Honnan is olyan ismerős ez a mondat? Talán a detektívfilmekben hangzik el, a bíróságon, mielőtt a tanú vallomást tenne. De hát mi az igazság? – kérdi Pilátus Jézustól. Nem tudom már, hogy Hidegvérrel című regényében Truman Capote hol említi regényírási technikáját, de már a könyv felütése is megdöbbentő: „E könyv anyagának azok a részei, amelyek nem saját megfigyeléseimen és tapasztalaton alapulnak, vagy hivatalos dokumentumokból valók, vagy pedig a közvetlenül érdekelt személyekkel – több esetben hosszú éveken keresztül – folytatott számtalan interjú eredményei.” Csak ezután kezdődik a regény. Amelyben tehát kizárólag színtiszta, megtörtént, tömény valóságot olvashatunk, a lehető leghívebb és objektívebb előadásban. Miközben írja a regényt, Capote beszél a szereplőkkel, azok tudják, hogy regényt ír róluk, s valahol talán azt is, hogy nemcsak saját tetteik, hanem ez a regény is halálra ítéli őket: a haláluk nélkül nem fejeződhet be. A regény fikció nélkül: ezt találta fel Truman Capote. (A szülei keresztelték Trumannek, de talán a Truman-show hatására is, beszélő névnek hallom: igaz ember…)

„Ostobaságot követne el az író, ha azt akarná bebeszélni olvasójának, hogy regényalakjai valóban éltek – mondja Kundera a Lét elviselhetetlen könnyűségében. – Tomáš az »einmal ist keinmal« szólásmondásból született. Tereza a gyomorkorgásnak köszönheti létét.” Még egyszer hát: mi az igazság? Kundera ezzel a kijelentésével határozottan ostobának minősíti Capotét, aki jófiús köszönetnyilvánításával teljesen megfosztja olvasóját a lehetőségtől, hogy regényét úgy olvassa, mintha a szereplők a valóságban esetleg nem éltek volna.

Capotét én is csak Kundera tekintetével tudom olvasni. Lehet, hogy személyes vonzódásból, hiszen Kundera az intimitásról ír, az irreális, mégis hiteles kötődésekről, az ismerős miliőben élő külön(c)ös szereplőkről. De lehet, hogy egyszerűen a közelség az oka: Kundera hasonló országban élt egy olyan korban, amibe én is belekóstoltam, a történet motivációi logikusak és érthetőek a számomra, az értékrendünk nagyjából azonos. Ellenben a Capote-jelenség olyan, mint a meg nem értett szavak szótára: Capote a fikcióból csak a műfajt és a technikát tartja meg, a többit kicseréli megtörtént élettel, vagyis tagadja, száműzi, legyilkolja a fikciót – ezzel szemben Kundera azt vallja, hogy a fikció táptalaja a valóság, a szerző élményvilága, de a képzelet bontakoztatja ki, és bár összefüggésben van a valósággal, lényegében különbözik tőle, szubjektív alkotás; Kundera tehát a fikciót magasztalja.

Szemlélete nem szorul értelmezésre. Nemcsak azért, mert tetemes irodalmi hagyomány előzi meg, hanem a szocreál háttér miatt is (felbukkan a regényben): a szocreál egyértelműen hülyeség és hazugság, aki az igazzal akar dolgozni, annak meg kell tagadnia a szocreált, a merev valóságábrázolást, és át kell igazolnia a fikcióhoz. De milyen kényszer hajtotta Capotét arra, hogy a nyers igazság oldalára álljon, illetve az amerikai közönséget, hogy regényét nagy érdeklődéssel, bestsellerként olvassa? Csupán az érme másik felével állnánk szemben? Kundera, a korlátozott vagy teljesen eltörölt szabadság hazájával a háta mögött, a korlátlan fikcióra esküszik, míg Capote a korlátlan szabadság országában inkább a valóság, sőt egyenesen a börtön higgadt korlátait választja? Persze, nem tagadhatom, hogy e lehetséges magyarázatok csak érthetővé, s nem megbocsáthatóvá teszik Capote bűnét. A kunderai értelemben vett fikció elleni vétségnél nincsen nagyobb bűn. Ez legalább akkora bűn, mint a pederasztia a női mivolt ellen.

Bizonyára nem zavarna annyira a nézetkülönbség a regény fikciós vagy nem fikciós voltáról, hogyha Capote a valóságnak olyan szeletét rajzolná meg fényképhez illő precizitással, amelynek az én világomban is vannak alapjai. De távol áll tőle, hogy ilyen bárgyú témákat válasszon.

