[Látó, 2005. október] 

Profán ballada

Arcodon sok-sok sírránc;
arcom már csak egy ékezet.
(Homály ez, vagy a végzetet
váró perc?) Visszakívánsz,

tudom; ha részeimből
összerakhatnál s inget
adhatnál rám!... „Keringhet
a Föld, mit bánom, mint dől

halomba az új Bábel-
torony s pusztítja láng el
Lót bűnös hajlékát, csak
őt óvd, Uram, ne bántsad!"

– képzelegsz, álldogálván
a csótányok közt árván.

Panthalassza

Nem volt még elorozva
a Föld: minden szilárd
egységben – s Panthalassza (!);
az ég még nem hallotta,
hogy gyűlölet kiált.
Mindegy, hogy jóra, rosszra
gondolsz. (Amnézia! –
hogy óvja a világ
fájdalmait ima.

Hullámruhája fényből –
s mi szétszaggattatott:
őslénylelkét habok
ölelik körül s fémbőr.)

Bár egyszer, ősi kedvét
betöltve s újra eggyé-
olvadva-fagyva – csenddé –,
felülkerekedhet még
az értelem vajon?
Mint bármely csillagon.

Riasztó rándulások;
zuhanunk tehetetlen
a földtörténetben ci-
kázó szerelvényekben.

Baljós ösztönzések

1.
Bástyahomlokod térképarcod
meg nem vesztegethető –
hazafi!
sejtjeid R(r)ákos-mezejére az idő
véredben oldott sója
hazahí

percek porcogtatják kétkedő
gerincedet

ott hol kipusztult spermamagány van
lágyékodon derékszög-árnyban
a sáfrányerezet
hónaljad szórványrejtekében bolond-
gombatelep
felköhögöd a rezervátumi
madártojás fekete pettyeit
és amit üveghártyájára
az emlékezés kivetít

a vércseppeket
a képzelet nemzette (képzelt) nemzetet

2.
sötét merénylet földön égen
megkopott értelmetlen éden

az ösztön mégsem élhet gyáván
átüt a halál álruháján

Zsoltárhangra

Széttárt combod ódon kapuboltív,
nyelvemmel ízlelem patináját.
Eszelősen hajlik a test, a meszes csont is
törhetetlen most; adjak hálát
a Teremtő mesterkedésének, aki láthatóan
kéjenccé gyúrt (talán maga is begerjed,
s jóságos megértéssel gondoskodik rólam
– ennek a megfoghatatlan kegyelemnek
köszönhetem vajon,  hogy hihetetlen
erő és fiatalság van ilyenkor bennem?);
a test hódításra indul. Szabad; annyira, hogy
még az epe hordalékára sem úgy gondolok,
mint valami örökletes teherre:
mintha parittyába való köveket lövellne.

Az életben rejtőzködik a rontás; szinte
öntudatlanul húzlak magamra az ágyban,
mint aki mindvégig ártatlan volt minden
sarjadásban és sorvadásban.

A mélypont megkísértése

Bárcsak találnék szavakat:
Isten gondviselése, kegy;
avagy pech – piszkos balszerencse.
(Horpadt mellkasomat ki mentse
hőség, hűvös permet alatt?)

Ráncok mögül az ember arca
kisüt, nyiroklében forog –
szédít a fény, hajtok sikerre
mint a bogár keringek, persze
csak önmagam körül. A hajsza

mint égitestek vallatása;
fojtogató burok. „Hol a
törzse, gyökértelen lábszára?
Izmaiból könnyű moha
lesz… közönyös szél rongyszakálla."

Az ádámcsutkám fölkiált még
ég és pokol közt dagadozva;
csupa csatak, vagy lázas torzsa.
Szennyes szó, tajtékos tivornya
vonz, közszemlére ha kiállnék.

Arccal a sárban, a salakban.
Ernyedt izmok, lanyhul a vágy –
életet kaptam; az álom csaló.
Mire várok, ha a való
világ visszafordíthatatlan?

Hív szeretők mezítelenül

A sebesség már nem is tűnik olyan őrjítőnek
hova tartunk: a havas időbe vagy a szeplőtlen
időtlenségbe? lelépni vagy menet közben leugrani
a száguldó vonatról persze nem egyedül
és eggyé válni álmunk porhanyós fekete földjével

eggyé olvadni álmatlanságunk feketeségével
hogy ne hallatszodjék ha szenvedélyesen kiáltunk

nem a körmök alá száradt hanem a testbe hatoló ujjak
barázdáiban a bűnöket eltakaró a Mindenható örök
árnyékában is tovább adható tiszta kegyes feketeség

kit érdekelhet még hogy elátkozottak vagyunk?