Király Kinga Júlia: P. Lujza: Útvesztő alig eltévedt kislányoknak. Marosvásárhely, 2007, Mentor Kiadó.
„Nem tudom, mikor kezdett fontossá válni az események rögzítése. Azt meg már végképp nem tudom, hogy mikor vált az öregedés elleni küzdelemmé. Kislány koromban, ha leütöttem egy hangot a zongorán, és az rendszerint egy cé volt, mert szerettem a hangokat is valahonnan valahová elképzelni, így tudtam csak követni, hogy merre tartok, felfelé-e avagy lefelé, nem gondoltam egyelőre a halállal. Nem volt gondom vele. Én voltam a hang, a zongora hangja, ami szempillantás alatt isteni beavatkozással dönti el, hogy felfelé vagy lefelé megy, s akkor még úgy tudtam, mindkét irány a végtelenbe tart” – így kezdődik a könyv, és ez az „én voltam a hang…” akár szerkezeti alapelvnek is tekinthető, illetve az elemzés kézenfekvő tárgya is lehetne annak kiderítése, hogy ki ez az „én”. Az ötven rövid fejezet nincs lineárisan egymás mellé rakva, ha mégis van linearitás, akkor az szerkezetileg akár egy naplóé: szubjektív és retrospektív. De itt nem egy aktivizált szubjektum retrospektív emlékezését olvassuk, ha valamilyen naplóíró létezik, az nem egyetlen személy – nehéz kibogozni, hogy hányan is írják ezt a könyvet. Nem az elbeszélő és nem is P. Lujza vagy valamelyik szerelme naplóját olvassuk. És még csak nem is ezt a naplót kommentáló feljegyzéseket, leveleket vagy a naplóírást környező események beszámolóit.
Amikor pedig eseményekről olvasunk, a linearitást megtöri az elbeszélői idősík- és nézőpontváltás, a többszólamúság, a párhuzamosság. A konvergáló események sem mutatnak egyetlen személyre, a párhuzamosak több pontban metszik egymást (párhuzamos hullámvonalak lehetnek). P. Lujza megírja életének vívódásokkal, gyötrődésekkel, csalódásokkal stb. teli pár hónapnyi darabját, a kézirat az elbeszélő kezébe jut, kommentárokat fűz hozzá, miközben meséli a saját életét is, életének kalandjait, amelyek olykor rejtetten, olykor kézzelfoghatóan párhuzamosságot mutatnak a kézirat szereplőinek életével. Közös életanyag, talán ez a napló rejtélye, de lehet fordítva is mondani: a rejtély naplója. Mindazonáltal a rejtély nem tárgya ennek a könyvnek, mint ahogy a rejtélyeskedés sem módszere. A négy síkon zajló cselekmény, a levelek, a beszámolók, a sokféle hang által elbeszélt, sokszor csak jelzett cselekmény kibogozása ugyan nem tűnik könnyűnek, de nincs semmi kényszerűség, semmi konkludálni akarás.
Nem tökéletes mű. Van benne pontatlan mondat, kihagyható bekezdés, zavaró disszonancia – ami igen gyakran abból a belső bizonytalanságból eredeztethető, ami a zenei hangok iránytalanságával rokon. Nem eldöntendő, mert nem is eldönthető, merre fog a hang elbillenni vagy mi a következő hang, ennél sokkal szabadabban zajlanak az események. Bármi megtörténhet a következő oldalon, a gubanc akár kibogozhatatlanabb is lehet, akár meg is oldható.
Miképpen ragadható meg a valóság? Hogyan lehet elrendezni? Filozófiák nyugodnak azon, hogy a valóság elrendezetlen és megismerhetetlen, csak mi akarunk kezdeni valamit a valóság elemeivel – mégpedig úgy konstruálunk és következtetünk, ahogy szenvedélyünk vagy indulatunk, érzékeink vagy elvárásaink, előítéleteink vagy nonkonformizmusunk diktál. A valóság kibogozhatatlan, mert a gubanc bennünk van.
Az útvesztő bennünk van. Csak akkor tudunk belőle kijutni, ha valaki más kezünkbe ad egy gombolyagot. Valaki más vagy akár valami más. Mondjuk, egy elbeszélői szempont.
Milyen alapokra helyezik az életet a könyv szereplői? Mit fogadnak el a valóságból, mi számukra a valóság? És meddig jutnak saját valóságuk feltárásában? Eljutnak-e végtelenig? Elhamarkodott kérdések, különösen az utolsó, a végtelenig nem lehet eljutni, de persze a kísértésnek nem ellenállva, el lehet jutni valameddig. Egy összeomlásig. A regény minden szereplője eljut addig, mert lényegében minden összeomlik. Összeomlik a test, a lélek, konkrétabban a szerelem, a barátság, a szeretet, a múlt, a jelen, a világ. Összeomlásba torkollik az egész, illetve ennek az összeomlásnak a megírásába, azaz az alkotásba.
Poétikailag ezért indokolt a kusza szerkezet, amely látszólagosságát leveti, ha a végéről tekintünk vissza. A szétírás ebben a visszatekintésben új dimenziót kap. Az esetlegesség nem esetlegesség, hiszen a valóság megragadhatósága épp a megragadhatatlanság eredője, a valóság legfőbb attribútuma. A poétikai ütemváltás valahol a 30. fejezetnél következik be, ahol az események elragadják az elbeszélőt. Kalandregénybe illő atmoszféra; a látott és elraktározott, megtapasztalt és elviselt valóság átírja a képzeteket, amelyek szintén átírják saját létük valóságát. De nem az eddigi látásmód feladása ez, hanem tulajdonképp a poétika diadala. Érvényre jut az a poétikai sajátosság, hogy az önmegértés útvesztőiből a formakeresés során kialakított építkező elemek maguk is dimenziót válthatnak. A fejezetek hosszabbodása ennek egyik külső jele, belső pedig az önfeladással párosuló önfeltárulkozás.
A poétika is önfeltárulkozó, és ez ennek a könyvnek egyik legnagyobb erénye. Hogy belemegy ebbe a módszeresen önfeladó önfeltárulkozásba, hogy kitárja a formakeresés kalandját, nem leplezi hibáit, gyengeségeit, tévedéseit. Nem simítja el az egyenetlenségeket, hanem a poétikai egyenetlenség poétikai formát ölt.
Aki belemegy az útvesztőbe, és kijáratot keres, az belekerül egy még nagyobb útvesztőbe. Aki meg akarja írni a kiútkeresés regényét, az egy másik, a valóságosnál, a megtapasztaltnál nagyobb gubancba keveredik. Ezt a felismerést nem rejti véka alá ez a könyv, nem rejti el, sőt, ez a poétikai tétje. Az ő poétikai aduja.