[Látó, 2009. március]

Paál Árpád: A kisebbségi lét tanulóévei Erdélyben. I–II. Csíkszereda, Pallas Akadémia Könyvkiadó, 2008.
(Az előszót és az életrajzi adatokat Paál Gábor írta.

Paál Árpád (1880–1944) naplójából jelent meg nemrég válogatás. Végre, gondolja az erdélyi magyarság két világháború közti történelme iránt érdeklődő kortárs olvasó, miközben kézbe veszi a két zöldesszürke kötetet. Paál Árpád ugyanis azon személyek egyike, akiknek a nevét nemcsak Erdélyben, de Magyarországon is nagyon sokan ismerik, konkrét adatokat azonban csak kevesen tudnak említeni róla. Ha szóba kerül, sokakban feldereng a Kós-féle Kiáltó Szó, melynek társszerzője volt, de azt már kevesen tudják, hogy a későbbiekben hogyan alakult pályája. Pedig történészek (Bárdi Nándor, K. Lengyel Zsolt) nemegyszer tárgyalták írásait, elemezték gondolatait. Éppen ezért nem lehet eléggé dicsérni a kiadót, hogy ilyen nagy teret (összesen majdnem 600 oldalt) biztosított e fontos dokumentumnak.

Ugyanakkor viszont – és ezt már itt elöljáróban hangsúlyoznunk kell! – elmarasztalni sem lehet eléggé ugyanazt a kiadót azért, mert egy ilyen, valószínűleg sokáig vissza nem térő alkalmat könnyelműen elszalasztott azáltal, hogy ezt a hézagpótlónak számító szövegközlést a legelemibb szakmai követelmények mellőzésével bocsátotta útjára. Ezért az erdélyi magyarság két világháború közti szellemi története e nélkülözhetetlen forrását az olvasó egy tendenciózusan, egyoldalúan és apologetikus alapállásból összeállított válogatásban kapja kézhez. Egy olyan szenvedéstörténeti (martirológiai) szemlélet rajzolódik ki a kötetekből, amelyen a magyar történész-szakma mind Erdélyben, mind Magyarországon rég túllépett.
Melyek azok a főbb jellemzők, amelyek e kiadvány dilettantizmusát elárulják?

I. A tudományos apparátus teljes hiánya. A „szerkesztő”, Paál Gábor – Paál Árpád unokája – a bevezetőben azzal mentegeti magát, hogy az olvasó a két kötetben sok olyan személlyel és eseménnyel találkozik majd, akikről és amelyekről „csak terjedelmes jegyzetben adhattam volna részletes ismertetést” (I. köt. 9.). Nos, éppen ez volt az a feladat, amelyik szakembert követelt! Ehelyett Paál Gábor, Mikó Imrének 1941-ben (!) megjelent könyvére utal, habár azt már annak idején is csak Ligeti Ernő Súly alatt a pálma (szintén 1941-ben napvilágot látott) művének kiegészítéseként lehetett olvasni (Ligetit viszont Paál G. meg sem említi). De a szükséges háttérinformációkat például Ébert Andrásról vagy Sebess Dénesről már sem Mikónál, sem Ligetinél nem találjuk. Márpedig hogyan értsünk meg egy hetven-nyolcvanéves naplóban található feljegyzéseket az említett személyek életrajzi adatai, a korabeli társadalomban játszott szerepük és a naplóban éppen megemlített cselekedeteiknek vagy kijelentéseiknek nagyobb összefüggésekbe való beágyazása nélkül?

A forrásközlés alapszabályai közé tartozik továbbá a valamilyen okból (érdektelen életrajzi adalék, a válogatás szempontjából irreleváns stb.) kihagyott részekre való utalás. Lelkiismeretes forrásközlők azt is megjegyzik, mekkora a nem közölt szövegmennyiség. Ilyesmit e kötetekben hiába keresünk, de a válogatás alapját képező elvek ismertetését is. Nem tudható, mikor, mit, miért és mennyit hagyott ki a szöveget megrostáló unoka, hiszen gyakran még a bejegyzés dátumát sem tartja szükségesnek közölni az olvasóval. Ilyen mulasztások mellett kérdezzük-e még, hogy 1934-ből és 1936-ból miért csupán egy-egy féloldalnyi (!) anyagot tartott közlésre érdemesnek (s ezeket is keltezés nélkül hagyta)? Válogatása szempontját mindenesetre elárulja, mégpedig a kötetek címében: A kisebbségi lét tanulóévei Erdélyben. Ezt a nézőpontot kell az olvasónak szem előtt tartania, mert e kérdés „több mint 80 éve foglalkoztatja a magyar embert. Amióta megkérdezése nélkül, akarata és a józan ész minden érvelése ellenére több millió magyar került ebbe a létformába. Egy ezeréves államalkotó nép polgárai fiatal, mohó és gátlástalan államok alattvalói és – vesztesekként – megtűrtjei lettek...” (I., 5.) A bevezető első öt sorából idéztünk. Világos, hogy itt nem szakmai szerkesztési elvekről, tudományos elvekről stb. van szó, hanem egy politikai program körvonalazódik, amelyhez Paál Árpád naplói csupán az apropót adják. Ez volt a szűrő, amelyen a naplónak át kellett mennie. E program tudományelméleti kihatásairól később lesz szó.

