Bukaresti magyar lap szerkesztője voltam a kommunista diktatúrában, szerkesztői székemből az akkor Scînteia Háznak nevezett betonkolosszus udvarára láttam – nem volt az jobb, azaz nem rosszabb, „gyomorbajosabb”, mint mondjuk, a müncheni Residenz. Utóbbi azonban legalább belülről szép, bár az ott székelő számára még így is zárt, behatárolt tér, s a pillantás ellenőrzött. Ilyen volt a miénk is. Pedig a mi tekintetünk a nagyvilágba szeretett volna szállni, és szabadon, legalábbis át a Kárpátokon. Különösnek tartottam, s tudom, nem álltam egyedül meggyőződésemmel, hogy míg a magyar ajkúak több száz kilométerre laknak, nekünk a román fővárosban kell újságot írnunk – nekik. Raboskodnunk kell, hogy az a „semmi kis lap” (Ifjúmunkás, Falvak Dolgozó Népe, A Hét stb.) meglegyen. Semmi kis lap… az éltető szóval, üzenetünkkel a sorok között talán nem is volt az.

Bukarestben különböző alkalmakkor különböző céllal telepedtek le magyarok. Bercsényi kurucai oda menekültek, a székelyek megélni özönöltek Bucur városába… Minthogy a kommunista urak bizalmatlanok voltak a magyar kisebbség képviselőivel szemben, a tollforgatók egy részének a pártszékház közelében teremtettek intézményeket – az effektívebb ellenőrzést megkönnyítendő. Bercsényiék emlékét egy negyed (Berceni) meg egy utca (Drumul Taberei) őrzi, a székelyekét a Carul cu Bere söröző, ahová nosztalgiázni összegyűlnek még ma is az ottrekedtek. Meg egy-egy elferdített családnév. Mert maguk a családok, kurucok–labancok, egyaránt beolvadtak. A szocialista kultúra magyar szerkesztői közül az, aki nem „jobbfekvésű” demokráciákban (Ausztria, Németország, Svédország) pihenteti megrongált idegrendszerét, áthúzott a Kárpátokon túlra. Az a kevés (Kevés? Szerintem kettő is sok!), aki maradt, érezheti magát őskövületnek. Bogdán Tibor például, aki 1970-től lakja a fővárost, „okos dinoszaurusz”-nak nevezi magát egy interjúban. Dinoszaurusznak, mert ki fog halni a species, okosnak, mert tudatában van annak, hogy jövője behatárolt.
És ahol három „okos dinó” él, újságot kell kiadni, világos, elkészíteni illik a bukaresti magyarok világának a „lenyomatát”. Máthé Csaba műépítészé volt a lap ötlete, Bogdán főszerkesztette, egy másik Bogdán, Zsuzsanna korrektúrázta, Nits Lóránd tördelte. Kik írtak bele? Demény Lajos, Ágoston Hugó, Páll Antal, Zsold Béla, Tordai Ernő, Bányai László, Boros Zoltán, Fodor Dóra, Mezei József, Bántó István – például. Miről írtak? Futott egy sorozatuk, amely bukaresti magyarok élettörténetét mutatta be, egy másik az ottani magyar hagyományokat. Beszámoltak fontos bukaresti magyar rendezvényekről, Gyurcsány Ferenc bukaresti útjáról stb. 2004-ben kezdték 16 fekete-fehér oldalon, ami 24-re nőtt, majd feltornázták magukat 32 színesre 1000–1100 példányban. A remittendát nem ismerték, sőt, több példány is elfogyott volna, viszont hiányzott a „több”-höz a tőke. A Bukaresti Magyar Közlönyt mindenki dicsérte, de szinte senki sem segítette. Vékonyan csörgedező pénzforrásokból (Communitas Alapítvány, OTP-reklám, magánsponzor) sínyelődtek, ám a gazdasági helyzet szigorodásával meg magánszponzorok különböző kifogásai miatt a lap megszűnt. Hétezer bejegyzett, húszezer potenciális magyar képtelen fenntartani egy papírlapot. A világhálón lehetne folytatni, de mivel a bukaresti magyarság átlagéletkora az Internet használatával „nem kompatibilis”, nonszensz minden ilyen jellegű próbálkozás.
„Szép volt, dinók!”, mondhatjuk ezért, hangsúly a kihaláson.