[Látó, 2009. november]

A Művészetek és Irodalom Háza szervezte első Pécsi Irodalmi Fesztivál vendége volt Esterházy Péter. Ha már ott járt, gondoltam, megkérdezem, mi az irodalom? Meg azt is, mit ér az arisztokrata származás? Meg szóval az ilyen ítélet?

– Indulásakor posztmodern íróként talán szembehelyezkedett a tanítással, a tanító célzatú irodalommal. Most a Semmi művészet-ben mégis a mesélés mögött valami kiérett bölcsességet érzek. Helyénvaló Ön szerint ez a felvetés?

Ha az ön szempontjából ez így látszik, akkor, per definitionem, helyes. Persze, nem tudom, ebben az összefüggésben a posztmodern mit is jelent. Nyilván bizonyos – biztos – tudásoknak a kétségbevonását; vagy egyszerűen azt, ahogy az ember tapasztalja saját magán a bizonytalanságot. (Vagy mégsem?) S akkor arról is szólhat az írás, hogy meddig terjed ez a bizonytalanság ma. Mondhatjuk, parttalan. (Parttalan… volt a komcsiknál egy ilyen kifejezés, hogy parttalan humanizmus, volt valami ilyesmi…) Mindenesetre a tudás nem az irodalommal van párban. Az írás nem a tudásra épül, sőt jobban épül a nem-tudásra, mint a tudásra. Jobban a kérdésre, mint a feleletre. Tulajdonképpen a művészet mindig a kérdés felől nézett. Miközben sok minden változik is. Régebben nem gondoltunk arra, hogy „Isten halott”. Mondjuk, Haydnnek ez eszébe se jutott volna, nem juthatott. Most pedig alig tudunk másra gondolni. Vagy nem gondoltunk arra, hogy Isten más státusba került. Igaz, mondhatjuk, hogy nem került, de akkor ez mindig személyes vélekedés. Ennek a személyességnek a jelenléte pedig látszik mindenen, a művészeten is.
Ezáltal nem is teszi egyszerűvé azt; de általában a beszédet sem teszi egyszerűvé, hisz így nincsen közös nyelv. Ha pedig csak személyes nyelvek vannak, akkor mi teszi lehetővé, hogy mégis megértsük egymást? Én csak személyes nyelven beszélhetek, mert az hiteles, de egy „mi”-t kell megszólítanom. Mert egyébként csak magam elé motyogok. Milyen híd vezet az éntől a miig? Mondanám kicsit patetikusan.

– Ebben az utolsó regényben és annak felolvasott befejező részletében is (Bál) érezhető, hogy minden klisé és minden társadalmi beidegződöttség vagy szokás ellenére a legfontosabb cél talán, hogy az én megtalálja a viszonyt a realitással, az őt körülvevő világgal. Ezzel mennyiben ért egyet?

Ez az ön kérdése vagy problémája. Nekem ez nem jutna eszembe. Amúgy is időnként az író sokkal kisebb kérdésekkel foglalkozik – olyanokkal, hogy hogyan lehet egy történetet elmesélni, hogyan lehet egy hosszú mondat lélegzését megtalálni – tehát a technikai problémákon való tűnődés mögé rejti a nagy kérdéseken való tűnődését.
A rejti talán nem is jó szó. Azt gondolom, hogy az irodalomban mindig van valami link is, valami komolytalan. Valami, ami emiatt irritáló.

– Mindennek ellenére ez nem csak technika.

Persze. A csak technikás könyvek nem nagyon érdekesek. Az ember mindig azt reméli, hogy megszólal mögötte az a zene, ami igazán fontos. Az idézett rész a tetejébe’ még egy anya temetésének a története, tehát tulajdonképpen egy megterhelt történet. Itt könnyen képzelhetünk mögé sok-sok mindent. Azt látjuk, hogy milyen az, amikor egy durva nyelv, egy durva élet beszél a legfinomabb módon. Amikor nem tudja a szeretet és a gyűlölet szavait egymástól elválasztani, következésképp a gyűlölet és az indulat szavaival beszél a csöndes és szemérmes szeretetéről.

– Térjünk át egy kicsit az irodalmi közéletre. Azok közé az írók közé tartozik, akik ma Magyarországot képviselik Európában és a világban. Ez a képviselet változott-e az elmúlt években?

Ami változott, az a magyar irodalom helyzete a világirodalomban. Amikor az első könyvem megjelent – az körülbelül 25 évvel ezelőtt volt –, akkor a magyar irodalom (mint olyan) nem jelentett semmit. Voltak írók, akik akkortájt megjelentek, vagy eggyel előbb, ötvenhat után, vagy hatvan után (Déry, Németh László, Szabó Magda, Konrád, a színházban Örkény), de nem képződött meg semmi a nyugati olvasó előtt, ha azt mondták, hogy magyar irodalom. Ez azt jelentette, hogy minden magyar könyv, amelyik megérkezett az idegen térbe, mindig elölről kezdte a történetét, mindig mindent saját magának kellett megteremtenie, mert nem volt kontextusa, nem volt környezete. Ez szép lassan alakult át, ahogy megjelentek a könyveink, és aztán radikálisan megváltozott Márai hihetetlen világhírével, Kertész Nobel-díjával, no meg azzal, hogy egy-két könyv valóban siker lett (a szónak nem okvetlenül gazdasági értelmében, hanem felfigyeltek rá, szellemi értelemben lett fontos). Ha ma egy könyv kikerül, akkor annak van környezete. Például amikor Dragomán könyve, A fehér király megjelent, akkor azt lehetett már például mondani, hogy ez nem olyan, mint Márai, nem olyan, mint Kertész, nem olyan, mint Darvasi, de mégis van valami hasonló bennük. Vagy nincs. De mintha a Bodor Ádám. Vagyis lett egy raszter, el tudott indulni az olvasó. Nagyon sok név van már, és ez egy más szituáció. Az ember nem képviseli az országát, hanem az képviselődik. Tulajdonképpen egy országnak a kultúra a legjobb reklám. Kocsis Zoli meg Kertész Imre, hogy metaforikusan fejezzem ki magam. Még több pénzt kéne fordításokra fordítani meg fordítók képzésére; folyamatos, átgondolt munka kell ez legyen.

