Aki ma Örményországba utazik, és ott lehetősége nyílik bepillantani a falusi élet mindennapjaiba, bizonyára elgondolkodik azon, miként maradhatott fenn hathétezer éven keresztül egy-egy olyan archaikus eljárás, mint a szőlőmustnak a lábbal való kitaposása a kamra földjén, a magvaknak kőedényben, kővel való törése, vagy akár a földbeépített agyagtűzhelyekben a kenyérsütés. Ezek az eljárások már az előtt ismertek voltak Kis-Ázsia keleti felén, hogy az armeni törzs Kr. e. 1200 körül letelepedett, és bekapcsolódott az akkor már évezredek óta virágzó elő-ázsiai kultúrába. Az örmény nép egyike azon népeknek, amelyek ezt a kultúrát átörökítették. Írásom mégsem azt kutatja, hogy ez miképpen volt lehetséges, nem a korai időszak gyakorlatával foglalkozik, hanem azt mutatja be, hogy a 19–20. századi örmény népi gyakorlatban hogyan őrződött meg a Gábori Miklós ősrégész által találóan „élő régészetnek” nevezett lepénykenyér, a lavas készítése. Milyen örmény vonásokkal jellemezhetjük a kenyeret övező tiszteletet és a hozzá fűződő szokások, hiedelmek rendszerét?2

Régészeti leletek tanúsága szerint a Kr. e. 9–4. évezredben Elő-Ázsia népei kezdték el elsőként termeszteni és nemesíteni a búzaféléket (közönséges búza, alakor, tönke) és az árpát. A térség jelenlegi népeinek táplálkozáskultúrájában ez a vezető szerep a gabonamagvak előkészítésének sokféleségében és a kenyérfajták gazdag választékában tükröződik. A gabonaételek régi hagyományát az örmény nyelv hac szavának három fő jelentése őrzi. A szót napjainkban leszűkült jelentésében leginkább „kenyér” értelemben használják. A régi nyelvben és a nyelvjárásokban azonban a hac szóval jelölik az emberiség fő eledelét, a gabonaféléket is, valamint azok minden feldolgozott és feldolgozatlan formáját: a kalászt, a gabonamagvakat, a lisztet és a tésztát. Legrégebbi jelentése még ennél is szélesebb volt: „eledelt, ételt” jelölt. Ez él tovább az „enni” ige hac utel alakjában, és a „fogadás, bankett” örmény megfelelőjében, a hackerujt szóban (szó szerinti jelentése: „ételevés”).3

Az örmények legfontosabb gabonaféléje a búza, az árpa és a köles volt. Amerika felfedezése után elsősorban a hegyvidékeken a kukorica is meghonosodott, de a táplálkozáskultúrában betöltött szerepe máig eltörpül a gabonafélék mellett. A kenyeret búzából és árpából sütötték. Búzája minden évben azonban csak a gazdagabb örmény családoknak volt, a szegényeknek meg kellett elégedniük a kölesvagy árpakenyérrel. A liszthez kevert főtt burgonyával készült kenyereket az örmény közvélemény nem becsüli sokra.4 Inkább a mindennapokat gyakran megzavaró háborúk, a portyázó hadak fosztogatásai, a messzi vidékekre történő áttelepítések magyarázzák, hogy termékeny években is burgonyával kellett kiegészíteni kenyerüket.

 
A 19–20. századi örmény népi gyakorlatban alapvetően kétfajta kenyeret sütöttek: néhány milliméter vékonyságú lavast és pár centiméter magasságú lepénykenyeret. E két kenyérfajtát a magyar szakirodalom egységesen a „lepénykenyér” elnevezéssel illeti. Ezek közös tulajdonsága, hogy lapos, eredetileg erjesztetlen kenyerek. A természeti adottságok és a tüzelőberendezések típusa határozta meg, hogy a 19–20. századra melyik kenyérfajta vált uralkodóvá az egyes vidékeken. A Grúziával határos, erdőkben gazdag területeken (Lorri, Tavus megye) a különféle erjesztett és erjesztetlen kenyereket (purrni, cakulik, matnakas) kemencében sütötték. Az örmény nyelvterület nagyobb részén azonban lavast sütöttek. Nem véletlen tehát, hogy a lavas a legismertebb és legkedveltebb örmény kenyérféle, s mára az ország turisztikai szimbólumává vált immár. Az örmény lavas 2–3 mm vékony, ovális alakú lepény, szélessége 50–60 cm, hosszúsága elérheti az egy métert is, súlya negyed kilónál nem több. Ilyen formájú kenyereket kizárólag tonírban sütnek.5

