[2019. október]
A tizenötödik születésnapomon elköltöztünk a Ligetből. – Ó, istenem – fohászkodtam egy nagyot –, miért nem lehet a liget szépségét, hangulatát, illatát is befőttesüvegbe zárni és magunkkal vinni úgy, mint a barack- vagy körtekompótokat, hogy ízlelgethessem, szagolgathassam, ha elfog utána a vágy. Sírva búcsúztam el a barátaimtól, aztán a bútorainkkal megpakolt lovas szekérre ültem, és szüleimmel a városközpontba költöztünk, az Ullmann-palota legfelső emeletére, ami egy nyolcemeletes tömbház magasságának felelt meg. A szobánk egykor Macalik Alfréd váradi festőművész műterme volt. Két hatalmas ablaka térdmagasságtól a plafonig ért, azt a látszatot keltve, mintha az egész fal üvegből volna. Innen ráláttam a Macskadomb púpos hátára, a Kálvária dombra, a Gomba vendéglőre, melynek fényes, ernyő alakú bádogkalapján kápráztatón csicsonkázott a napsugár. Néztem, amint a szőlőhegyek bársonyos zöldje anyáskodva öleli körül a völgyben nyugvó város piros tetős házait, melyek fölé a templomtornyok úgy emelkedtek, mint vigyázó őrszemek, különösen a székesegyház történelmi időket megélt fenséges két tornya, ahonnan a harangszót idáig hozta a szél. És én, aki egy szűk utcácska sötét, földszinti szobájából kerültem ebbe a palotába, egyszerre éreztem magam ég és föld úrnőjének.
Ha felálltam, mintha én lettem volna a magasban lebegő sas, mert alattam pihent a város. Az autók és az emberek nevetséges kis bogarakként nyargalásztak a dolguk után, a Körös pedig ravaszul tekergett a fűzfák görcsös térdei között, jellegzetes folyóillatot lehelve a tátott szájú házak tüdejébe.
Amikor hanyatt feküdtem, akkor csak a végtelen eget láttam, melynek kékje úgy borított be, akár az óceán, és én, mint egy szép nagy cet, kedvemre úszkálhattam benne, vagy elképzeltem, hogy utas vagyok a Nemo kapitány tengeralattjáróján, a titokzatos Nautiluson, melynek ablakain rálátok a tenger mélyének titkaira, korallokra, furcsa testű halakra, bálnákra, polipokra, fátyol testű medúzákra, attól függően, mikor milyen alakot véltem a felhőkben felfedezni. Barátaim is akadtak a házban. Legtöbbször a hátsó lépcsőházban kártyáztunk, amit régen cselédfeljárónak használtak, és titokban kipróbáltuk, milyen a cigaretta íze. A köhögésünktől olyan hangosan zengett a mély, aknaszerű belső udvar, hogy a házmesternének a kutyáját hisztérikus ugatásra késztette, és addig abba sem hagyta, míg az asszony rá nem vágott a seprűjével. Ezután elkobozta a cigarettánkat, de nem árult be a szüleinknek, és ezért hálásak voltunk neki. Ötven körüli, gyermektelen özvegyasszony volt, és az épület takarítása mellett a nyolcvanéves rigolyás, beteg anyját is ápolta, akit mi Jösszmári néninek hívtunk, mert reggeltől estig a szájától visszhangzott a ház, amikor a lánya után kiabált: Jössz már? Jössz már? És mérgesen döngette görbe botjával a padlót, ha az nem ugrott azonnal, hogy a kedvére tegyen. Aztán egy októberi napon örökre elhallgatott. Amikor Jösszmárit elvitte a halottas kocsi, a házmesterné vett egy üveg bort, kifestette magát, feltette a gramofonra a Hamvadó cigarettavég című Karády-lemezt, rágyújtott és jól berúgott. Ezt nagy örömmel fogadta a palota kiskorú népsége, mert így senki nem kiabált rájuk, ha hangoskodtak.