A forrásközlés szabályainak mellőzése azért is feltűnő e kiadványban, mert a közelmúlt hasonló jellegű publikációi egészen más szakmai színvonalhoz szoktattak, gondoljunk csak Gáll Ernő naplójának példaértékű kiadására (Dávid Gyula és Gáll Éva által) több száz jegyzettel (Polis Kiadó), vagy Boros György két világháború közti naplójának megjelentetésére (az Unitárius Egyház, ill. Kovács Sándor és Molnár B. Lehel gondozásában). Létezik tehát az erdélyi magyar könyvkiadásban szaktudás és hozzáértés, csak használni kellett volna őket.

II. Második észrevételünk a napló anyagának „fejezetekre” osztására vonatkozik. Feltűnő az az erőltetett narratíva, amellyel Paál Gábor öt részbe kényszeríti a naplót. Az első rész (Háborús évek) elkülönítése még érthető, hiszen az 1917–1918 novembere közti időkben keletkezett naplórészleteket kapjuk. Végeredményben ügyes indításnak is tekinthető ez, mert így az események természetes folytonossága körvonalazódik, s az olvasó a még többségi létet élvező Paál Árpádot is megismerheti. A második résznek a Remények és kétségek címet adta a szerkesztő. Itt már megkérdezhető, hogy ez a tömb miért tart 1920 végéig, hiszen a Paállal foglalkozó szakirodalom (s a közölt naplórészletek) szerint is Paál a trianoni szerződés aláírása után aktív s tevékeny építőmunkába kezdett (s nem passzivitásba torkolló kétségekkel töltötte idejét, mint a politikai elit nagy része). A harmadik egység az Impériumváltás címet viseli. E szakasz állítólag 1921 januárjától 1923 augusztusáig tartott. Hogy miért kezdődött az impériumváltás csak 1921 elején, s mi okozta 1923-as befejeződését (esetleg az új román alkotmány?), annak csak Paál Gábor a megmondhatója. A szakirodalomban ilyen periodizálás nincs. 1923 augusztusától 1928 végéig tartott állítólag a „Lehet – Nem lehet?” időszaka – de kinek is? Ezt szintén nem lehet tudni, ugyanis az olvasót e szóhasználat elsősorban a Makkai Sándor cikke által kiváltott 1937-es „Nem lehet”-vitára emlékezteti. Vajon Paál Árpád már tíz évvel azelőtt lefolytatta e vitát önmagában? Vagy mégis inkább a kisebbségi magyarság összességére kell e címet vonatkoztatnunk, hiszen a következő (V.) szakasznak már ez a felirata: „Küzdelmeink a megmaradásért”. Mi fejezte be a „Lehet – Nem lehet” időszakot 1928 végén, s milyen válasz született a kérdésre? Minderre feleletet senki sem ad, s nem is lehet adni, mert egy teljesen önkényes periodizálásról van szó. A következő szakasz címe (Küzdelmeink a megmaradásért) aztán egy laikus és önkényes általánosítást tartalmaz, hiszen Paál Árpád 1929–1940 közötti magánjellegű naplófeljegyzéseit az olvasónak hirtelen egy másfél milliós közösség kollektív harca tükreként kellene felfognia. A cím ráadásul aktualizál, s a mai olvasót mintegy visszavetíti a Paál Árpád-i időkbe, mintha ő maga is ott küzdve, azoknak a harcoknak a részese lett volna. Nos, az világos, hogy a kötetet ma olvasók között aligha találhatók olyanok, akik már 1929-ben küzdöttek a kisebbségpolitika porondján közösségük és önmaguk megmaradásáért. Egy „családi” Paál-identitás harcáról szintén nehezen lehet szó, elvégre Paál Gábor a háború után született. Újból felmerülnek ezért a kérdések: milyen szempontok szerint keletkeztek a beosztások, mennyire tekinthetők átjárhatónak e határvonalak, mi értelmük van a címeknek?