A tonír

A tonír földbevájt, 40–60 cm széles és másfél méter mély, agyagból készült tűzhely. A Kaukázustól délre elterülő hegyvidéken a Kr. e. 3–2. évezredből (bronzkori Licsaseni kultúra) származó tonírok igazolják a lavas készítésének évezredes múltját.6 A középkori örmény városok (Artasat, Dvin) régészeti lelőhelyein talált tonírok arra utalnak, hogy az örmények a középkoron keresztül megőrizve örökítették át a gyakorlatot.7

A tonír a hagyományos örmény lakóház központi lakószobájának, az úgynevezett tonírháznak (tonratun) vagy füstösháznak (ckhatun) a közepén helyezkedett el. Felette a füstlyukat gerendavázas kupolaszerkezettel alakították ki a szoba tetőszerkezetében. Később a paraszti lakóház növekedésével a tonír és vele együtt a kenyérsütés külön bejáratú tonírházba került, amely nem funkcionált többé lakószobaként. 8 Ma sok helyen a tonírt az udvaron találjuk, a ház vagy a kerítés fala mellé épített tető alatt kialakított tágas kenyérsütő helyen.

A 19. század végén a tonír készítése specialista asszonyok feladata volt. Agyagból és homokból formázták meg a tonír testét, amelyet több gyűrűből állítottak össze. Fizetségképpen néhány zsák búzát kaptak.9 Ez a gyakorlat változatlan formában az 1970-es évekig fennmaradt Örményország agyagban gazdag területein. Az Osakan és Jeghegnadzor környéki tonírkészítő asszonyok, akik 30–40 éve saját tonírjukat még maguk készítették, az agyagba kecske szőrét is beledolgozták, hogy az agyag összeálljon, és égetéskor ne repedjen meg. Az agyagtestet a gödörben készítették el több nap alatt, mert meg kellett várni, hogy az alsóbb gyűrűk megszikkadjanak. A formázás puszta kézzel történt, az agyag felületének elsimítására kerekre hajlított vesszőt vagy nagyobbacska sima, kerek kavicsot használtak. A kiégetéskor fával vagy szárított marhatrágyával nagy tüzet raktak az agyag edényben és körülötte. A tonír fedésére gyakran díszes agyag- vagy fémfedő szolgált; korábban nem volt füstelvezetése, föld alatt kiépített kéményt csak a 20. században kapott. Napjainkban, ahogy a régi tonírok elrongálódnak, felújításukhoz már nem tonírkészítő asszonyokat hívnak: az 1960–70-as évektől kezdve előregyártott agyagtesteket vesznek, és azokat helyezik el a régi tonír helyére.

A századforduló éveiben még szokás volt, hogy a pap szenteltvízzel áldotta meg az elkészült tonírt. Karabahban mézet is kent a falára. A szokásban a megszentelés nemcsak a létrehozott új tüzelő számára ad védelmet, hanem az örmény néphit földben tanyázó gonosz szellemeitől is megóvja a földbe ültetett tonírt.10 A 20. század második felében a vallásos szokások már elhalványultak az új tonír avatásán, de a nap kiemelt ünnepi jelentősége megmaradt. Jelpine faluban nagy mulatságot rendeztek aznap, rendszerint 10–12 gatát sütöttek, és a kötelező bőségbiztosító jókívánságok sem maradhattak el.

Napjainkra már alig maradt nyoma a tűzhely – s így a tonír – kitüntetett tiszteletének, amelynek – feltehetően a közeli tűzkultusz hatására – még a századforduló éveiben is gyönyörű példáit lehetett megfigyelni az örmény néphitben. A 20. század végén élő hagyományként számoltak be arról, hogy egyes falvakban az ifjú párt a falu egy-egy nagy becsben tartott családjának házában a tonír előtt adták össze. Ezek a tonírok a közösség számára is szent helynek számítottak, mert a legtöbb esetben nem volt templom a faluban. Az esküvői szertartást akkor is a tonír körül tarthatták, ha aznap halotti szertartást végeztek a templomban; ha az összeházasulandók özvegyek voltak, vagy valamelyikük még nem lépett az eladókorúak sorába; illetve ha a menyasszony már nem volt szűz. Néhol (például Vaszpurakan tartományban – a Van-tó és az Urmia-tó között) keresztelőt is tartottak a tonír körül.11 Általánosan elterjedt volt az a szokás, hogy a menyasszony nemcsak szüleitől búcsúzott el, hanem a tonírt háromszor vagy hétszer körbejárva, majd megcsókolva, szimbolikusan a szülői háztól is búcsút vett. A vőlegény házában ugyanez a jelenet megismétlődött, de már a vőlegénnyel együtt, és az új családba történő befogadás jele volt. A tonír szentségét igazolja az a szokás is, amit Taron vidékén (történeti-néprajzi tájegység a Van-tó nyugati partján) jegyeztek le a századforduló éveiben: ha az asszonynak sok teje volt, akkor hitük szerint a felesleget csak a tonír hamujába fejhette le, máskülönben elapadt volna a teje.12

