Láttátok-e már az Ölelőembert akcióban? Amúgy nincs nehéz dolga, mert egyáltalán nem feltűnő jelenség. Messziről eldönthetetlen, hogy cingár, alacsony férfi, vagy karcsú, magas nő. Lassan odalopózik valaki mögé, vagy éppenséggel villámsebesen utánairamodik, beáll elé, és hopp, gyors mozdulattal átöleli. Aztán ugyanolyan gyorsan továbbáll.
Senki sem háborodik fel, ugyanis az Ölelőember ölelése megbénítja az embereket. Hogy konkrétan mi történik? Semmi határozott, semmi elmesélhető. Az emberek valamiképpen lemaradnak saját felháborodásuk mögött. Dühük pulykamérgesen elrohan, ők viszont ott maradnak még egy kicsit nézelődni. „Mit képzel maga!?”, mondanák, de csak állnak elszótlanodva, beleborzongva abba, ami történt velük.
Egyetlen látványos jele a változásnak, hogy még azok is, akik eddig sok zenét hallgattak, azok is többet hallgatnak ezután, valamint úgy érzik, hogy eddig szenvedélytelen, eltunyult zenehallgatók voltak, ha szerették is a zenét, nem gondoltak arra, hogy zene nélkül nem tudnak élni, vagy ha gondoltak is, nem érezték át lelkük feneketlen mélyéig, hogy a zene napfény és tengerillat. Azoknál, akiket irritált a zene, és ingerülten kikapcsolták még a rádiót is, ha zenét sugárzott, azoknál persze sokkal megrázóbb az átfordulás látványa. Ahogy régi énjük helyére berobban az új, a mértéktelenül tobzódó én, az felér egy színházi előadással. De persze-persze a látványosság mértéke is távlat kérdése. Hiszen másféle távlatból tekintve, ha valaki a keserű csoki helyett a fehéret kezdi szeretni, nem nevezhető-e nagyobb mértékű változásnak? A lényeg, hogy csupa kicsiségről lehet beszámolni. Valaki megkedveli a lecsúszott harisnyás lábakat, másvalaki rákap arra, hogy kalapot hordjon, más pedig elbeszélget a sarki emberrel, akit azelőtt utált, mert mindig az ablaka alá seperte a szemetet. Talán azt mondjátok most, hogy a szerelmesek viselkednek így, hát, ha tudjátok, milyen a szerelem, legyen igazatok. Meg aztán a szerelemtől tényleg nem áll távol az ölelés.
Nem is azok kezdtek háborogni, akiket megölelt, hanem azok, akiket még nem ölelt meg. Mert nem értették a dolgot. „Zsebtolvaj?” „Bolond?” Ilyesmit firtattak. Egyszer például az Ölelőember egy hosszú, araszoló autósorhoz lépett, behajolt valakinek az ablakán, és arra kérte, szálljon ki, mert mutatni akar valamit, majd amikor az illető ijedten kiszállt, oldalához szorítva a karját, átnyalábolta, és hosszan tartotta így, mint aki nem tud betelni a másikkal. Na erre, lett is hatalmas dudálás, ablaklehúzás, üvöltözés. Acsarkodott mindenki, ebben aztán eggyé olvadt az addig egymást hergelők sora.
Nemigen lehetett meggyőzni őket. „Mi köze ennek az egésznek a valósághoz?”, ezzel vágtak vissza. „Ezzel semmit sem lehet megoldani!”, folytatták. „Az ilyesmi csak megzavarja a világot!” Azok, akik az Ölelőembert férfinak hitték, még hozzátették, hogy „a mutogatós kéjenc”, akik nőnek, azt sziszegték gúnyosan, „a fehérmájú”.
„Hát nincs ennek családja?”
„Persze, ki tudna egy ilyennel egy fedél alatt élni!?”
„Senki.”
