Nicolae Steinhardt: Napló a boldogságról. Fordította Dankuly Csaba, Dankuly Levente. Kolozsvár, 2007, Koinónia.

Amióta a matematika megismertetett a negatív számokkal, a negatív végtelen fogalmával, talán kevésbé lep meg, ha az Isten megismerésének negatív útjáról hallunk. Ha Istent, a transzcendenst nem valami csodás beavatkozás vagy kinyilatkoztatás révén kívánja valaki megismerni és megismertetni, hanem éppen hiányában, hiánya által. E teológiai irányzat alaptétele, hogy Istent, a teremtőt az ember, a teremtmény sosem tudja teljesen és valóságosan a szavaival kitapogatni, megragadni és meghatározni. A maximum, amit az ember emberi mivoltában tehet: hogy kijelenti, Isten nem ez. Ahhoz, hogy valamennyire is megközelítse a transzcendenst – ami attól transzcendens, hogy a tér és idő korlátai közt élőt meghaladja –, el kell hagynia és meg kell haladnia a szavakat, fogalmakat.

A negatív, apofatikus teológia képviselői arról szólnak csupán emberi szavakkal és fogalmak segítségével, amit nem lehet Istenről elmondani, ami nem Isten. Ugyanakkor ez teológia, nem tagadás: éppen a mély, mélyebb istenhit, a mélyebbre tekintő istenismeret vágya motiválja és vezeti.

E teológiai gondolkodás, helyesebben tapasztalás a keleti kereszténységre jellemzőbb, mint a (különösen a skolasztikus teológia és a reformációs törekvések nyomán a racionalitás igényével élő) nyugatira, bár ez utóbbi keretében a szerzetesi hagyománynak élő része volt, maradt.

Amikor tehát egy Kelet-Európában, az ortodoxia gondolatkörében és vallásgyakorlatában született írás értését és értelmezését kíséreljük meg, alapvető a negatív út, a via negativa, az apofatikus hagyomány valamelyes ismerete. Az apofatikus hagyomány a misztikushoz kapcsolódik, hiszen a misztikus élmény tud valamit is mondani, közvetíteni a szavakon és a fogalmi gondolkodáson túl az isteni valóságról. Ennek egyéni megtapasztalása, az erre való törekvés (persze a törekvés eleve rossz szó, a keleti keresztény hagyomány nem az akarat és a cselekvés, hanem a nézés és eggyé válás élményéről tud, vagy ahogy ezt Steinhardt fogalmazza: „nekünk még csak arra sem kell törekednünk, hogy egy bizonyos helyre eljussunk [...], hanem egész egyszerűen csak arra, hogy Krisztussal legyünk, aki – s egyedül Ő – az út, az igazság és az élet”, 252–253.) az istenismeret útja: amely a szokásos, a hétköznapi szinten túlra vezet, s amely gyakran olyan élmény, esemény, amely a hagyományos és szervezett, intézményes vallásosság kereteit túllépi, azáltal nem, vagy csak részben vállalt s közvetített.

Ebben az értelmezési keretben helyezkedik el Nicolae Steinhardt tapasztalata, amelyről boldogság-naplója is szól. E keret nélkül sose fogja a nyugati racionalitást eszményítő lélek megérteni, hogyan lehet fogságról, börtönről mint boldogságról írni. Mert ez nem a transzban lebegés boldogsága, nem is a fájdalomtól már ájult, elfásult vagy abban tetszelgő lélek öröme, s nem is valami mazochista élménye. Nem tételes és tanulságos prédikáció, a követés szigorú morális tanítása érdekében. Napló a kényszerített kiüresedésről, arról a mély- vagy magasfokú misztikus tapasztalatról, amely lényegében a kényszer szorításában született. Azt is mondhatnánk: amikor a lehetőség kényszer. Hiszen a misztikus tapasztalás lehetőség, amelyre e szerzőt élete külső körülményei végeredményben kényszerítik. Amely rákényszerített lehetőségnek azonban ő a mélyéig hatol, és az értelmetlenség értelmét a fogság boldogságának naplójában rögzíti. A napló maga itt irodalmi forma, hiszen valóságos és reális időben készült feljegyzések több okból sem készültek. A román politikai foglyok börtöne meghatározásánál fogva nem a naplóírás helye, ráadásul szerzőnk későbbi lejegyzéseit is elkobozta a titkosszolgálat, s ezeket mintegy rekonstruálva, írva és újraírva született az a mű, amely a paradoxont tartalmazó címet hordozza.

Pilinszky írja: „holott a szenvedés gyötrelmes szűkösségétől semmi sincs távolabb, mint az öröm tágassága, valójában semmi sem egyszerűbb, mint a fájdalomból megérkezni – átcsapni – az örömbe. De mindkettőről nagyon nehéz, s valójában lehetetlen kívülről beszélni, annak ellenére, hogy belülről átélve szenvedés és öröm nyelve tökéletesen egyértelmű beszéd.” (A testi szenvedés, megjelent: Új Ember, 1974. márc. 24.) Nemcsak kívülről: belülről is nehéz erről beszélni, ha nem lehetetlen. Igazából a szenvedés gyötrelmes szűkösségéről a 20. század válogatott rémségei s a kommunista börtönök után patetikusan már nem, ironikusan még lehet beszélni, az alázat és álalázat közt pedig olyan keskeny palló vezet, amelyre jobb nem merészkedni és így tovább: egyszóval a hallgatás a legértelmesebb és legkézenfekvőbb beszédmód. „... ha bezárkódunk a saját szenvedésünkbe, csak elmenekülünk a fájdalom elől – a fájdalom lehet az önzés iskolája is, s szenvedés nem nemesít, ha önsajnálatra, önmagunk dédelgetésére, önzésre, önimádatra ad okot; meg kell tanulnunk többet szenvedni – ez nemcsak minden pszichoanalízis célja, hanem annak módja is, ahogy a keresztény rákérdez az élet problémáira, his own approach, az ő franciakulcsa, a tolvajkulcs, mellyel kijátssza a hedonista élet csapdáit.” (372.) „A tükör másik oldalán – ha szabad így mondanom – ugyanez a helyzet: nem minden szenvedésnek van értelme. A bal lator nem szenvedett kevésbé, mint a másik, de nem vált javára. Az erény és a szenvedés tehát maguk is alá vannak vetve a földi dolgok viszonylagosságának: csak akkor van értelmük, ha a javunkat szolgálják!” (380.)