A bérházi gyerekek ugyanis egész nap a lépcsőkön és a függőfolyosókon rohangáltak sikongatva, és hangjuk öblösen visszhangzott a belső udvart közrezáró falak között a földszinttől a negyedik emeletig.
Az 1913-ban épült és a bécsi szecesszió jegyét magán viselő épület négyemeletes volt, és az utcára tekintő földszinti részét fényes, kék fajansz borította. Hogy eredetileg hány lakás volt benne, azt nem tudom, mert a háború után átalakították a belső teret, hogy minél több embernek adjon otthont. A hetvenes években mintegy 55 lakrész volt itt, és legalább kétszázan laktak benne, többségében magyarok. De volt néhány román, zsidó, görög, német és egy cigány család is. De nem hegyén-hátán laktunk, mert volt elég tér mindenkinek. A lakások tágasak és magasak voltak, olyan hatszor hat méteresek, csak a felső emeleti, egykori cselédsoron lakók kényszerültek alig háromszor négy méteres szobácskákba.
A házban két szobrász-műterem volt, míg mellettünk a negyediken egy nagy festőműhely. Híres művészek bérelték, akiknek olyan értékes munkák kerültek ki itt a kezük alól, amellyel növelték a maguk és Nagyvárad városának hírnevét. Többek között Jakabovits Miklós, Hora Coriolan, Ádám András festőművészek, Fekete József és Szabó József szobrászművészek és az első emeleten Széles Kálmán, a Körösvidéki Múzeum restaurátora, aki itt is lakott családjával. A Fekete József második emeleti műterme gigantikus méretű volt, akár egy templom belseje, és csak később tudtuk meg, hogy ez volt a palotának az egykori házi kápolnája.
A fehér márványból készült főlépcsősor, ha jól emlékszem, 120 fokból állt, és még legalább tíz grádics vezetett le a pincébe. Az öreg lift nem működött. A javítására sok évig vártunk. A hátsó lépcsőház szűk volt, és nem készültek márványból a lépcsői. Innen a harmadik emeleti hatalmas pléhtetőre ki lehetett mászni, és be lehetett látni a szomszédos házak udvarába, sőt, a városszéli sörgyár is idelátszott.
Télen a pincéből nagy, füles vesszőkosárban cipeltük fel a fát és a szenet a negyedik emeletre. A magas, kék csempés cserépkályhát jól megtömtük, és ha nehezen melegedett be a szoba, az öreg fűtőtest oldalának dőltünk vagy átöleltük.
A függőfolyosókról a kilátás a barátságtalan, belső udvarra nyílt, amely aknaszerű volt, sötét és félelmetesen mély. A házmesterné mesélte, hogy az évek során sokan követtek el itt öngyilkosságot, a mélybe vetve magukat.
Mostanában csak Bárdos bácsi hajított le a mélybe rádiót, töltött káposztát, sámlit, vasalót és más keze ügyébe akadó dolgot, ha berúgott. Ilyenkor hatalmas patália verte fel a házat. A Bárdos néni torkából sikítva kiszakadó átkok ide-oda csapódtak a belső udvart közrezáró falakon, míg aztán darabokra törve hulltak a mélybe a ledobált tárgyak tetemei után.
Bárdos bácsi suszter volt, és harminc évig dogozott a cipőgyárban, de amióta nyugdíjba küldték, teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Nem találta a helyét, már hajnalban felkelt, és a nagy boltíves folyosón járkált fel-alá, mint akinek hasfájása van. Mindenkibe belekötött, állandóan bánatos volt, és csak egy-egy beteg lábbeli javításában meg sok rumban lelt vigaszra, amit a felső emeleti teraszon kortyolgatott be háromlábú suszterszékén üldögélve, kalapácsával jó nagyokat csapva a cipő sarkára és a hüvelykujjára. A palota két szárnyát összekötő terasz napfényes volt, tágas és barátságos. Szép és szédítő kilátás nyílt a város déli részére. Itt lehetett napozni, ruhákat teregetni, kártyázni, kisbabákat sétáltatni, sőt, nagyokat kiáltani, és hallgatni, miként száll a hangunk végig a háztetők felett, felborzolva a cserepeken szunnyadó csendet.
