[Látó, 2006. március]

Nem megy ki a fejemből az, hogy 1867. június 8-án, amikor a kiegyezés hosszas és tonnányi papírt is felemésztő huzavonája után végre koronát tesznek Ferenc József fejére („a felkent és megkoronázott király a Szt. István kardjával a királydombról a világ négy része felé vág, jelentve, hogy a magyar birodalom határait bárhonnan jövő ellenséggel szemben megvédeni kötelezi magát"), a császári ház egyik sarja, nem a legjelentősebbek közül, de mindenképpen a császárhoz közel álló, életének tizenhetedik esztendejében járó hölgy, mondjuk ki, a császár egyik unokahúga egy balszerencsésen eldobott gyufaszál okozta kisebb tűz következtében, amikor is a szőnyeggel együtt ruhája is lángra kap, elevenen elég. A császár, tekintettel a koronázási ünnepség súlyára és a fáradságos munkára, amellyel nemcsak a magyarokat, hanem az osztrák parlamentet is a maga képére és hasonlatosságára gondolta gyúrni, olyannyira, hogy mindenki saját hasznát látta kristályosodni a kiegyezés aktusában, csupán a ceremónia után hirdettetett gyászt és öltöztette nemcsak saját, hanem családtagjainak testét is feketébe („az udvari gyász csak a koronázás után vétetik fel").

Na és az sem, Ignotus hogyhogy nem vette észre a császárnak azt a könnyen elképzelhető vállmozdulatát, amivel a gyászruha felöltésének kötelezettségét fogadta, minden valószínűség szerint némi örömmel, lévén, hogy a gyász jelzése akár a dualizmus ellen kapálózók táborát is kielégíthette egyszersmind, szóval Ignotus hogyhogy nem reagált erre a vállmozdulatra abban az írásában, amely a Nyugat 1910-es évfolyamának 10. számában jelent meg, s amelyben a dualizmust elemzi. Pont ő ne lett volna hajlandó metaforizálni, amikor a következőképpen ír a dualizmusról Szekfű ellenében: „... az osztrák úgynevezett elnyomás, legalábbis a kiegyezés után, Magyarország számára olyan volt, mi némely tengeri állatok számára a tenger nyomása, mely más állatot agyonlapít, de ezt együtt tartja, s ellensúlyozza belső feszülését, mely különben darabokra robbantaná..."?!

Azt pedig már végképp nem tudom hová tenni, miért nem tudott beilleszkedni a történelem fogaskerekei közé az a mellékkörülménynek ható eset, mely szerint 1867. június 6-án egy Zeyk Józsefné nevű Monostor utcai lakos a saját házától gróf Teleki Domokos középutcai szögletházáig tartó sétáján elveszítette arany karperecét, melyre a MEMENTO szó volt fölvésve, és ami immár a fentiek alapján semmi másra nem kíván emlékeztetni, mint hogy a részletekre nem elég csupán emlékezni, hanem össze is kell fűzni őket.

És akkor még a becsületes megtalálóról egy szót sem szóltam.