Hat napja nem írtam verset. 

Azt mondják, képtelen rá az ember, 

amikor jó kedve van. Cserébe rájöttem, 

mennyi árnyalata van az örömnek,

amiről még nem tudom, hogyan beszéljek.

Egy táskából előrántott szórólap,

szarvas, táj, térfigyelő kamera,

mind én vagyok, de vajon lehetnénk-e

két szórólap, két táj, két nő.

Vajon jobban megértenénk egymást

más állapotokban, mint amikben megébredünk?

Egy emlékben, bár lehet, meg se történt,

lógattuk a lábunkat a vízbe.

A világ elterült előttünk. 

Harminc százalék szárazföld, a többi víz,

és ami egyszer elmerült benne,

kagyló, nyelvhal, rágógumi, töltény,

mind hozzáért a lábfejünkhöz.