III. Míg az eddigieket valaki akár pusztán formai kifogásoknak is nevezhetné, az alábbiakban egyrészt a két világháború közti időszak és az erdélyi magyar kisebbség korabeli életének vizsgálójaként, másrészt Paál Árpád munkássága kutatójaként (naplói, levelezése, tanulmányai és cikkei nagy részének ismeretében) most már a tartalomra figyelve megdöbbentőnek tartjuk (a) a vonatkozó szakirodalom teljes mellőzését, (b) a félrevezető hivatkozásokat és (c) a megadott formában nem létező publikációkra történő, úgyszintén félrevezető utalásokat. A következőkben először e kérdésekre térünk ki, majd a kiadvány által közvetített hamis Paál-képre igyekszünk rámutatni, s végül azt kiemelni, hogy e publikáció dilettantizmusa a nemzetközi színvonalat elért magyar kisebbségkutatásban legalább tizenöt évnyi visszalépést jelent.
(a) A forrásközlés szabályainak fentebb említett mellőzését azzal (is) lehetne magyarázni, hogy Paál Gábor egyszerűen nem ismeri (vagy ha igen, félreérti) a vonatkozó szakirodalmat: K. Lengyel Zsolt, Bárdi Nándor, Egry Gábor tanulmányairól van itt főképp szó. (Alulírott munkáinak következtetéseit ismeri ugyan, de annyira tárgytalannak és tévesnek tartja őket, hogy még csak említést sem tesz róluk.) Szükségtelen itt most felsorolni és ismertetni az említett szerzők műveit, mert mind Kolozsváron, mind Pécsett (a „szerkesztő” lakhelyén) elérhetők. A szakirodalom szándékos ignorálása magától értetődően egyoldalú, szakszerűtlen és tendenciózus képhez vezetett.
(b) Amennyiben Paál Gábor mégis utal mások véleményére, azt egy sajátos prizmán keresztül teszi. Így például a II. kötet 292. oldalán az Életpálya, életrajzi adatok című általa írt fejezetben Kacsó Sándor egyik 1972-es leveléből idéz (a címzett Paál Árpád István, Paál Árpád legkisebb fia, Paál Gábor édesapja). Az idézett részben arról van szó, milyen mértékben volt Paál Árpád annak idején valóban tényleges irányítója a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A levelet Kacsó Sándor, Paál Árpád István nyomatékos kérésére írta (válaszként ennek második levelére). Paál Árpád István ugyanis elégedetlen volt édesapja bemutatásával Kacsó önéletrajzának első kötetében. A négyoldalas levél egyik (Paál Gábor által idézett) szakaszában Kacsó utal a saját magatartására az 1930-as években, megemlítve, hogy annak idején a Brassói Lapok szerkesztőségében tudták „ők” (mármint a szerkesztőség), hogy nem Paál Árpád irányítja a nagyváradi lapot, hanem Scheffler Ferenc igazgató. Mintegy tanúként idézi Kacsó ugyanakkor György Dénest, aki állítólag hasonló értelemben nyilatkozott. Amit Paál Gábor már nem idéz, az Kacsó következő mondata: „De így is tény marad, hogy a lap főszerkesztője Dr. Paál Árpád volt.” És Kacsó a továbbiakban Paál opportunizmusáról ír, valamint arról, hogy munkásságában több szakaszról lehet beszélni. Az elsőben Paál „gazdagította vezércikkeivel [...] szellemi életünket”. Paál tevékenységének második szakaszával Kacsó önéletrajza folytatásában foglalkozik (1974-ben). Ebben külön fejezetet szentel az Erdélyi Lapoknak, s Paál Árpádot ismételten úgy említi, mint aki egy kisebbségpolitikai barikád másik oldalára került. Kiderül mindebből, hogy Paál Gábor kiragadott Kacsó leveléből egy neki megfelelő részt, és egyszerűen mellőzte a kontextust, valamint Kacsó későbbi, kritikusabb szellemű állásfoglalását. A miértre könnyű felelni: mert az nem felelt meg prekoncepciójának, és így az unoka egy olyan Paál-képet tálalhatott, amelyik ugyan nincs összhangban Kacsó véleményének egészével, de a Paál család mind a mai napig ápolt legendáriumának lényeges része.