A tonír előnye más sütőalkalmatosságokkal szemben az, hogy fűtése nagyon olcsó: a régi falusi háztartásokban mindenhol előforduló szárított marhatrágyával, vagy az erdőn gyűjtött rőzsével, de általában minden, a háztartásban kidobásra szánt, elégethető anyaggal tüzelhetnek benne. Tűzifára jóformán nincs is szükség, ami megmagyarázhatja a tonír széles körű elterjedését az erdős területekben szegény Örményországban. A tonír működési elve a boglyakemencéhez hasonlóan abban áll, hogy nagy lánggal égő tüzet raknak benne, és amikor a tüzelő elégett, a tonír fala jól felforrósodott, akkor kezdik el a lavas sütését.

Kenyérsütés

A kenyérsütés a ház legidősebb asszonyának a feladata volt, és menyei kötelesek voltak neki segíteni, hiszen az örmény nagycsaládi rendszerben a család összefogását és a háztartás vezetését egy személyben a nagyanya irányította. A lavas sütését egyedül asszonyok végezték, és a legtöbb helyen a sütés ideje alatt férfiember nem is jöhetett a tonír közelébe. De csecsemő, terhes vagy tisztátalan asszony sem lehetett jelen. Azt mondták, a kenyér ilyenkor állandóan a tonírba esik.

Ideális kenyérsütő asszonynak az egészséges, férjes, sok gyermekes asszonyt tartották. A hagyományos népi gondolkodásnak megfelelően ugyanis a hasonló hasonlót hoz létre, vagyis a készítő egészsége és termékenysége átszáll a kenyerekre is, és onnan a kenyeret fogyasztókra. Ha a mindennapos kenyérsütésnél minden feltételt nem is tudtak betartani, arra ügyeltek, hogy a kiemelt jelentőséggel bíró ünnepnapokon csakis ideális körülmények között sütött kenyér kerüljön az asztalra.
Ezzel szemben a temetés alkalmával a rokonok és részvétüket leróni érkező látogatók számára készített temetési ételeket (ezek összefoglaló neve: hogehac, szó szerinti jelentése: „lélek-étel”, mivel a halott lelkének szánták), és köztük a lavast kifejezetten özvegyasszonyoknak, vagy néhol férfiaknak kellett készíteniük.13 Ennek magyarázata abban a régi világban általánosan elterjedt jelenségben rejlik, miszerint a túlvilághoz kapcsolódó szokásokban az e világi előírásoknak éppen az ellentéte válik normaadóvá, és ez is érvényesül.

A gonosz távoltartása céljából a dagasztás során többször is keresztet vetettek: Dzsavakhkban (történeti-néprajzi tájegység a mai Grúzia délnyugati részén) a meleg vízre, a megszitált lisztre is.14 Szinte minden vidéken a dagasztás végeztével úgy rajzoltak keresztet, hogy nyomot hagyjon a tészta közepén. A lavast búzavagy árpalisztből víz, só és kovász vagy élesztő hozzáadásával a ház legidősebb asszonya dagasztotta. Ma már alig emlékeznek arra, hogy a lavas tésztáját valamikor kelesztő anyag nélkül sütötték volna, de a néprajzi szakirodalom és a korai gyűjtések tanúsága szerint a lepénykenyerekhez hasonlóan a lavas is kelesztetlen volt egykor. Valószínűleg azért is nyújtották lapszerűen vékonyra, hogy a tömör tészta megfelelően átsüljön. Napjainkban kelesztetlen lavast csak rituális célra készítenek: a halottkultuszban kap szerepet.

A kovász használata az örmény nyelvterületen eltérő volt: egyes helyeken gyakran odaadták annak, aki éppen kenyeret sütött, és sütésnél mástól kértek, másutt (pl. Dzsavakhkban) nem volt szabad kiadni a házból, nehogy a ház szerencséjét elvigye. Szintén az ártó szellemektől való félelem volt az oka annak, hogy éjjel nem rázták ki az udvaron a kenyérabroszt sem.15

