Kun Árpád: Takarító férfi. Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
Tamás Dénes: Felütésként arra lennék kíváncsi, hogy ezt a regényt lehet-e szerinted az előző két regény ismerete nélkül olvasni, illetve mennyire vonatkoztatja az olvasó az olvasottakat Kun Árpád, Norvégiában élő magyar író valóságos életére?
Fazakas Márta: Az első kérdésre számomra egyértelműen igen a válasz. Miután elolvastam a Takarító férfit, elővettem újra a Boldog Északot is, és mintha egy teljesen más (és számomra erősebb, izgalmasabb) regényvilágba csöppentem volna bele, nyelvi megformáltságában, történeteivel stb. Természetesen nagyon sok szállal kötődik egymáshoz a kettő, és a Takarító férfit gazdagíthatja a Boldog Észak ismerete, de nem szükséges feltétele az olvasásának.
A második kérdés már bonyolultabb, és nem tudok sem egyértelmű igennel, sem nemmel válaszolni, s ez a vacillálás olvasás közben is jelen van, és állandó olvasói önvizsgálatra késztet. Azáltal, hogy ennyire beleenged a főhős intim családi terébe, hétköznapjaiba, nagyon nehéz kitérni a kísértés elől, hogy mindennek a referenciáit ne tételezzük valóságosnak, ugyanakkor ez egyféle csapda is, amiben provokálódsz: ki olvas benned, a kíváncsi kukkolló vagy a kevésbé hús-vér, a fikció biztonságában mozgó értő-befogadó olvasó? Azt hiszem, az autofikciónak ez is adja az erejét, hogy a végletes (ön)feltárulkozással valami olyasmit szolgál ki az olvasóban, amivel utóbbi nem szívesen találkozik. S ami egyébként egyféle irodalmi trend is, elég, ha csak a tősgyökeres norvég Knausgård regényeire gondolunk. De vissza is dobom a kérdést, látsz-e ebben trendet, és ha igen, szerinted hoz-e valami újat a fikció–valóság ősrégi irodalmi játékába?
TD: Igen, számomra is a Boldog Észak lett viszonyítási pont, az igazság az, hogy a trilógia második regénye, a Megint hazavárunk című, valahogy átfolyt rajtam anélkül, hogy maradandó nyomot hagyott volna. És az is igaz, hogy a Boldog Észak számomra is kiemelkedik a többi közül, a mindhárom regényben fellelhető adalékok szinte tökéletes arányban vannak összekotyvasztva benne. Itt – a Takarító férfiban – mintha ez az arányosság nem jött volna létre, pedig látszik az írói igyekezet, hogy ehhez a salátaregényhez megtalálja a megfelelő öntetet, ami összeolvasztja a különálló ízeket. De erről később.
Most a trendekkel kapcsolatos kérdésedre reagálnék. Az úgynevezett autofikciós regények áradására, amit én az egyre narcisztikusabbá váló kultúránk tünetének látok. Mintha a nagy történetek elvesztésének a korát élnénk már rég. S ezért már nem a másban próbáljuk magunkat felfedezni, hanem magunkban a mást. Ennyiben itt is az önmitológia-építés regényét olvashatjuk, amelynek anyaga a szerző élete, illetve az eddigi életműve. Csak éppen itt az én nem heroizálódik, hanem hétköznapi esetlegességében mutatkozik meg, amit megint tulajdoníthatunk egyfajta trendnek.
Ami pedig a fikció–valóság ősrégi játékát illeti, itt azért a szerző bedob mindent, hogy elbizonytalanítson, mivel van dolgunk: álom–valóság, én–alteregó, felcserélt életek, világ–ellenvilág, műalkotásban tükröződő élet – minden megtalálható ezek közül a regényben, csak arra nem tudtam rájönni, hogy mi ennek a tulajdonképpeni tétje. De lehet, te szolgáltatsz valamilyen választ erre a problémára.
FM: Három lehetséges válaszom van, bár attól tartok, egyik sem elég erős ahhoz, amit te számonkérsz: az egyik a cím, ami azért ér meg egy misét, mert, legalábbis nőként, eléggé megejtő egy olyan férfiúi önmitológiának az épülésével találkozni, ahol lényeges szerepet kapnak a feminin zónájába vont minőségek: a gondoskodás, a szolgálat, a gyerekekkel való szeretetteljes, intim viszony hagyományosan mind a nők terepét képezik, itt viszont egy ellentétes mozgásban a macsó férfi identitás leépítését szolgálják, és egy másféle, „korszerűbb” férfikép épülését – ami mindenképp üdvözlendő az irodalomban is. A másik lehetséges út a regény első mondata: A kanyarban életem végére értem. Annak az életnek a végére, amelyről – amikor a főhős elkezdi visszafejteni – kiderül, hogy valójában egy beteljesedett, önmagában elégséges, örömteli élet, s amelyben a halál törése éppen azt kérdezteti, hogy milyen feladat adódik még, mit lehet/kell megkeresni, ha minden itt van már abban a banális boldogságban is, hogy felöltöztethetem a gyerekemet. S a harmadik lehetséges kulcs pedig az a momentum, amikor, talán Párizsban, a főhős egy teljesen idegen férfinek hirtelen megvallja, hogy valójában ki is ő. De ha jól értem, neked ezek a perspektívák, mint például az esendőség, a hagyományos férfiminták lebontása kevésbé érdekesek, és semmiképp sem biztosítanak kohéziót. Van ugyanakkor egy erős cselekményszál benne, a Justin nevű afrikai menekülttel való találkozás története, amelyben egy barátság megtalálása és elveszítése mesélődik el, ehhez hogyan viszonyultál?