Az Ullmann-palota hátsó udvara napsütötte volt, de kevés teret biztosított játszásra, mert a bal szárnyát elkerítették előlünk a hatalmas élelmiszerraktár miatt, amely a palota földszintjén terpeszkedett, és ott volt a hátsó bejárata. Innen látták el a megye összes élelmiszerüzletét áruval.
Láttuk, hogy naponta milyen sok bennfentes elvtárs távozott innen megtömött szatyrokkal, és felháborodva néztük a raktár udvarára kiöntött óriáshalomnyi megpenészedett citromot és rothadt narancsot, amit aztán teherautókkal szállítottak el valahová, miközben mi az üzletben csak ritkán láttunk déligyümölcsöt. Sőt, egy keskeny sínpár is vezetett a raktár belsejébe, amin kis vagonokon futott be az áru. A kerítés felőlünk eső oldalát fáskamrák sora és felvágott fahasábok foglalták el. Berta, a házmesterné sokszor a seprűjével kergetett el innen minket, mert attól tartott, fát akarunk lopni, és ezért nagyon haragudtunk rá, ugyanis nem a fahasábok miatt jártunk ide, hanem Pityuka miatt, aki Elza mamának, egy kopaszodó sváb öregasszonynak volt a papagája. Elza mamának a hátsó udvarra nyílt az ablaka, és néha kitette az ablakpárkányra a zöldre festett kalitkáját papagájostul. A madár azt rikácsolta, hogy Kossuth rrádijó Buddappest, hárrom órra! Hurrá! Hurrá! Ezért meg akartuk tanítani arra a szövegre is, hogy: „Mert a Berta nagy liba, seprűn repül moziba.” De a madár bizalmatlan volt velünk szemben. Nagyon nehezen jutott el addig, hogy „mertaberta, mertaberta”, majd nem sokkal később teljesen begolyózott, és levetkőzött pucérra. Kitépdeste az összes tollát, nagyon hülyén nézett ki, amint ott gubbasztott csurdén a kis fémrúdon, és szomorúan pislogott ki a fejéből az alól a pár szál toll alól, ami a búbján megmaradt, mert nem érte el a csőrével. Elza mama azt mondta, valószínűleg szerelmi bánatában dilizett be, mert nem volt társa, mi pedig nagyon sajnáltuk, hogy ezt nem tudtuk hamarabb, mert akkor szereztünk volna neki feleséget, és akkor Pityuka a nejével együtt kiabálhatta volna Berta után a „Mertabertá”-t.
A kislányok állandóan fésülgették hosszú szőke hajamat, azt mondták, olyan szép vagyok, mint az aranyhajú hercegnő a meséből, végül egyöntetűen felkértek, legyek a ház királynője, ők pedig hűséges alattvalóim lesznek. Nagyot nevettem és beleegyeztem. Papírkoronát tettek a fejemre, aztán rózsaszínű, selyemrojtos abroszt terítettek a vállamra, majd a vállamra ütöttek egy tűzpiszkálóvassal, és kineveztek az Ullmann-palota királynőjévé. Hát így lettem én hivatalosan felavatott királynője ennek a palotának, és még hosszú évek múlva is így emlegettek az időközben felserdült alattvalóim.
Persze, azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vágytam vissza néha a ligetbe, a macskaköves, szűk, girbe-gurba utcácskákba, és a vadregényesen burjánzó park felfedezetlen zugaiba. Hiányoztak nekem egykori barátaim is, de főleg azok a különös sorsú emberek, akiken mindig megpróbáltam segíteni, és akiknek az élete tele volt sötét titkokkal, melyeket én mindig nagy izgalommal igyekeztem feltárni. Később rájöttem, hogy titokzatos emberekből a bérházban sincs hiány, és ettől máris lázba jöttem.