A lavas sütése a ház nőtagjainak munkamegosztással való együtt dolgozását követelte meg. A nagycsaládi rendszerben évszázadok alatt kikristályosodott munkavégzés legideálisabb formáját Harutjunov és Mökrtumjan ismertette.16 A hatékonyság szempontjából legjobb volt, ha hét asszony dolgozott együtt.Munkájuknak szabályozott ütemben kellett folynia, nagy gyakorlatot és odafigyelést igényelt. A munka szerveződését és ütemét egy lavas sülésének ideje határozta meg, ami kb. 30–35 másodperc. Az első asszony, az osztó hasította ki a kenyértésztából az egy lavashoz szükséges mennyiséget, amit az első pár nyújtó asszony egyikének adott. A másik asszonynak tíz másodperc elteltével adta oda a második adagot. Az első pár nyújtónak fejenként 20 másodperc ideje volt a nyújtásra. A tésztát mintegy egy centiméter vastagságúra nyújtották ki, és a lavas végső nagyságának mindössze egyharmadára. Majd a tésztát tíz másodperces eltéréssel adták át a következő nyújtóasszony-pár egyikének. ők már vékonyabbra nyújtották, a végső nagyságnak kétharmadára. A hatodik asszonynak mindig tíz másodperce maradt, hogy a tésztát a levegőben két kézzel megforgatva egészen elvékonyítsa, és rádobja a batatra. A batat a lavas nagyságával megegyező méretű, vesszőből font ovális alap, rongyokkal betekerve – sütési segédeszköz: ennek segítségével csapták a lavas tésztáját a tonír falára. Egyszerre három lavas sült a tonírban, és a sütőasszony, amint az egyik megsült, egy horgas végű hosszú vassal kikapta, és rögtön dobta is a tonír falára a következő lavast.
Jóllehet a lavas sütése máig az egyik legmeghatározóbb eseménynek számít az örményországi falvak életében, az imént felvázolt munkaszervezéssel nem találkozunk. Mivel a nagycsaládi rendszer már felbomlott, csak a ház legidősebb asszonya és annak menye, esetleg a még férjhez nem ment idősebb lányai vesznek részt a sütésben, illetve nagyobb adag sütése esetén a másutt élő rokonok vagy szomszédok közül hívnak segítő asszonyokat. A 20. századból vannak már adataink falusi kenyérsütő asszonyokról, akik főleg a gazdagabb családok számára készítettek lavast.17 Napjainkban elsősorban a szocialista faluszervezések idején alapított falvakban elterjedt jelenség, hogy a sütésre a falu valamelyik elismert sütőasszonyát hívják meg (az új faluba csak a fiatalabb nemzedék költözött, akinek már nem volt módja a hagyományos technikák elsajátítására) – a sütőasszony lavast kap fizetségül. Három-négy fő részvétele esetén csak egy-egy nyújtó asszony dolgozik. Az osztóra sincsen szükség, mert sütés előtt a tésztából zsemle nagyságú adagokat készítenek. A tészta levegőben való nyújtását pedig a sütőasszony is elvégezheti. Ezáltal azonban nemcsak a munka lassul le, hanem az így készített lavas minőségéből is veszít, hiszen kevesebb ideig nyújtják, finomítják a tésztát. Előfordul, hogy a tonírban egyszerre nem három, hanem csak egy-két lavast sütnek, ám ez kevésbé hatékony, hiszen a tonír időközben kihűl.

A nyújtóasszonyok a tésztát a földön ülve, kerek vagy négyszögletes alacsony asztalon nyújtják ki. Egyes területeken (például Jeghegnadzor környékén) a másodszori nyújtáshoz speciális vékony sodrófát (okhlav) használnak (1,5–2 cm átmérőjű), mert így finomabbra és egyenletesen vékonyra tudják azt kinyújtani. A módszer hatékonyságát igazolja, hogy a keskeny sodrófa elterjedésének határvonala egyre terjed észak felé. A sütőasszony szintén a földön ül, de lábai a tonír előtt lévő 40–50 cm mély, kisebb lyukban vannak. Ezt a második lyukat az 1960-as években kezdték a tonír mellé készíteni, Örményország-szerte, a munka kényelmesebb végzése érdekében.18

Bár a sütőasszony egyik kezében a horgas végű hosszú vassal, másik kezében a batattal látszólag mechanikus munkát végez, mégis rá hárul a legnagyobb felelősség, hiszen ő határozza meg a munka ritmusát, a lavasok megsülésének megfelelően. Emellett feladata nagy gyakorlottságot és ügyességet követel, ezért munkája presztízsértékkel bír. Nem véletlen tehát, hogy mindig a ház legidősebb asszonya végzi ezt a munkát, aki a kenyérsütésnél is, mint az élet minden területén irányítja menyeit. Az osztó munkája csak a felvázolt szigorú munkafolyamatban volt fontos, hiszen nemcsak megfelelő ütemben kellett a tésztaadagokat osztania, hanem jó szemmértékkel arra is ügyelnie kellett, hogy az adagok pontosan ugyanakkorák legyenek. Ha ugyanis az asszonyok valamelyike hosszabb ideig dolgozott, az egész folyamat felborulhatott.