TD: Én abban nem tudtam dűlőre jutni, ha ennyire boldog ez az élet, ha ennyire egyben van azzal, ami vele történik, mégis mi az, ami kísérti, nyugtalanítja. Másrészt éreztem egy pici önfényezést az egészben. És ezt pont az általad említett párizsi jelenet hordozza. Ott ugyebár a főszereplő találkozik a metrón egy idegen francia értelmiségivel, aki a hóna alatt Proust egyik regényét tartja. És akkor egy csodálatos vallomást tesz ennek az idegen férfinak. Tulajdonképpen azt vallja meg, hogy ő annak ellenére boldog, hogy felhagyott az értelmiségi léttel, mert így egyszerre élhet annak, ami egyensúlyt ad az életének, a szeretetnek és a képzeletnek. Mi ez, ha nem önfényezés? Ugyanakkor tudjuk, hogy a képzeletnek alig tud élni a mindennapokban, hiszen a takarítás és a gyereknevelés teljesen elveszi az idejét, ezért ahhoz, hogy írhassa regényét, hajnalban kell kelnie, nem tudja kialudni magát, amitől egész nap bóbiskol, belealszik helyzetekbe, álmodni kezd. Mondjuk, ez az állandó kialvatlanság trükkösen regényszervező mozzanattá válik, egyfajta action gratuite-ként viszi előre a regény történéseit, hiszen az álom logikáját szövi bele a történések hétköznapi világába. Innen pedig nem tudjuk eldönteni, mi az, ami megtörténik vele, s mi az, amit csak álmodik. Így az általad említett férfibarátság is ebben az eldöntetlenségben létezik. Ami különben valóban a legszebb része a regénynek. Ahogy a főszereplő kislányának a megkettőződése is. A hétköznapi élet nyűglődéseivel szemben ezek a barátságok, megkettőződések adják meg azt az emelkedettséget az emberi létnek, amire vágyni lehet. A teljesen máshoz való kapcsolódás vad spontaneitása. Különben szerinted hol van otthon ez a főhős a világban?
FM: Lehet önfényezésnek is nevezni, de én inkább egy majdhogynem bűnbánó vallomásként olvastam: minden igyekezet ellenére, hogy azzal a sokféle szereppel kiegyezzen, ami a boldogságát el tudja hordozni, a szíve mélyén mégis a művelt, olvasó-író, nem hétköznapi férfi képét hordozza, aki az alkotásban találja meg az önazonosságát és önbecsülését, ez az ő fekete doboza. Amivel nem kérkedik, hiszen egy földalattiban, egy idegen, más nyelvet beszélő férfinak vallja meg. Ugyanakkor az általad említett szerepkettőzések, főként a barátságtörténetben, minden szépségük ellenére számomra éppen akkor veszítenek hitelükből, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ez is egy öntükröződő játék, amikor is a másikban is önmagam szépségét vagy éppen rútságát szemlélhetem. S innen nézve érzésem szerint a veszteség sem kapja meg a kellő súlyát: bár a regény tele van tűzdelve a halál váratlan betöréseivel, ezek mégsem törik meg sem a diskurzust, sem a mindennapi élet folyását, hanem mintegy beleszántódnak annak természetes folyásába, akkor is, ha aztán valami mást engednek kibontakozni – például a gombákat a barlangban. Egyszóval hiányzik a gyász, a veszteség kíméletlensége, feldolgozhatatlansága. S hogy hol van otthon a főhős? Szerintem nem az otthonosságot keresi, hiszen azt mindenben megtalálja, hanem éppen az ellentétét, a véletlent, a csavart, a váratlant. Amit nem lehet kiprovokálni, de amivel lehet és kell is élni. S ez a regény másik szervezőelve is, ami dramaturgiaként tűnhet csapongó, szertelen játéknak, de felszabadítónak, sőt humorosnak is, ez utóbbiért eléggé hálás is vagyok. A barlangi gomba megtalálása vagy a Haitibe utazás például ilyen váratlan fordulatok, amelyek az önmagán elvégzendő, gyötrő identitáskeresési munka alól felszabadítják a hőst. De van-e még olyan pontja, ügye a regénynek, amelyet fontosnak találnál kiemelni?
TD: Azért az lebegtetve van, hogy itt a másban való tükröződés vagy tényleges találkozás történik-e. Szerencsére, mondom. És akkor talán arra is megkaptam a választ e beszélgetés során, hogy mi abroncsozza össze ezt a regényt: ez a lebegés. Halál és élet, álom és valóság, a különböző világok, az én és a másik között. Az otthonosság kérdését ugyanakkor azért feszegettem, mert itt a hétköznapi valóságok között is folyamatosan átjárunk. Norvégia, Magyarország, Haiti tűnnek fel mint helyszínek. És valahogy mindegyik helyszín feltárja az otthontalanságát, sőt, kegyetlenségét is, miközben mindegyik otthonos is sok szempontból. Egyik interjújában mondja Kun Árpád, hogy ő azért otthontalan a világban, mert sok helyen tudja otthonosan érezni magát. Szép otthonosság ez, teszem hozzá, ami mögött azért ott érezzük az ember radikális, Heideggerrel szólva, hátborzongató otthontalanságát. Mintha a természet ragyogóan megírt, de mégis a regényszövetből kimutató képei hordoznák ezt leginkább. Ahol pedig az otthontalanság alap, ott a halál sem igazi törés. Az ontológiai derű (Esterházy), ahogy a Boldog Északot, ezt a regényt is áthatja. Boldognak kell elképzelnünk a takarító férfit.