Steinhardt ugyan kvázi naplót vezet, de ez jobban hasonlít Kertész Imre szó-hiányos, szavakon túli konstrukciójához a haláltáborról, mint bármely más ismert börtönnaplóhoz. Szenvtelen beszámoló a politikai foglyok életéről, mindennapjairól, betegségéről, haláláról, költöztetéseiről, de mielőtt akár a rémület, akár a sajnálat gyökeret verhetne az olvasó szívében, egy közbeékelt jelenet más kor más helyszíneinek más szereplői közé vezet, vagy egy teológiai elmélkedés, traktátus tereli el a figyelmet.

Ahogy a szenvedés, úgy az öröm is visszafogott a könyv lapjain: inkább a szellem és a lélek ragyogása jelzi. „A boldogságnak azok a pillanatai, melyek elevenen megmaradnak emlékezetünkben, olyasféle szelekciónak engedelmeskednek, mely teljesen ellenőrizhetetlen, számunkra szokatlan ismérvek alapján működik. Azt gondolnánk, hogy csak a nagy örömök pillanatai maradnak meg, vagy azok, amelyek jelentős, számunkra előnyös eseményekhez kötődnek. Nem. Többnyire a teljesen jelentéktelen pillanatok azok, amik tovább élnek. Számomra például a boldogság kiapadhatatlan forrását azoknak a sétáknak az emléke jelenti, amelyeket tavasz elején tettünk anyámmal, gyalog, ki az országútig. [...] A szomjúság napjaiban, a szárazság napjaiban, a fagyos napokon, a börtönben, e banális pillanatok emlékéből meríthettem – mint valami elvarázsolt kútból – kitartást és vigasztalást. És legfőképpen erőt az elcsendesedéshez, imádkozás előtt.” (635–636.)

A börtönben megkeresztelkedő, zsidóból ortodox kereszténnyé, szabadulása után szerzetessé levő Steinhardt számára a hit folytonos úton levés, keresés és rátalálás, indulás és megérkezés. „Az a mondat, mely leginkább hozzásegíthet, hogy közelebb kerüljünk a kereszténységhez, és megpillantsunk valami csekélyke fénysugarat, Sir Thomas More [...] néhány bámulatra méltó szavából áll [...]: I trust I make myself obscure. Ennél szédületesebb szavak még sosem hangzottak el, kivéve ezeket: »Hiszek, segíts hitetlenségemen!« Mindig azt mondom magamnak, ha csak ezek maradnának meg az egész Bibliából, bőven elegendők lennének ahhoz, hogy a kereszténység isteni eredetét bizonyítsák. Noha Papini szerint a Boldogságok az a szövegrész, amit a földkerekség és az egész emberiség egy kozmikus verseny esetén léte igazolásaképpen felhozhat, számomra a »Hiszek, segíts hitetlenségemen!« még homályosabbnak, véglegesebbnek és apofatikusabbnak tűnik. Paradoxális, magát a hit titkát magába rejtő kijelentés, mely mögött még a genetikus kód kovalens kötései is – melyekből épp csak a titok nem hiányzik! – messze lemaradnak. Nem hiszek, s mégis imádkozom. Hiszek, bár tudom, hogy nem hiszek igazán.” (58.) „A kereszténység: a boldogság receptje (a legamerikaibb, a leggyakorlatibb értelemben, és elviselhetetlen kínszenvedés. Egyszerre, egy időben. Csakhogy a víz és a lélek általi újjászületés a szenvedést – anélkül, hogy megszüntetné – boldogsággá alakítja át. Ha Krisztus nem támadt volna fel, más lenne a helyzet, fordítva állna a dolog. De feltámadt. Hiszen tudjuk.” (456.)

A művelt és olvasott, kételkedésen iskolázott értelmiségi olvasmányélményei szövik át, saját tapasztalatainak a kultúra tárházából ismert élményekhez való viszonyítása jellemzi ezt a naplót. Az élet értelmezésének vágya a tanult viselkedésmodell, s a (keleti) kereszténységben felismert szemlélődés és eggyé válás a keresett út. Steinhardt talán egyik legérthetőbb szerző a keleti ortodoxiában, éppen mert nyelvi és gondolkodási struktúrái nyugatiak, miközben egy tanult és megszeretett, követendőnek elfogadott keleti modellt közvetít. Ez is magyarázhatja, hogy 1989 után ez a kötet lehetett a legtöbb kiadásban megjelent és legnagyobb hatású román irodalmi mű: hatalmas tárháza a műveltségnek, az irodalmi, filozófiai és teológiai utalásoknak, amelyek a nem hívő vagy a hit elméleti dolgaiban tájékozatlan olvasónak is mondanak, üzennek valamit, ugyanakkor a hívő még a kimondatlan gondjait, megfogalmazatlan, megfogalmazhatatlannak vélt kérdéseit is felleli benne. És ez garantálja más nyelveken is a sikerét: e magyar kiadásét is.