Ha véletlenül a tonírba esett a lavas, gyorsan kikapták, nehogy megégjen, és a potyafalatot leső gyermekeknek adták. Egyes helyeken külön elnevezéssel illették a tonírba esett, és a hamuban formátlanul megsült tésztát: ez volt a kut vagy kutana. 19 Másutt viszont balszerencsét sejtettek a tonírba eső lavas mögött: azt tartották, hogy akkor meg fog halni valaki a családból (Vaszpurakan).20 Ha pedig a lavas a tonírban kiszakadt, Dzsavakhkban azt mondták, hogy „rossz száj nyílt meg” – vagyis újabb rossz nyelv akadt a faluban.21

A lavassütés igazi ünnepszámba ment. A közös munkavégzés alkalmával az asszonyok szabadon megvitathatták ügyes-bajos dolgaikat, tréfálkozhattak, történeteket mesélhettek. Nincs ez másképp ma sem. Az igazán nagy odafigyelést igénylő és fárasztó munka mindig jó hangulatban telik. A tonír mellett elhaladó, mint régen, ma is illendően köszönti a lavassütő asszonyokat, akik sajttal, friss lavassal, íróval látják vendégül. Ha a lavassütés után a tonír még meleg, néhány lepénykenyeret is sütnek benne. ősszel szárításra szánt gyümölcsöket engednek bele. A gyümölcsöket rövid időre a tonírba tett kén füstjén hagyják, hogy a napon történő aszalás során színüket megtartsák, és ne penészedjenek meg. Khorovacot (vasnyársra tűzött húsdarabokat, zöldségeket) is szoktak utána sütni, vagy ételt főznek benne, hiszen a kenyérsütés napja a hétköznapok sorából mindig kiemelkedett: ezen a napon az asztalt is gazdagabban terítik meg a családi vacsorához.

Népes és tehetős családokban szinte mindennap sütöttek lavast. Ezért mondják még ma is a gazdag családokra, hogy „Minden nap meleg kenyeret esznek.” Az általános gyakorlat szerint azonban nyáron hetente, kéthetente, télen pedig havonta sütöttek kenyeret. A mai Örményország síkvidéki területein (Ararat, Armavir, Aragacotn megyékben) a nyári 30–40 °C fokos forróság miatt havonta kerül sor a kenyérsütésre. Egy alkalommal egy zsák lisztből (50 kg) dagasztanak tésztát, de januárra-februárra ennek 2–3-szorosát sütik, hogy télen ne kelljen a mínusz 20–30 °C fokos hidegben a nyitott tonírházban dolgozniuk. Ezért a tél előtti kenyérsütés két napig is eltarthat. Idejét már hónapokkal előtte meghatározzák, nagy izgalommal várják, és kétségkívül még vidámabb hangulatban telik.

A lavas gyorsan megszárad, így szárítva tárolják. Sütés után néhány órára a földre terített vászonlepedőkön vagy rudakon lógatva kint hagyják az udvaron, hogy teljesen megszáradjon. Utána szellőjárta, hűvös helyiségben felakasztott kenyértartókra teszik, védve a rágcsálók ellen. Más vidékeken kenyértartó szekrényekben vagy ágyon, ládán – vászonterítőkkel letakarva – tartják. A felfüggesztett kenyértartót archaikusabb megoldásnak tekinthetjük, míg napjainkban az utóbbi tárolási módok az elterjedtebbek. A szárított lavasra étkezés előtt vizet fröcskölnek, amely így néhány perc alatt visszanyeri eredeti friss, puha, rugalmas állapotát.

Fogyasztásakor kisebb darabokat törnek a lavasból, vagy néhány lapot egymásra téve összehajtanak, és késsel 10–15 cm-es csíkokra vágnak. Az így kapott darabokba sajtot, zöldségeket, felvágottat, savanyúságot tekernek. Ez a bördudzs vagy dur, a lavas fogyasztásának a legismertebb módja, amit reggelire, vacsorára, de fogadásokon is előszeretettel fogyasztanak. A kenyérszelettel vagy akár a szendviccsel szembeni előnye, hogy zárt, semmi sem esik ki belőle, így hosszú útra is könnyebben elvihető. A lavas tányérként is szolgálhat: az áldozati húst vagy khorovacot még ma is egész lavasba csomagolva viszik a rokonoknak, szomszédoknak kóstolóba. Régen a zsírral átitatódott részét nem feltétlenül ették meg, hanem a marháknak adták. A száraz lavast előszeretettel aprítják bele levesekbe, a kevésbé híg ételeket pedig kanál helyett egyszerűen csak lavassal eszik.22