Itt említendő az a fajta „szöveggondozás” is, amelynek Paál Gábor éppen nagyapjának Kacsó Sándorról szóló feljegyzéseit aláveti. Habár az 1939. június 4-i (és nem 6-i, amint a kötetben tévesen szerepel!) bejegyzést oldalakon keresztül idézi, az unoka épp azokat a kritikus sorokat vágta ki belőle mindenfajta jelzés, utalás (három pont, lábjegyzet stb.) nélkül, melyekben Paál világosan elhatárolja magát Kacsó politikai felfogásától: „... Ilyen hatások alatt érkeztem Brassóba, hol Kacsó Sándor várt, az én egykori munkatársam, most a Brassói Lapok hírneves főszerkesztője. Most éppen cikksorozatot ír a lapjában Magyarországról. Olyan színezéssel, ahogyan a zsidó szempontok szerint szeretik látni M.-ot, s ahogyan rosszallják, gúnyolják s alábecsülik ott a nyilasokat, s ahogyan aláfúrni szeretnék az ottani zsidómentességre törekvő reformirányzatokat. Szegény Sándorka meggyőződésen (sic! H. Sz. F.) ír ilyen szellemben [...] Hát más világnézet van köztem és Sándorka között is. Kínosan kerültük mind a ketten, hogy ezt egymással szemben kiélezzük...” Mindezek után a nagyapa politikai feddhetetlenségének bizonyítását teljes lelki nyugalommal éppen Kacsó idézése által megkísérelni, enyhén szólva cinikus próbálkozás az utód részéről. Minden érdeklődőnek ezért csak azt ajánlhatjuk, hogy keresse meg Paál naplójának az Országos Széchényi Könyvtárban fellelhető másolatát (vagy Székelyudvarhelyen a hagyatékot), ha azt akarja megtudni, hogy mit is írt Paál valójában, és nem azt, hogy unokája milyen képet szeretne róla ma elfogadtatni.
(c) A második kötet 292. oldalán a következő lábjegyzet áll: „Bárdi Nándor (2006): A múlt mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940-1944”. Az utalás a bibliográfiai adatok (a kiadás helye és ideje, a kiadó neve stb.) megadása nélkül is könyvcímet sejtet, s az olvasónak ezt a benyomását az is megerősíti, hogy csupán tíz oldallal előbb Pálmay József egy állítólagos könyve is hasonlóképpen szerepel. (Ez lehet az oka annak, hogy Barabás István az Új Magyar Szó honlapján 2008. X. 28-án „Bárdi Nándor hézagpótló könyvéről” ír, amelyik állítólag Budapesten jelent meg.) A fenti lábjegyzettel csupán két problémánk van: a) sohasem volt és ma sincs ilyen című könyv a magyar könyvpiacon, és b) az idézett címmel valóban létező tanulmány ismét csak nem alkalmas arra a tisztára mosó feladatra, amelyre az unoka használja. A tanulmány ugyanis (megjelent a következő kötetben: Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelemből. Szerk. Czoch Gábor – Fedinec Csilla. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2006, 237–292.) kritikusan vizsgálja az Erdélyből a budapesti parlamentbe behívott magyar képviselők tevékenységét. Paálról kétszer van benne szó. Bárdi először türelmetlen nacionalistaként ábrázolja, aki még a magyar miniszterelnökkel (Teleki Pállal) is nyilvánosan szembeszáll 1940 őszén, kikelve az ellen, hogy az erdélyi magyar fiatalság kötelező módon tanuljon románul (265–267). A második alkalommal Bárdi Paálnak a harmadik zsidótörvény tárgyalásakor előterjesztett módosító javaslatait ismerteti (ezekből egyet el is fogadott a parlament), de nem hallgatja el azt sem, hogy Paál a „zsidókérdés” megoldását egy, a nagynémet birodalom által uralt Európában képzelte el. Bárdi arra is kitér, hogy Paál egy másik parlamenti beszédében „elfogadta és helyeselte az izraelita egyház törlését az elfogadott egyházak köréből” (279). Mi több: Paál zsidóellenessége odáig ment, hogy a legtöbb egyházzal is szemben állva az átkeresztelkedést mindenféle formájában elutasította. Összegezve: Bárdi e tanulmányában éppen azt fejtegeti, hogy a legtöbb erdélyi magyar képviselő tevékenysége 1940–1944 között homlokegyenest ellentmondott a kisebbségi életben szerzett tapasztalataiknak. Vagyis a kisebbségi élet állítólagos tanulóévei (a transzszilvanizmus mai napig mitikus önképe dacára) elfecsérelt időtöltésnek bizonyultak, hiszen az egyetlen komoly vizsgán (tehát 1940 és 1944 között) a tanulók irgalmatlanul megbuktak. Egyszóval Paálnak az említett kontextusban való bemutatása tartalmilag éppúgy visszafele sül el, mint a Kacsóra való hivatkozás, formailag pedig pontatlansága miatt félrevezető. Paál ideológiai rehabilitációjának kísérlete tehát itt sem sikerül.