– Azt nyilatkozta egy ízben, hogy „nagyon ragaszkodom ahhoz az európaihoz, ami van nekem”. Felvetődött bennem a kérdés, hogy mennyiben következménye ez arisztokrata származásának, amely egyfajta biztonságot, „otthonosságot” ad Európában, a világban.

Nem ad. Senki nem szavatol a lady biztonságáért. Az arisztokrata származásnak az arisztokrata származás a következménye. Az otthonosság-érzethez pedig nagyon más közelítéssel is el lehet jutni. Én például emlékszem egy iskolatársam apjára, aki egyszerű – a szó valóságos értelmében egyszerű – gyári munkás volt, de olyan öntudata, tradíciója, munkás méltósága volt, ami mára már teljesen kiveszett, mint ahogy arisztokraták sincsenek, és a munka méltóságáról se sokat tudunk már; hogy ez az ember ugyanolyan mélyen volt belegyökerezve abba, ami itt van, mint az, akit megsegít egy ilyen család, amelyik dokumentáltan már 1400 óta része Magyarországnak.

– Akkor úgy kérdezem, hogy milyen ezzel az öntudattal létezni itt? Van-e e mögött felelősség?

Ezt én úgy gondolom, hogy bennem mindenféle felelősségérzet van, de szerintem az az írásból következik. Illetve nem tudom ezt szétszálazni. Az valóban igaz, hogy az a tény, hogy én ehhez a családhoz tartozom, az én viszonyomat a múlthoz vagy az ország történelméhez egyrészt közelíti, másrészt nagyon magától értődővé teszi. Tehát a hangsúly azon van, hogy nem teszek fel ez ügyben kérdéseket, nem kérdésesek ezek a dolgok számomra, haza, történelem, hagyomány. Ami persze azt jelenti, hogy épp ezekre (is) vonatkozóan teszek föl kérdéseket. Csak ami létezik, azt lehet kérdésessé tenni.
De azt soha nem gondoltam, hogy a név kötelez. Kötelez az az értékrend, amit gondolok, kötelez az, ami látszik a könyvekből (például kötelez az, hogy tisztességes mondatokat írjak), kötelez az, hogy annak az értékrendnek a szellemében dolgozzam, hogy azt ne áruljam el. De azt én nem látom, hogy ezen kívül még valamit rá lehetne szegény családomra ez ügyben lőcsölni. Amúgy is annyi felelősség van az emberen, hogy az már sok is…

– Hogyan fogadja íróként a saját „intézményesülését” az ifjúkori indulásához képest?

Mit értünk intézményesülésen?

– Azt, hogy Esterházy Péter már fogalom.

Ehhez nekem, pontosabban az életemnek nem sok köze van. Lényegében ugyanúgy élek és dolgozom, mint huszonöt éves koromban. Nem is változtatja meg a munkám lényegét, azt nem érinti, nem nehezíti és nem könnyíti. Eltelt egy csomó idő, mindenféle dolog történt, amin most legfőképp azt értem, hogy könyveim jelentek meg, itthon és külföldön, de ha ül az ember reggel az íróasztalánál, hát az ugyanaz, mint volt. Ugyanazzal az örömmel tölt el, és ugyanolyan riadtsággal.

– Az én édesanyám is matematikatanár. Egy ízben azt mondta, hogy „annak, aki a matekot megérti, annak lehet köze a magyarhoz is, de aki a matekot nem érti, az nehezen fog boldogulni a magyarral is.” Egyetért Ön ezzel?

Teljes mértékben. A pontos relációt nem tudom, de én mindig azt szoktam hangsúlyozni, hogy egy eszünk van, legalábbis egy szintig nem kell külön ész a matematikához és mondjuk a történelemhez. Az Arany János verse okozta öröm nem másfajta, mint a háromszög szerkesztésének a szépségéből következő öröm, nem kell hozzá másfajta intelligencia. De van egy ostoba előítélet, nem magyar különlegesség, hogy Petőfit nem ismerni tahóság, de nem az, ha nem tudjuk, ki Bolyai János. A matematikát – de hát az irodalmat is! – csak akkor lehet élvezni, ha konstruktíven tanítják, ha a gondolkodásról esik szó, nem pedig arról, hogy „hogyan jön ki az eredmény”. Nekem a legrémesebb tapasztalataim ezen a téren a saját gyerekeim voltak, akiket teljesen hidegen hagyott ez az egész matematika, a matematika mint kaland. Ha máshonnét nem, innét lehetett tudni, hogy nem voltam én sose matematikus, mert akkor csak örököltek volna valamit. Így aztán, ha úgy hozta az élet, szomorú szívvel összeszoroztunk két számot, és úgy megkaptuk a helyes eredményt. De hát ez is elmúlt már.

– Ha feltételezzük, hogy a beszéd visszavonhatatlan nyomot hagy a valóságon, akkor ennek következményeként az Ön írásai végérvényesen megváltoztatják a világot. Hogy látja ezt?

Igen, az irodalom elhanyagolható mértékben vagyis radikálisan megváltoztatja a világot. Nem gondolok erre.