A kenyeret természetesen nem mindig és mindenhol sütötték házilag. Az örmény városokban már a 9–13. században kenyérsütő mesterek készítették a különféle kenyereket. Vásárlóik körébe elsősorban a munkabérben dolgozó szegény munkások és a család nélkül élők tartoztak.23 A 10–11. századi királyi székhelyen, Aniban a monda szerint egész éjjel meleg kenyeret árultak. A városba ugyanis rendszerint éjjel érkeztek meg a vándorok, utazók és kereskedők. Az örmény vendégszeretet pedig nem engedhette meg, hogy akár egy vendég is éhesen hajtsa álom ra a fejét.24 A kenyérvásárlás tehát megszokott jelenség volt, de nem terjedt ki a társadalom minden rétegére.

Ma az élelmiszerüzleteket ellátó néhány nagy lavasgyártó üzem mellett sorra nyílnak a helyi igényeket kiszolgáló kisebb lavassütő vállalkozások, ahol a menynyiségre való termelést szem előtt tartva természetesen nem tonírban készül a lavas. Az utóbbi húsz évben a nehéz életkörülmények enyhítésére a házhoz járó specialista asszonyok mellett olyan vállalkozó kedvű asszonyok is megjelentek, akik nemcsak a helybelieket látják el lavassal, hanem Jereván és a nagyobb városok piacait is. ők már felhagytak a tonírral, és – jóllehet háztartásukra nézve igen megterhelő költségekkel járt – az üzlet érdekében elektromos lavassütő-gépre ruháztak be. Úgy vélik, a városi lakosság növekedése és a hagyományos termékek iránti igény biztosítja a keresletet.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a lavas tradicionális, azaz tonírban való sütése csak eredeti formájában, a családi önellátást célzó kenyérsütés esetében maradt fenn élő hagyományként. Ma még nem pusztán a turistalátványosságok körébe tartozó jelenség – ám, hogy meddig maradhat így, az csak a háztartások gazdasági helyzetének a függvénye, ugyanis éppen azokban a hagyományos szemléletű örmény családokban kezdenek lavassütő-gépet vásárolni, ahol a családi összetartozást és az idősek, illetve az asszonyok munkájának megkönnyítését tartják szem előtt.

A mindennapi kenyér szentsége

Az emberiség a legfőbb táplálékául szolgáló kenyeret szentként tisztelte. A kenyér felé irányuló, kultúrák feletti tisztelet alapja a búzamagból fakad, amely élet- és termékenységjelkép.25 Erre épült rá a keresztény népeknél szentség-jellege, amikor a kenyér Krisztus testének jelképévé vált. A népi gondolatvilág sajátossága, hogy a pogány és a keresztény elemek egymástól olykor elválaszthatatlanul élnek együtt a szokásokban, a néphit különféle megnyilvánulásaiban, vagy akár a folklóralkotásokban.

A fáradságos munkával készített, és a felsőbb hatalmak akaratától függő kenyeret megbecsülték, készítésénél és fogyasztásánál is tisztelettel övezték, állandó védelmet kértek rá: a kereszt jelével illették. A termés és a kenyér bőségének biztosítására, amire az év során több alkalom is adódott, szigorúan ügyeltek. Az örmény apostoli egyházban szokásos karácsonyi (január 6-án) és húsvéti házáldásnál például az Ecsmiadzin és Sirak környéki falvakban a pap elé kovászt és gabonát tettek, amikor az Evangélium olvasásába kezdett.26

A kenyér felé irányuló tisztelet és alázat számos szép örmény szokásban maradt fenn, olykor a mai napig. Az idősek étkezés előtt a kenyeret homlokukhoz emelve, alázattal köszönik meg Isten adományát. Ha a kenyér leesik, azonnal felveszik, bocsánatot kérnek tőle, és megcsókolják, mert az örmény néphit szerint az ártó szellemek a földön tanyáznak. Ha az utcán látnak kenyeret a földön, felveszik, és magas helyre teszik, nehogy valami kár érje, vagy hogy a madarak megtalálják.

