerülik a helyet nagyon. Hantz úr is beismerte egy este, hogy napvilágnál bizony könnyebb szabadgondolkodni, mint éjszaka, mert honnan tudná, aki nem is mer odamenni, hogy mi van ott, vagy mi nincs? Temetőbe se szeret éjjel járni az ember, pedig a holtaktól nem kell félni.

– Hetek óta hitelben – mondta felháborodva Polanszki úr Mirellára, pedig neki igazán nem lehetett panasza, mert amióta a kápolnában penészelgett a „csodatévő lepel”, már csak előjegyzésre lehet szobát kapni a penziójában, messzi földről sürgönyöznek, leveleznek a vendégek, mi több, spekulánsok is felütötték a fejüket…

– És az a hercig úrhölgy, az a Mirella, akit hol ilyen, hol meg olyan néven lehetne bejegyezni akár, de hát nem lehet – mondta Polanszki úr –, nos hát a hölgy szobája… – folytatta volna, de Hantz úr felhördült, mint aki nem engedheti, hogy sérelem érje azt, akiért – ma már úgy tűnik – duellált. Ha viszont Hantz úr a New York belső termében felhördül, akkor történnie kell valaminek, mert az Polanszki penziós úr dolga, hogy valaki hitelben él, és mekkora adósságot halmoz fel, ez becsületbeli ügy, de ha jóravaló úrasszonyok neve kerül szóba, azaz drága és finom úrhölgyek híre &eacut