Ennek érdekében azonban a szerkesztő-utód tovább próbálkozik téves állításokkal és a tények mellőzésének módszerével operálva. Így válik e forráskiadás egyik legsúlyosabb ferdítésévé az a Paál-kép, amelyet a tendenciózusan válogatott naplófeljegyzések mellett az utolsó, életrajzi adatokat tartalmazó fejezet sugall. Ennek három állítását vesszük röviden szemügyre. Az unoka szerint a) nem is Paál határozta meg valójában az Erdélyi Lapok irányvonalát (noha 1932 és 1944 között főszerkesztője volt), hanem Scheffler Ferenc; b) a Harmadik Birodalmat csupán külpolitikai-taktikai okokból állította pozitív fénybe; s c) Paál „elmarasztalói különösen a harmadik zsidótörvény vitájában való részvételét sérelmezik” (II. 292).

a) Ezzel szemben tény az, hogy Paál Árpád maga tiltakozott levelekben, levéltervezetekben, naplófeljegyzésekben és a román hatóságok előtt személyesen az ellen, hogy a lap szerkesztése fölötti hatalmát kétségbe vonják, s különösen az ellen, hogy Schefflert tekintse bárki is a lap irányvonala kijelölőjének. Ezt ugyanis – láttuk fentebb – már annak idején maga Kacsó is állította, hiszen a kortársaknak is feltűnt, hogy Paál az 1930-as években olyan politikai nézeteket képviselt, amelyek ellen egy évtizeddel korábban maga harcolt a legerősebben. Mivel ezeket a feltételezéseket maga Paál legintimebb feljegyzéseiben tagadta, és tudomásunk szerint soha olyasmit le nem írt, ami megerősítené, hogy Scheffler neki utasításokat adott volna a lap politikai vonalát illetőleg, semmi alapja sincs az unoka állításának a lap irányításáról.
b) Paál Árpádnak a német birodalomhoz való viszonyát nemcsak a német külpolitikától remélt határrevízió vágya határozta meg, hanem (amint azt alulírott több helyt is részletesen tárgyalta) jobboldali világnézete is. Ez késztette őt Hitler hatalomra jutásakor üdvözlő vezércikk megírására, ennek volt része antiszemitizmusa, ehhez járult hozzá a fajról és a népiségről (völkisch) kialakított felfogása is. Mindezt írásainkban minden kétség kizárására elegendő Paál-idézettel támasztottuk alá. Paál Árpád a 30-as években a két világháború közötti erdélyi magyarság jobboldali szárnyának vezető politikusává nőtte ki magát, aki más szélsőséges politikusokkal és újságírókkal (Sulyok István, Jávor Béla) együttműködve, lapjában bő teret engedett ezek náci-barát, antiszemita, kizárólagosan keresztényekből álló népközösség létrehozására buzdító cikkeinek. Mindezt az erdélyi magyar kisebbségi társadalom mind a mai napig nem vette tudomásul, amint azt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak a Paálról szóló cikke is tanúsítja.
c) Paál e tevékenységének az az előzménye, hogy már a múlt század 30-as és 40-es éveiben ő maga is antiszemita nézeteket tett magáévá, és a zsidóknak a keresztény társadalomból való kirekesztését követelte. Antiszemitizmusa tehát nem (csak, illetve először) a harmadik zsidótörvény (1941) tárgyalásakor nyilvánult meg, hanem az Erdélyi Lapokban 1932 után megjelent cikkei egy részében és rengeteg naplófeljegyzésében is (az unoka természetesen úgy hagyta ki e forrásközlésből őket, hogy nem is utalt rájuk). Antiszemitizmusa kiderül továbbá különböző tervezeteiből és a budapesti kormánykörökhöz eljuttatott egyik (minden túlzás nélkül zsidóellenes feljelentésnek nevezhető) memorandumából, valamint azokból a cikkekből is, amelyeket ugyan munkatársai írtak, de amelyeket ő szerkesztett és védett meg nemcsak mindenfajta kritikával, hanem a korabeli Magyar Párttal szemben is. Egyszóval: Paál Árpád a 20-as években még az erdélyi magyarság jogaiért folytatott küzdelem egyik jelentős demokratikus szellemű előharcosa volt, az 1930-as és 40-es években vallott nézetei – melyek szerkesztői és politikusi tevékenységére is kihatottak – azonban őt egyértelműen az akkori európai szellemi barikád jobboldalára vitték. Egy írásunkban e „pálfordulás” okaira is igyekeztünk rámutatni. Végleges megítélése csupán írásai összességének és más korabeli dokumentumoknak a kritikai számbavétele alapján lehetséges. A most ismertetett kiadvány célzatos kihagyásai miatt ilyen munkára eleve nem alkalmas.