„1959. november 15-én négyszeres gyilkosság történt” – ez alapján az újsághír alapján kerekedik fel Capote, hogy felgöngyölítse a történteket, és később regényt írjon belőle. A technika nem ismeretlen, író, alkotó emberek valószínűleg sokszor élnek vele, amikor témát keresnek. Látom magam előtt a rendezőt Almodóvar La mala education című filmjéből, amint olvassa az újságot, és kivágja a különös hírt („egy motorbiciklis halálra fagyott a 4-es főúton, és további 90 km-t vezetett, miután meghalt”): „csodálatos történet, ez még megihlethet engem” – mondja. Csakhogy Enrique nem az olvasott hírt tartja csodálatosnak, hanem a képet, amit a fantáziája gyárt belőle, és egyáltalán nem érdekli, hogy a valóságban hova is sietett a halálra fagyott motoros. A történet kiindulópontja ugyanúgy egy újsághír, mint Capoténál, mi több, Enrique is homoszexuális, a történetből a férfi képe izgatja fel. És mégsem az újsághírből készít filmet, hanem a saját életéből, vagyis a nem fikció útján messzebb megy Capoténál. Vannak találgatások arról, hogy Capote szexuálisan is vonzódott az egyik rabhoz, Enrique ténylegesen is szexuális kapcsolatot létesít az (állítólagos) főszereplővel és színésszel. Ő is nyomoz, és amikor felkerekedik, hogy megkeresse a főszereplő szüleit, az autóban Little Tony énekli, hogy „digli la verita…” Enrique viszont különbséget tesz a film (a fikció, a saját alkotásának) igazsága és a valóság igazsága között. Megsejt valamennyit ez utóbbiból, de nem adja át magát neki. Bizonyos szépérzék azt diktálja, hogy egy ponton túl ne szolgáltassa ki magát a valóságnak. Enrique a valóságot ugyanúgy prostituálja, mint a hozzá betoppanó színészt, aki a témát hozza. Capote… Capote talán fordítva csinálja: hagyja, hogy a valóság prostituálja őt, nem a saját fantáziái, hanem a saját odaadása és empátiája izgatja fel, nem a gyilkosokat hajtja szerelmének igájába, hanem ő esik szerelmesen áldozatul.

A gyilkosok mellett el lehet még egy kicsit időzni. Számomra, aki nem Amerikában és nem amerikai filmeken nőttem fel, egyaránt érthetetlen, hogy miért támaszt valakiben ekkora érdeklődést és ekkora empátiát két gyilkos, és hogy a közönség miért tudott ezzel olyan hálásan azonosulni. De bármennyire hangsúlyozta is Capote, hogy a Hidegvérrel nem fikciós regény, és hogy ezt a műfajt ő találta fel, a tematikára való fogékonyságnak vannak némi hagyományai és előzményei. „Robert Bloch egy valódi sorozatgyilkosról, a wisconsini Ed Geinről mintázta Norman [Bates, Hitchcock Psychójának főhőse] alakját hátborzongató regényében, amelyből Joseph Stefano forgatókönyve készült el.” [Kiemelések tőlem, Sz. M.] Hitchcock Psychója tehát, számos amerikai (és persze nemcsak amerikai) filmhez hasonlóan, megtörtént esetet dolgoz fel. Hogy a Psychóban miért nem borzongat mégsem túlságosan a valóságíz? Azt hiszem, a stáblistában nincs kiemelve, hogy megtörtént eset alapján készült a film, másrészt a történetet a regényíró nyomán a forgatókönyvíró is átdolgozta, helyenként merészen, vagyis a valóság csupán ihletadó anyag volt az alkotás számára. Hitchcock nem foglalkozott azzal, hogy felderítse az eset legapróbb részleteit, inkább keresett egy jó forgatókönyvírót. A Psychóban különben az az érdekes, hogy 1960. június 16-án mutatták be, a forgatás pedig körülbelül akkor zajlott, amikor Capote gyilkosai végeztek a Clutter-család négy tagjával. Két vitathatatlan remekmű vetül egymásra. Mesteri kivitelezésénél fogva mindkettő remekmű, ám hogy a köztudatban is akként élnek, az ugyanannak a közönségnek köszönhető. A kritikusok inkább bírálták a Psychót, a közönség emelte a remekmű rangjára. Ugyanez a közönség rajongott néhány évvel később Capote regényéért is.

