[2020. május]

---

A Duna utca versei egymás mellé vannak teregetve, mint a száradó lepedők, ruhák, harisnyák, zsebkendők. Ismétlődik rajtuk a minta, a szegély, a gondolat. Minden mosásnál kicsit megfakul az eredeti vonás. A kikopás miatt fontos mégis minden ruha. Ki kell szorítani mindenikből a vizet. Utána teregetni. Utána szárítgatni. Hajtogatni. Anyánk a ruhák közé hajtogatja az emlékeinket. Utána körbekötni, zsinórozni, összepakolni. És elköltözni velük. Vinni a sokszor használt ruhákat, amelyeknek anyaga és mintája változik és megkopik, de az illata ismerős marad.
Háromszor indulunk neki a költözésnek. A kötet három fejezete (I. körbekötni életemet, II. mint aki ráér csomagolni, III. költözés, doboz, pakolás, zsinór) az elindulás és a megtorpanás kettősségét mutatja. Az árvízkor pusztításnak feszülő víz visszahúzódását. A hömpölygés statikusságát. Egymás után következik a hűlésnek indult emlékből, a hűlésnek indult identitásból és a hűlésnek indult városból való elvágyódás. Mindig körbe kell kötni az életünket. Bérelt szobáról szobára, lakásból társasházi mellékházba, albér­letből ismerősök és távoli rokonok kihúzhatós kanapéjára kell cipelni a testet. Ha gyerekként költözünk, úgy tűnik, könnyű beleszokni. Könnyű tudni a dolgok változó rendjét a világban. Könnyű megtanulni az utcák nevét egy másik városban. Könnyű elhinni anyáéknak, hogy minden rendben lesz. Könnyű azt hinni, hogy szeretünk. És nehéz elhinni, hogy szeretnek, „mert már akkor kevertem / a szeretetet a félelemmel” (körhinta), amikor nem tudtam, mit jelent félni.
Amikor még igyekeztem felidézni, milyen gyereknek lenni, nekem is volt egy tengerem. Akkor én is „annyira el voltam / foglalva önmagammal, hogy / nem vettem észre semmit” (utoljára Dubrovnikban). A szerelem örökké tartott, és csak a tenger apály-dagálya adta a napok szabályrendszerét. Aztán a tengerversek kagylóvisszhangja megtörött. Hullámtörésben esett szét. Szétváltak a morajhangok. És meztelenül marad ott a part, amit betakart addig a gyerekkor tengere. A végtelen víztömeg pedig az idő múlásával egyre inkább azonosul az emlékkel, ahogy „apám / minden nyáron felfújta nekünk / a németországi gumimedencét” (Duna utca).
A felnövéssel aztán kezdődött az igazi költözés. És nehezebb volt megszokni a dolgok változó rendjét a világban, és nehezebb volt megjegyezni az újabb utcaneveket és irányítószámokat. A felnövés félelmeivel együtt azért reménykedni is lehetett, hogy lesz belőlem ember, lesz feladatom és esélyem, „hogy azért mégis / szép vagyok, és viszont / fog szeretni / a fél világ” (Sugárút). Sokszor megkérdezem, hogy jut-e majd valami nekem is a muskátliablakos szabadságból. És lesz-e időm befejezni a szeretést, ha már elkezdtem. Mert akkor már a szerelemtől is csak azt vártam, hogy úgy érkezzen, mint aki „rossz időpontban ment egy jól megbeszélt randevúra” (Sugárút).
Egyszer én is fogadtam. Nem a halálom napjára, mint a hazafelében, de én is azt éreztem, hogy a részvétel a fontos egyedül. És azt is tudtam, hogy sokszor kell majd megbánnom a szívdobogásomat. Hogy örülök majd annak, ha nem lesz rajtam és bennem olyan nagy a csend. Főleg, ha valami nagyvárosban kanyarodik velem a villamos. Mert én sem keresem már a tekinteteket Pesten. Én is rájöttem, hogy itt vendég sem vagyok. Sírhatok a Puskin moziban, az Astorián, a Keletiben vagy akárhol máshol. Nem baj az sem, hogy elkérik a személyim, ha bevásárláskor sajt és vekni és karalábé és kávé mellé bor kerül a kosaramba. Nem baj, hogy nekem kell végül szégyellni, ha a csénépéből nem tudják kiolvasni, mikor születtem. Nem fáj ez a dolog sem a gyomromban, sem a fejemben. Nem szorítja a mellkasom. Hozzá kell szokni, és mint a külFÖLDben, hagyni kell, hogy már a Puskin vagy a Művész mozi pénztára előtt meginduljanak, lefussanak a könnyek, mert ilyen a dolgok változó rendje, ha elköltözünk. Mert sokáig lesz hasadás a kül- és belföldek között. Sokáig lesz összeegyeztethetetlen az is, ami ugyanabból a gondolatból származik. És sokszor leszünk egyedül, amíg várjuk, hogy a kül- és belFÖLDekből kinőjön, fává terebélyesedjen végre valami.
