[Látó, 2009. március]
Első rész: A világhajó
Helyszín: A tenger felszínén
Három napja, hogy elhagytam a Zátonyt,
régóta szunnyadó memóriámra
rájaként újra lecsapott az emlék,
hogy nem az vagyok, aki még
lehetnék, hogy csak a kígyó,
akit kibeleztek,
csak az marad veszteg örök időkre.
Mint űzött delfin
dobtam fel a testem
a lázadó múlt habjai között,
emlékeim fedélzetre hajítva
foglaltam el a Kapitány kajütjét.
Az ablaka
egy ablak a világra,
most félrehúzom sáros függönyét.
Nézzetek jól meg: árva testem épen
maradt ezer
villámcsapás között.
A Gyermek voltam Alba városában,
amíg egy este, furulyaszót hallva,
rájöttem, hogy szatírok közt
helyem; és akkor fény
villant kopott szemembe.
Ami fenn járt, egészen mélyre süllyedt,
mi mélyen volt: végleg felszabadult.
Már vágytam az olcsó oltári vérre.
A megigazult farkasok nagy útján
szimatoltam az éjek felszínét.
És Róma így tárult fel énelőttem.
A Köpőcsészék Misztériuma.
Az újabb és még újabb kikötők.
A férgek féltett állomásai.
Remegett elmém, el akart rohanni,
de kezemben Vénusz szagú doronggal
lecsaptam én,
és ősi rejtekét
kitisztítottam,
hogy a szörnyszülöttnek,
kit önmagamból szülök végzetemnek,
megfelelő szállással lássam el.
Médea sárkánya még tojása mélyén
várta, hogy valójáról leváljon a világ,
amikor én
szélszárnyakat feszítve
a szárazföldek felé húztam el.
India lángolt, Kína is összeomlott,
préritüzek az élet felszínén,
mit akkor éltem,
teljeset, nagyot,
most kezdődik az újabb ütközet,
hogy újra a Világhajóra léptem.
A karmaimat oldalába vájom,
a deszkamélyből
hatalmas falak
emelkednek.
A hömpölygés nevében
Babilonnál üvöltenek a szolgák.
Még egy karmolás, nyikorog a deszka,
véresre sebzi ázott öklömet,
a vájat mélyén
ezernyi nép sereglik,
és jöttömet dicsérik térdre rogyva.
Ki járt itt eddig? Gisgamas, Nagy Sándor.
Csak félig hódolt be a terület.
Én az Egészet
fordítom el magától,
a szűz teret
roncs kapcává csavarva.
Minden sötétlő, összegyúrt anyag,
hozzám tapad, simul, tekergőn.
De valahonnan sárgás fény sugárzik,
a messzezengő némaságra tárul.
Minden derűs lesz és lecsillapult.
Magasra csap a vidám lángolás.
Második rész: A vihar szeme
Helyszín: Ugyanott
Az óceán szívében égek el,
mint lángoló agyú vén vízirendőr,
akit már nem hív partra semmi jel,
akiben eldőlt már a nagy csata.
A nevem Nelson, Nelson admirális,
aki csak újabb ármádiákra vár,
már nem juthatok el Árkádiáig,
de még enyém egy
perc: a hosszú nyár.
Az óceán szívében égek el,
mint Moby Dickhez simuló Ahab,
kipusztulnak mellőlem
most a sellők,
nem maradnak helyettük
csak habok.
Nincs többé kényszer,
mosolyra derít a tengermélyi ország
felderítőtisztje,
nagyon mélyről jön,
ki akar cselezni,
csak egy a baj: hogy még
a lelke tiszta.
A nevem Larsen és kapitány vagyok
egy névtelen és elhagyott hajón,
felszínen tart a vén fellángolás
és abbahagyni
most sem akarom.
Elém siklik egy szerelmes sziget
és rajta vadul párzó állatok,
Vasco da Gama éretlen kölykei
próbálják meg
elérni a hajót.
Az óceán szívében égek el,
Vergiliusért nem aggódom tovább,
akit a víz, s a föld is kitagad
annak csupán az Ég
hordhatja lábnyomát.
Saját ikrem vagyok,
egy ázott földi ürge,
kit tutaján kiszárít majd a nap,
itt nincsenek már tündérek,
se kurvák,
halak repülnek el fejem fölött.
A stég, a part, a néma móló,
a kikötőbe beúszó jelek
mind arra kérnek:
engedjem el a kormányt –
elég ahhoz, hogy egész más legyek.
Harmadik rész: A végvíz
Helyszín: A Maelström
De nem. Még jobban megkapaszkodom
és egyre feljebb emelem magam,
a Szaturnusz zord
gyűrűi közül
már előbukkan
moszatzöld hajam.
És szellemem
tébolyult bálnarajként körözve
egyre
magasabbra jut.
Életerőm
ezeregy sugarával
a legfelső kapukat átszakítja!
A láthatatlan és a néma gyermek
idekint
újra egyetlen testbe forr.
A nyugalom robajló lendületként
lecsap,
hogy az Istennő –
megfogalmazódjon.
Fejem, vállam, két karom már szabad,
de összetört alattam a Hajó,
hogy lényegét
végleg magamra vettem,
rugaszkodáshoz
nincs már
deszkapalló.
A tereket hiába
csomóztam magamhoz.
A szilánkká hullt ácsolattal együtt
rángat az Idő.
Elkap,
visszaszippant.