Jézus istenfiúságát számomra nem is annyira a személyisége és az éltevitele bizonyítja, mint inkább a személye nyomán kisarjadt hagyomány, a számos kivételes pillanat találkozása ahhoz, hogy világméretű tanítássá nője ki magát évezredekre. A Hidegvérrel esetében is a hatás az, amivel nehezen tudok megbirkózni. Van a fiatal amerikai társadalom, amelyben mindent szabad, az új paradicsom, ahol az emberek gyanútlanságban és hitben élnek, ameddig csak fel nem ébred a gonosz. Vajon csupán feltételezés, hogy a pszichotikus gyilkosságok és mészárlások adott időben (vagyis az ötvenes-hatvanas években) bukkantak fel az Egyesült Államokban? És ebben az időben találták meg nagy alkotóikat is, és rendkívül hálás közönségüket? A téma szenzációs sikerének három összetevője van: megtörténik, valaki megírja/megfilmesíti, illetve a közönség.

Míg Hitchcock a csapdába került szép nőről készít filmet, gyilkosa pedig szintén mintegy a szeretetének, nőimádatának az áldozata, az alapmotivációk tehát normálisak, elfogadhatóak és szépek, addig Capote gyilkosai hitványságból ölnek. Piti tolvajokként indulnak útnak, de lelkileg felkészülve a gyilkosságra, amelynek végső indoka a puszta irigység lesz. Én, Perry Smith, akinek hitvány körülményeket adott a sors, és ezért én magam is hitvány lettem és bűnöző, szétlövöm az agyát annak, aki jobb nálam, aki keze munkája által olyanná tudott lenni, mint amilyen én is szerettem volna lenni. Talán nincs is ennél emberibb motiváció, az ember bárhova fordul, nyolcvan százalékban irigység veszi körül. Truman Capote szenvedélyesen azonosul ezzel az indítékkal, és mivel ő maga is viszontagságos családból származik, erkölcse és megjelenése pedig egyaránt kifogásolható, ezeket az indítékokat jogos indítékokként fogadja el egy gyilkosság számára akkor is, ha ő maga tulajdonképpen sokra vitte. Álláspontja természetesen hamis. Irigység van, de az irigység létjogosultsága nincs, s főleg nem egy gyilkosság esetén. Kérdés, hogy ebbe Capote belegondolt-e, mindenesetre a probléma áldozatává vált. Miközben elkezdett regényt írni a gyilkosokról, a gyilkosok meggyilkolásába is belekezdett. Ha nem is cselekedettel, a saját kezével, de gondolattal és mulasztással mégiscsak meg kellett ölnie őket ahhoz, hogy befejezhesse a regényét, ebbe a gyilkosságba (vagy a sikerbe?) pedig később belerokkant.

A történettel a közönség is boldogan azonosult. Miért? Ha jól belegondolok, ez a szenzációszomj nálunk sem ismeretlen: megírni egy valós gyilkosságot ugyanaz, mint előkotorni a szekusdossziékat. Közönség kell hozzá, de ez a közönség mindenhol megterem. Valaki azt mondta országunk kiemelkedő újgazdagjairól, hogy gazdagok nincsenek. Csak olyanok vannak, akik nem buktak le, és nem derült ki róluk, hogy mikor kiket kentek meg. Ugyanígy az említett közönség is a nem lebukottakból áll, akik kényelmes lélekkel élvezkednek a lebukottakon. Az 1959. évi gyilkosság első lelkes rajongója Truman Capote, aki a lelke mélyén szívesen ölt volna, bár még soha nem tette meg, gyáva is hozzá, erkölcsi fölénye viszont, mely elfedi ezt a gyávaságot, kéjeleg a gyilkosság legapróbb részleteiben. Könyvének lelkes közönsége is nagyrészt ugyanilyen potenciális gyilkosokból állhatott.

