[2017. október]
NÁDAS PÉTER: VILÁGLÓ RÉSZLETEK.
BUDAPEST, JELENKOR KIADÓ, 2017.
LZS Kezdjük a címmel! Mit jelenthet?
DP Én úgy értem, hogy az ember emlékszik valamire, valamikre, de soha nem az EGÉSZre, már csak koránál fogva sem, nem beszélve arról, hogy mi is az egész. És akkor, amire emlékszik, az bevilágít valahogy a múltba. Valakire, valakikre.
LZS Radics Viktória is kiemelte ezt a bevilágítást, a feltárt részletek historikus folyamatokra derítenek fényt, mondja. De a világlásban van valami önmagáért való is. A fénylő Nap szolipszizmusa. Szóval nem érezted-e, hogy a módszer megteremti a maga tárgyát?
DP Dehogynem, de hát az irodalomban mindig van ilyesmi, nem? Elkezdünk írni valamiről, és nem tudjuk elválasztani azt, amiről írunk, attól, ahogyan írunk. Úgy érted, „nem igaz”, amire emlékszik?
LZS Voltak helyek, ahol nem értettem, miért jár utána a részleteknek. Az összeillesztés folyamatos igézetében. Mintha a félretett írói képzeletet mégis bevetné. Összerak egy cserépedényt, ahol a gipszet nem jelöli. Példa a sábeszes Hertzl-mondat fordításának anekdotikussága. Mintha csupán a patriotizmus tradíciójának kifejtésére szolgálna. Mintha a módszer kvalitásai túlságosan az előtérbe kerülnének.
DP Azt én is éreztem, hogy túl. Nádasnál mindig érzem egyébként, az Emlékiratok könyvében is, az Évkönyvben is, máshol is. De milyen szép és érzékletes, amikor leírja, hogyan sikáltak a cselédek, vagy hogyan mosták ki a fehérneműt, mire következtettek közben. Milyen iszonyú jelenet az egyik nagybácsi hosszadalmas öngyilkossága. Szóval talán a sok szőrszálhasogatásra van szükség ahhoz, hogy nagyon szépeket írjon. Egy nagy írót nem lehet elválasztani a módszerétől.
LZS Persze. Talán azért tettem le mégis felháborodva a könyvet, mert azzal a kijelentéssel végződik, hogy ’56 volt az utolsó európai forradalom. És akkor a mi ’89-ünk? Sok mindent rá lehet húzni, csakhogy amit ráhúzunk, az alatt ott marad az, ami valójában volt. Ráadásul ’89 mindenben teljesíti azokat az ismérveket, amelyeket Nádas ’56-tal kapcsolatban felsorol.
DP Nádasnak mindig is voltak apodiktikus kijelentései. ’68 is ’56 után volt különben. Miközben küzd a romantikus nemzetfogalom ellen, neki magának is szüksége van nagy, kétségbevonhatatlan történetekre. Talán mindannyiunknak.
LZS Lásd a patriotizmus hagyományáról, 1848-ról, ’48 és ’56 összefüggéseiről írottakat. Hogy ’56 mi módon másolta le ’48-at. Talán ’89 ennyiben mégis más volt, nem volt nemzeti jellege. Ez megszabadította a ballasztoktól. Úgy érzem, és ebben te, aki sokkal jobban benne vagy a román társadalomban, megerősíthetsz, hogy ’89 hagyománya nyitottá teszi az embereket, ’56 viszont bezár a nemzeti tradícióba. De vissza Nádashoz, eddig nem éreztem egyetlen könyvét sem ennyire, hogy is mondjam, kevésbé nyitottnak, kevésbé kíváncsinak.
DP A mostani „fejlődés” mintha román részről is a bezárulást mutatná. De ’89-ben én is éreztem, hogy nem a nemzetről szól egyik részről sem. Rövid ideig különben.
A nyitottság ügyében is igazad lehet. A Párhuzamos történetek volt a legnyitottabb, és talán ez a legzártabb. Oda jutott, mint amiről a Hazatérésben ír: az Emlékiratok előtt mindenki dicsérte, a kritikusok ájuldoztak. Csak ma már nem 30 éves…
LZS Úgy érted, visszalépés ez a könyv?
DP Nem úgy nagy mű, mint az Emlékiratok, amely utakat nyit a magyar irodalomban, és leginkább talán Proust, Thomas Mann és Déry nyomán az aprólékossággal nagyregényt teremt, és beszakítja az asztalt. Ez csak beszakítja, bár vannak rendkívüli részletei.
LZS Végül is a kialakuló tudat magyarázataként, a szubjektum kialakulásának történeteként pontos könyv. Nemcsak Nádast értettem meg jobban, hanem a mai magyar társadalmi jelenségeket is.
DP Az biztos. Például a gőgös szolgalelkűséget, a fékevesztett gyűlöletet, az önelégült taplóságot.
LZS Ennél tovább mennék, és inkább azt mondanám, hogy az egész társadalmat veti egy Szondi-féle sorsanalízis alá. A mai zsákutcás acsarkodás okairól sok mindent feltár.
DP Valahogy így működik a könyv egészében is. A részletek megvilágítanak egy egészet, de a pillantás már a korábbi önmaga imitálása.