Befejezésül e válogatás kisebbségelméleti felfogásáról kell szólni. A „kisebbségi lét tanulóévei” ugyanis e két kötet fő üzenete szerint gyötrelmek, szenvedések és passzívan eltűrt mártíromságok szakadatlan sorozatai voltak. Az erdélyi magyarságnak kétségkívül mindebben is része volt. De mindemellett politikai kísérletek is történtek e sors befolyásolására, kulturális, művészeti és sportesemények zajlottak le, új nemzedékek nőttek fel, s mindezek kihatással voltak a kisebbség egészére. Ezt lehetett és kellett volna lábjegyzetekben megmagyarázni és bemutatni. Így azonban a két kötet a 90-es évek eleji kisebbség-történetíráshoz tér viszsza, amelyet a magyarok által elszenvedett igazságtalanságok feltárása, az azelőtt évtizedeken keresztül valóban nem említett – nem említhető – fájdalmak jogos kibeszélése jellemzett. Közben azonban a magyar kisebbség-történetírásban szemléletváltás történt, melyet például a Pro-Print Kiadó gondozásában 1999-ben megjelent Források és stratégiák. A II. Összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium előadásai, Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21–22. című tanulmánykötet dokumentál. Ez a munka, s azóta is tanulmányok és önálló kiadványok hosszú sora a kisebbségtörténetet nem csupán szenvedéstörténetként értelmezi, hanem az utódállamok nemzetépítő kisebbségpolitikáját a nemzetközi politológiai és szociológiai eredmények és nyelvezet felhasználásával elemzi. E felfogásban a kisebbségek nem egységes tömbök, hanem egymással versenyző csoportokból álló, különféle stratégiákat követő, bel- és külföldi érdekeket figyelembe vevő közösségek, amelyek konstruált mivolta éppoly nyilvánvaló, mint az őket körülvevő nemzeteké. A kisebbségtörténet ugyanakkor önálló, az anyaországtól igenis külön és gyakran szétfejlődő entitások története is, saját lokális világokkal, elitekkel és magas meg népi, valamint popkultúrával. Mindezt nem csak az őket körülvevő nemzeti többségek befolyásolják, hanem ők is hatnak ezekre, s mindegyikük ki van téve ugyanakkor a nemzetközi hatásviszonyoknak is. Mindezekkel az eredményekkel (legújabb példa: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László. Budapest: Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 2008) a magyar kisebbségkutatás nemzetközi viszonylatban is nagyon jól megállja a helyét.

E két kötet azonban az ilyen kiadványok színvonalától messze elmaradva egy, legalább tizenöt évvel korábbi, ma meghaladottnak számító szemlélet foglya marad a szakmaiság jelzett hiánya, az egyoldalúan a rehabilitációra kihegyezett tendenciózusság és az elavult martirológiai történetkép miatt. Kár a sok munkáért, melyet a kiadó a létrehozásukra fordított, mert a gyanútlan olvasó olyan megbízhatatlan információkat kap belőlük, hogy jobban jár, ha az eredeti szöveghez fordul. És kár az államtól felvett pénzért, amelyet, úgy tűnik, minden minőségi garancia nélkül osztanak szét olyan kiadóknak is, amelyek megfelelő szaktudás nélkül készült s nem is ellenjegyzett (szakmai lektoráláson át nem esett) kiadványokat dobnak piacra a tudományosság látszatával sem törődve. Így mind az érdeklődő olvasónak, mind a szakembernek továbbra is várakoznia kell egy olyan tudományos igényű Paál Árpád-forráskiadásra, amely használható munkaeszköz is lehet a múlt megismerésében.

P. s. Kiskoromban nagy élvezettel olvasgattuk a Nagyapó mesefája című köteteket. Az unoka mesefája most sokkal kevésbé tetszik.