Na de, egy idő után már azok is üldözték, akiket megölelt. Mert azt kérdezték magukban egyre hangosabban, „miért csak egyszer?” Talán még jobb és még teljeseb lenne az életük, ha újra megölelné őket. Ráadásul sehogy sem ment a fejükbe, miért azokat ölelgeti, akik gyűlölik. Teljesen igaz! Miért nem azokat, akik méltányolják, akik róla álmodoznak, akik szeretetteljesen rámosolyognak? Miért a fekete arcúakat, miért nem a fehéreket? Miért a csálékat, miért nem az egyeneseket? Vadászatba kezdtek, és ha megpillantották, elébe rohantak, és földbe vetett lábbal lecövekeltek, várva, hogy megölelje őket, mert az ölelés csak akkor volt hatásos, ha ő ölelt – ha őt ölelték, az semmit sem ért. Ha ő megölelt valakit, akkor bizony néhányszor az is előfordult, hogy nappali fényben hullócsillagokat lehetett látni, és hideg télben is meg lehetett illatozni az ezer kilométerrel délebbre fekvő rét ibolyáit. Kitárták karjukat, vártak, és ha még mindig nem ölelt, akkor a lába elé vetették magukat, vonaglottak, sírtak, rimánkodtak, mindenre képesek voltak. De az Ölelőember csak egyszer ölelt. Nem is tehetett volna másképp, ugyanis annyi embert nem ölelt még. Ha valaki előtte vonaglott, keresztüllépett rajta, mert mennie kellett tovább, hiszen ő volt az Ölelőember.
Na, ez aztán csak olaj volt az ellene támadt tűzforgatagra.
Szerencsére fürgén rohangált a világban, hol itt tűnt fel, hol ott. Így aztán a gyűlölet lángjai legfeljebb csak a nyomait égették meg. Ám a felperzselt mezőkön új élet sarjadt. Mesék születtek róla, részletes beszámolók, a mozdulatait kielemezték, mintha kémiai vegyület volna, kutatócsoportok szegődtek a nyomába, mint valamilyen rejtett életmódot folytató állatnak, vagy nem rejtett, de távoli. Semmit nem tudtak meg róla. Olyan titokzatos maradt, akár a jegesmedve, jóllehet arról mindenki tudni véli, milyen. De persze tudásuk csupán a plüssmacik millióit illeti, az igaziról fogalmuk sincs, milyen, még azt sem tudják, hány évet él. „Az Ölelőember férfi. Csakis férfi. Nő nem ölel. A nő titokban, lopva csinálja, kicsi mozdulattal. Nem tesz ilyen vaskos, nyilvánvaló, magabiztos gesztust. Az Ölelőembernek meleg a keze, erős a karja. Biztosan áll a talpán, nem lehet ellökni. Az Ölelőember kiválaszt, ad és odébbáll. A nőt az alkalom szüli.” Ezt írta az Ölelőemberről egy nagyon híres pszichológus. „Nem, mert aki így továbbáll, az csakis nő, forrón odaadja magát, aztán elviharzik, ilyen a nő.” Ezt meg egy híres író mondta. El-elvitatkozgattak az emberek. Voltak, akik találkoztak vele, voltak, akik soha nem látták. De persze nem is a találkozás volt a lényeg, hanem hogy jegyet váltsanak, és fáradtságot legyűrve elutazzanak a világ különböző sarkaiba, ahol az Ölelőember felbukkant. Mert ha felbukkant, nyomban híre is ment. Mindig történt valami azzal, akit megölelt. „Ha nem történne semmi, miért fetrengenének előtte, ha nem volna olyan borzasztóan jó az ölelése, miért vágyakoznának utána?” Igen, ezt kezdték feszegetni egy idő után azok is, akiket nem ölelt. És összeültek, és egymás közt a sorrendet is meghatározták, kiket kell legeslegelöl megölelnie. Ezek a listák megjelentek az újságokban is, sőt, a listák szerint kialakultak a spontánnak mondott gyülekezetek, ahova meghívták, aztán várakoztak, és ugyan akadtak elégedetlenkedők, lázongók, akik, ha nem jött, mérgesen hazavonultak, ám másnap a többséghez hasonlóan újfent estig várakoztak. Vizsgálták, hogy tetszőleges tömegből kiket ölel meg, és ezzel párhuzamosan, kiket nem, soha, még ha útjába kerülnek is. Van-e valami titkos jel? Van-e speciális illatuk a megölelteknek? Miért épp őket szemeli ki? A válaszok inkább semmitmondók voltak, de mindenképpen azok érdekeit szolgálták, akik ott tolongtak a sor elején.