Nem tettem téglát a párnája alá, nem írtam hozzá levelet, de néha még most is rosszul írom le neki, hogy szeretlek. De azért érti, ahogy a munkás is értette a Duna utcában. Ahogy ezt mindenki érti, ha nem olyan férfi vagy nő, aki nem simul egymáshoz a villamoson. Szeretnék addig boldog lenni, ameddig oka van annak, hogy egymáshoz érünk. Megfürdeni együtt a kádban, ami fölé száradó ruhák vannak feszítve. Hagyni, hogy hajunkra csöpögjön a víz, és cseppek gömbölyödjenek a homlokunkra. És nem gondolni arra, hogy egyszer majd „nézni sem tudunk egymásra, / annyira nem maradt mondanivalónk” (Szarajevó). Remélni, hogy nem kell majd melengetni semmilyen hűlésnek induló szerelmet.
Amikor esni kezd az eső, Isztambulra fogok gondolni. Erősen elhatározom, erősen szorítom össze a szemem és a fogam, hogy lássam azokat a városrészeket, este tízkor is erős kávét főző kávézókat és tereket, amelyeknek azért nem felejtettem még el a nevét, mert sosem jegyeztem meg őket. Minél erősebben szorul össze a testem, annál erősebben zuhog majd. Minél erősebben akarom elfelejteni, annál élénkebben tér vissza. Látom a furcsa, zöld eget és a márvánnyá merevedő tengert. Egy újabb megtorpanást az elindulás helyett. És tudom jól, hogy a képzelt eső csak a képzelt bűnö­ket mossa tisztára, de így is lehet hinni egy képzelt megváltást. Lecsurog az eső, szorítom magamat magamhoz. Összeszorulunk, miközben kint úgy esik, úgy csorog a víz, „mint kézzel mosott / ingekből, ha csavarom, / mert nincsen centrifuga” (török levelek). És valami más nyelven, ami nem az enyém és nem az esőé, az a vallomás is felszakad belőlem, belevillan a kinti vízömlésbe: az első cigarettámat úgy szívtam el, hogy nem tudtam – miattam szoksz majd le róla.
A vallomásokkal és imákkal mindig az volt a baj, hogy rosszkor mondtam őket. Vagy nem is lehetett meghallani egyiket sem, olyan nagy volt hangomban a zaj. Vagy lehet, hogy mindig olyan emberre bízom az imái­mat, aki később részegen „az én bűneimet öklendezi ki éppen, / hiába mondtam el mindent” (temetés). Lehet, hogy másik, idegen utcában jut eszembe végül, hogyan kell töredelmesen megvallani, de nem lesz ott senki, hogy elmondhassam. És lehet, hogy a Kunigunda útjába befordulva végül tényleg elfogy minden időm. És nem lesz értelme megkérdezni: „anya, mondd meg, mi lesz, / ha belőlem mégsem lesz ember” (Kunigunda útja). Mert lehet, végül tényleg ember leszek, csak az időm telt el azzal, hogy ember akartam lenni. És ennek a szorongásnak csak a múlásban lesz egyedül értelme: „(marad minden test után / valamilyen űr, / és elvileg csak tőlünk függ / mennyire fáj / a keletkezett hiány)” (temetés). Én mennyire fogok fájni?
Az eső átcsorog a bérház udvarára száradni kitett és elfelejtett lepedő­kön. Újra vizes lesz minden. Ki kell facsarni és csavarni az esőt. Megfeszül a kéz, összeráncolódik az erő alatt a ruha. Vékony erekben aztán csorogni kezd a kézfejen. És eszembe jut, hogy a sok átkötözés, dobozolás és költözés után mégiscsak egyetlen utcában lehetek a legboldogabb. Még ha ennek az utcának a nevére nem is emlékszem. Hagyom, hogy csepegjen az ingből a víz, ami napokkal ezelőtt még az isztambuli fülledtségben, a márvány-tengeri sós homályban tömörült felhővé, és most meghasadt. Majd száradni kezd megint minden. És végül kipárállik ruháinkból anyáink emléke is.