Láttam, ahogy egy férfi megüt egy koldust,

egy orrfacsaró, szutykos, 

de valójában korántsem elviselhetetlen 

koldust. Bár ő csak megérintette hátulról, 

azért, hogy megállítsa,

ettől a férfi összezavarodott,

 

és vaktában odavágott az öklével,

gondolkodás nélkül –

de hát ettől nem lett csak még rosszabb? –

és megütötte a koldust, erősebben,

mint ahogy akarta, ha 

akarta volna, a mellkasán.

 

Rögtön tudta, láttam rajta,

hogy hibát követett el;

a koldus, úgy spiccesen, 

ahogy volt, megsértődött,

felháborodott, de megbánta-e

a férfi, amit tett,

 

a koldus méltósága vagy

saját ártatlanságának

elnyerésével töltött évei miatt,

melyek most már mit sem érnek,

vagy azért, mert valójában

kissé tényleg megrémült?

 

A koldus ordítozni kezdett,

a férfi elgondolkodott,

adjon-e neki valami pénzt,

de sejtette, hogy a koldus csak

 

fölényesen visszautasítaná,

így inkább dühös arcot vágott.

 

Meggyorsította lépteit, és miközben 

a koldus szavai szüntelenül záporoztak rá,

a férfi hirtelen olyannak látta magát

és a koldust, mint két atom,

két semmi, ahogy elhalad egymás

mellett vagy egymáson át.

 

Hogy vánszorgunk, töprengett,

egyik céltalan órából a másikba,

az egyik feloldhatatlan bizonytalanságtól

a másikig, míg végül csak

a borzasztó rettegés marad 

tulajdon létezésünktől.

 

Az jutott eszébe, amit

egy híres gondolkodó is kigondolt egyszer,

miközben megelevenedett előtte a kép

egy ifjúról, akit az őrültekházában látott,

„…teljesen idióta, a falon,

egy polcon ül”.

 

„Ez volnék én”,

mondta a bölcs kétségbeesve,

mikor megjelent előtte saját elméje,

ahogy reménytelenül vergődik

a valóság hömpölygő áradata fölött,

vég nélkül, hiába.

 

Réder Ferenc fordítása

A fordítás a PIM Babits Mihály Műfordítói ösztöndíj segítségével készültek.

A versek közléséhez a kiadó (https://us.macmillan.com/) hozzájárult.