A szenzáció e három összetevője, a pszichotikus gyilkosságok, a lenyűgözött alkotók és a különösen fogékony közönség együtt Európában vagy az Egyesült Államokon kívül nem képzelhető el. A Clutter-lányt a fiúja egy horrorfilmre viszi el – így udvaroltak akkoriban a lányoknak odaát… Albert Camus, a nagy sármőr viszont arról számol be egy helyütt, hogy kamaszként a filmekből lesték el, hogyan kell a nőkkel bánni. Gondolom, szerelmes filmeket néztek, a közönség egyértelműen potenciális (vagy valóságos) szeretőkből állt. Az óceán innenső oldalán el lehetett vinni a lányokat egy Truffault-filmre, vagy meg lehetett nézetni velük Godard-nál Brigitte Bardot pucér fenekét. Az amerikai forgalmazók ellenben gondosan kivágták a csókolózós jeleneteket, és a Clutter-lányt apja erősen megdorgálja, amiért csókolózáson kapja rajta. Az már nem gond, hogy a fiú elviszi a lányt egy horrorfilmre. A prűd társadalomban a paráznaság nagyobb bűn, mint az emberölés. Talán mert a nem helyénvaló szerelmi viszony veszélyezteti a vagyont, míg a gyilkosság nem annyira egyértelműen, vagy ha mégis, legalább férfias cselekedet. Soha nem olvastam még regényt, legalábbis nem emlékszem, amely gondosan beszámolt volna arról, hogy minek mennyi az ára. Összegben megfogalmazni valamit, ez Amerikában ugyanolyan fontos, mint A kishercegben az, hogy valakinek milyen a hangja, és szokott-e lepkét gyűjteni.

A Capote-jelenségbe beletartozik rengeteg film is, amelyek vagy a regényeit viszik vászonra, vagy magát az írót. Ebből kettőt volt alkalmam látni, a Capotét Bennett Miller rendezésében (2005), illetve Douglas McGrath Infamous című filmjét (2006). Ez utóbbi végén mondja Capote munkatársnője, hogy „nem olyan országban élünk, mint Franciaország, ahol a szépség, a könnyedség vagy a nyüzsgés létjogosult”. Capotéról, világa bárdolatlanságáról már az amerikaiak is úgy beszélnek, mint ami országukban tipikus és jellemző.

A két film amúgy továbbviszi értetlenségemet. Miller Capotéja ránézésre ocsmány, hangja velőt kínzó, viselkedése elviselhetetlen (Philip Seymour Hoffman alakítja). Mindezzel a nagy sikerű író egy-egy közismert vonását karikírozza. A kérdés, amire semmilyen választ nem tudok elképzelni, hogy egy ilyen hitvány alakból miért kell filmet csinálni. A valóságban Capote sokkal megnyerőbb. Hogy lesz filmtémává az, hogy az író hitvány? Az Infamousban talán elviselhetőbb a megjelenése, de gátlástalan pletykásnak és hazudozónak mutatkozik, aki elsősorban a saját szereplőit, a két gyilkost veri át, hitegetvén őket, hogy a felmentésükért folyamodik, és a könyvet is ennek érdekében írja, pedig elkerülhetetlenül a kivégzésüket várja.

A történet a két filmmel háromszereplőssé egészül ki: a börtönben ücsörgő két gyilkos, illetve Capote, aki a barátjukul szegődik. Különös, de ezt a történetet Borges már 1935-ben megírta: Bill Harrigan, az érdek nélküli gyilkos. Billy the Kid nyomorúságos körülmények között nő fel, akárcsak Perry Smith. Perryvel ellentétben ő dicsőséget arat a gyilkosságaival, és többet is követ el belőlük. Minden ok nélkül teszi, ölni csak úgy, mondja Borges, és közben rendkívül szelíd ember. Halálát egyetlen barátjának köszönheti, aki korábban a célzást mindig csak bölényeken gyakorolta, hogy végül megölje azt, aki mindig csak embereken. Perry Smith Garrett seriffje nem más, mint Truman Capote, az író, az egyetlen ember, aki a bizalmába férkőzhetett, és akit a barátjának nevezett. Capote regényszereplő szintjére emelte Perry Smithet, s mint mindenható szerző, az életével is rendelkezett, nemcsak a regény fikció-mentesített terében, hanem a valóságban is.

Ezen az egy ponton talán találkozik Kundera szemlélete Capotéval: „A regény azt vizsgálja, mi az emberi élet a csapdában, amellyé a világ vált.” Ez a csapda Capoténál azzal kezdődik, hogy „szombaton éjjel a kora hajnali órákban felfoghatatlan, leírhatatlanul szörnyű tragédia sújtotta a Clutter család négy tagját”, Kunderánál pedig „ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assissi Szent Ferenc vállánál”.

Vissza hát a frivol Európába!