Számos nép vendégfogadási szokáskörében megtalálható a vendég kenyérrel és sóval való kínálása. Ez a rituálé az örményeknél is él, a szokást szólás is őrzi: „Kenyér és só, a szív nyitott.” A néphit szerint nemcsak vendégszeretetük kifejezése volt, hanem egyben az ártó szellemek elleni védekezést is szolgálta. A só tisztító ereje köztudott – a kenyér pedig szent, ennélfogva általa vendégül látni valakit a legnemesebb gesztusnak számít, ugyanakkor a gonosz ellen is hatásos.27

A lavas szentségként való tisztelete más kenyérfélékhez képest erősebb és mélyebb gyökerű. A tonír megszenteléséről, amely tulajdonképpen a benne készített kenyerek és ételek védelmére is szolgál, már volt szó. Ha az asztalra fel nem vágott lavast tesznek, akkor abból csak kézzel tépnek, késsel nem szabad megsérteni.28 Bűnnek számít, ha a lavast visszájával felfelé teszik az asztalra. A kenyér egyetlen morzsáját sem hagyják veszendőbe menni: falun a lavas maradékát megszárították, és a marhákkal, tyúkokkal etették meg, de kutyának, disznónak nem adtak belőle.29 Ezekkel a tilalmakkal a szentség megsértését igyekeztek elkerülni.

Szintén a kenyér szentség-jellegével hozható összefüggésbe, hogy a régi időkben a kenyérrel tettek esküt. Ennek a szokásnak az emlékét máig megőrizte az örmény nyelv néhány kifejezése: „Kenyér a tanúm, hogy...”, „Vakítson meg a kenyér (ha nem mondok igazat)”.30 Az örmények is „kenyeret törnek”, ha a barátságot megszakítják. A rokonságot közösen elfogyasztott kenyérrel pecsételték meg: a századforduló tájékán Bulanökhben (történeti megye a Van-tótól északnyugatra) szokás volt, hogy az eljegyzés után néhány nappal a vőlegény apja rokonaival és barátaival jövendő nászának házába ment. Miután a pap jelenlétében kijelentették, hogy egymás leányával és fiával meg vannak elégedve, közösen elfogyasztottak néhány lavast, és a vőlegénynek meg a menyasszonynak is küldtek belőle. A szokás neve kenyérfelezés.31 A Van-tó nyugati oldalán, Taron vidékén pedig kenyértépésnek hívták ezt a szokást: a pap három lavast tett egymásra, amelyeket a vőlegény, illetve a menyasszony apja egymással szemben megfogtak.Miután megerősítették szándékukat, a pap megáldotta őket, és széttépték a lavasokat. A vőlegény apja a kezében maradt részt – igyekezett minél nagyobbat leszakítani – hazavitte, a menyasszony apjánál maradt részt pedig közösen elfogyasztották.32 Az örményeknél a kenyér szimbolikus megosztása tehát az egymás iránt érzett feltétlen bizalom jele, 33 amelyet egyes kiemelt életszakaszokban, mint amilyen az esküvő is, az egyház jelenléte is szentesít.

A rontáselhárító szokásokban a kenyér szintúgy szentsége révén kap szerepet. Általában a gyermekágyas asszony párnája alá nemcsak tőrt, hanem ostyát vagy kenyeret is tettek, rontáselhárítás céljából. Ugyanezt a célt szolgálta a bölcsőbe tett kenyér. Amikor az újszülött csecsemőt először az utcára vitték, mellére szintén kenyeret tettek.

A kelesztetlen kenyerekhez a tisztaság fogalma társul, ezért minden kultúrkörben különleges erőt tulajdonítanak nekik, nagyobb szerephez jutnak a szertartások alkalmával. A keresztény szimbolikában például az ostya az örök élet jelképeként testesíti meg a kenyér szentségét. Az örmény apostoli egyház az ostyán kívül egy másik szent kenyeret is használ: az élesztő és só nélküli, nagyon vékony lavast, amelyet a szentmisén megáldanak, és a mise végeztével a hívők között szétosztanak. Ennek neve maszunk, masz, vagyis ’rész’. A misén részt nem vett családtagoknak is ebből visznek haza, hogy így részesüljenek annak szentségéből. Eme tanulmány tárgyától messze eltér az örmény népi kultúra azon mágikus erővel bíró kenyereinek bemutatása, amelyeket szertartásos körülmények között egyes ünnepek alkalmával és az emberélet fordulóin sütöttek. Ezen rituális kenyerek és kenyértésztából készült figurák neve és formája tájegységenként eltérő – ez már önmagában is fényt vet az örmény népi kultúra gazdag és szerteágazó hagyományaira. Fontos azonban megjegyezni e tanulmányban is, hogy ezek a kenyerek mindig élesztő nélkül készültek.