Aztán az történt egyszer, hogy meghalt az a férfi, akit megölelt. Mi több, egy hét leforgása alatt ez már a harmadik halott volt. Ráadásul közvetlenül az ölelés után halt meg. Infarktusban. Ezt a boncolás mutatta ki, és ez mentette meg az Ölelőembert az acsarkodóktól. Mert ott volt az a rög, ami már akkor, midőn ő még jelen sem volt, már akkor elindult, hogy végzetes módon eldugaszolja a szív egyik artériáját. Volt tárgyi, felmutatható bizonyíték. Aminek létéről az ölelés pillanatában még senki nem tudhatott, ám ő, mintha átlátott volna a testen, odalépett, és megölelte a halálát hordozó embert, aki, mint állítják, megvidámodott, nevetve felkiáltott, mintegy utolsó akaratát tolmácsolva, hátba verte fiát, „drága gyermekem, vedd el azt a lányt, ne habozz tovább, nem akadályozom többé”. Hát persze, egyértelmű, azon a héten három embernek is megszépítette maradék életét. „Életük torkolata kiszélesedett, végtelenné tágult az utolsó pillanat.” Ezt mondogatták azok, akik az új mozgalom elindítói voltak. „A haldoklókat kell megölelnie legfőképp és elsősorban. Mert ők, ott a bejárat előtt, ha még egyszer boldogok lennének, egészen másképp lépnék át a küszöböt, egészen másképp. Boldognak lenni, és meghalni. Meghallani egy hangot, meglátni egy arcot, megélni a teljességét, belakni, megérezni az élet igazi tágasságát. Ezzel a tapasztalattal már a halál sem félelmetes. Boldog ember nem fél a haláltól.”
Hát, itt tartunk most. A haldoklók folyóként kanyarognak arra, amerről meghallják az Ölelő felbukkanását. Nyomkeresőik bejárják a vidéket, és mobiltelefonon küldözgetik a híreket. A folyó lassan hömpölyög, mert elöl a legsúlyosabbak torlódtak fel, hiába taszigálják őket hátulról a mozgékonyabbak. A folyó partjai elnéptelenednek, mert azok, akik egészségesnek hiszik magukat, lelépnek, mielőtt még beleszippantanának a folyó kóros kigőzölgésébe. Lelépnek, de e méltánytalan kisajátítás ellen a távolból is elég zajosan fellépnek, igaz, egyelőre eredménytelenül. Épp elindult egy új mozgalom, az Ölelőember egészsége védelmében. Elég feszült a helyzet, mert mindkét tábornak megvannak a hatásos fegyverei. És már olyan hangok is fel-felhangoznak, hogy az Ölelőembert ideje volna törvény elé állítani, hiszen mindenért ő tehet. A legjobb volna persze, ha magától elhúzna a francba. Itt tartunk.
Egy réges-régi meseíró mondta, hogy amikor gyerekkorában először leírta a nevét, tudta, hogy mesét ír. Az Ölelőember meséje akkor kezdett íródni, amikor először megölelt valakit. Akkor kezdődött, de vajon mikor jön el a vége? Az utolsó öleléskor? Aligha, hiszen ott van egy szó. Talán már nincs is Ölelőember, mert elfajzott, elunta magát, visszasüppedt régi életébe, beállt hajósinasnak, elütötte egy autó, felkötötte magát a szemöldökfára, nincs többé, de a neve megvan, és aki kimondja vagy leírja, máris továbbmondja a mesét.