A kovász megismerésével az emberiség ízletesebb, nagyobb mennyiségben fogyasztható kenyeret tudott készíteni. A kelesztett kenyér azonban elvesztette eredendő tisztaságát. Ezért kíséri a hétköznapi kenyérsütést számos rontás elleni praktika és tilalom. A különböző népeknél bőven akadnak példák az első bevetett kenyér megjelölésére, a többitől való pozitív megkülönböztetésére. Számos vidéken ma is őrzik azt a szokást az örmény falusi nép körében, hogy az első megsült lavast feláldozzák. Régen a tonír fölötti füstlyukon dobták ki. Ugyanis ha az első lavast elfogyasztják, a néphiedelem szerint meghal a családapa. Sok helyen ez a tilalom kiterjed az első hét lavasra. Más vidékeken egyéb tilalmak kapcsolódnak az első lavashoz: például a család legidősebb fiának kellett megennie, hogy hamar megházasodjon (Areni faluban, Vajoc Dzor megye). Az esküvőre sütött első lavast szintén nem fogyasztották el, hanem például Vajoc Dzor megyében megőrizték, és amikor a menyasszony a vőlegénnyel megérkezett a vőlegényes házhoz, ezt a lavast adták neki oda, hogy törje bele egy tányérba, majd szórja le a földre. Aztán seprűt adtak a kezébe, hogy jósolhassanak asszonyi szerepkörére: ha befelé seperte a kenyérdarabokat, akkor szerencsét, de ha kifelé sepert, akkor rosszat hozhatott a ház népére.34

A kenyérrel történő adakozás ugyancsak ebbe a gondolatkörbe tartozik. A termést veszélyeztető természeti csapásokat minden kultúrában az istenek haragjának tekintették. A keresztény örmények jégeső vagy tartós aszály esetén kenyeret vagy áldozati húst osztottak szét a szegények között. Új-Bajazet megyében (a mai Gegharkunik megye) amikor a kenyérsütő asszony kivette a tonírból az első lavast, keresztet vetett rá, és odaadta, hogy vigyék ki az utcára, és az első szembejövőnek adják oda – mivel a hiedelem szerint jócselekedetüket az Isten megjutalmazza, és a rossz szellemeket jóvá változtatja.35 Több vidéken is bevett szokás volt, hogy a télire sütött lavasból hét darabot szétosztottak az utcán elhaladók, vagy a szegények között.36 Ezekben a példákban Isten bocsánatáért vagy védelmének elnyeréséért hoznak áldozatot. A mai örmény falvakban az egyik legszélesebb körben gyakorolt szokás, hogy kóstolót visznek a szomszédoknak azokból az ételekből, amelyeket valamilyen kiemelkedő alkalomra készítenek. A kenyérsütés is ilyen kiemelt jelentőségű eseménynek számít. A lavas szétosztását általában valamelyik gyermekre bízzák, aki szétosztja a szomszédok között a kezébe nyomott lavasokat (eredetileg „hét helyre” vitte). A szokáshoz fűzött mai magyarázat azonban eltérő: ha valamit készítünk, akkor abból meg kell ajándékoznunk másokat, hogy ők is részesüljenek örömünkben.

A következő hiedelem is azt a megállapítást támasztja alá, hogy a tilalmakkal, a rontáselhárító cselekedetekkel, a kenyér feláldozásával az új eljáráshoz, a kelesztéshez kapcsolódó kezdeti bizonytalanságot akarták eloszlatni.37 Az örmények lelket tulajdonítottak a kovásznak: amikor a ház védőangyala kopogtat az ajtón, a kovász lelke megy ajtót nyitni – tartották Dzsavakhkban. A hiedelem szerint sütés előtt, amikor keresztet vetnek rá, a kovász lelke hétszer száll el Jeruzsálembe, és csókolja meg a Szent Sírt, majd visszatér.38 A lélekhittel összefüggő hiedelemben tehát eleve a kovászt látják el a kereszténység jelével, hogy a vele készült kenyérnek védelmet biztosítsanak.

A kenyérnek is lelket tulajdonítottak, amely szintén közvetítő szerepet játszott az ember és Isten között. A 20. század eleji gyűjtésekben a kenyér jóakaratú szellemét a „kenyér angyalának” nevezték. Dzsavakhkban elterjedt volt az a képzet, hogy a kenyér angyala lavassütéskor a tonír körül repdes, és a sütőasszonyok fölött őrködik.39 Új-Bajazetben a kenyér angyalához fohászkodtak az ártó szellemek elleni védelemért, amikor az első lavast a tonír falára csapták.40 Az első lavas sütésénél megfogalmazódó kérések mind ahhoz az angyalhoz szóltak, melyet a hiedelem a kenyérrel azonosított: a kenyér a cipóvá formált kenyértésztából születő angyal – „Meleg kenyér: hideg c