[Látó, 2010. január]

„Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent énekét." (Walt Whitman)

Lénának, hát mégis kinek?

1. Az éden

Öleltelek méteres hóban,
a tó tavaszi énekében. 
Felidézve Amerikából,
ma is hiszem, ez volt az éden.

Azok az égi havazások
és Szibéria visszajárnak.
Tested templomát imádtam,
negyvenöt éves, bősz vadállat.

Te nevetve szelídítettél,
veres hajú, orosz boszorka.
Hóban forogva ölelkeztünk,
úgy, ahogy nem tudom mióta.

A havazás megbolondított,
berkenyeágról cinke nézett,
öled kútjából ittam ismét,
smaragdzöld szemed megigézett.

Amerikából visszanézve
mindez távoli, kusza álom.
A tó tavaszi énekébe
áttűnő arcunk mégis látom.

A fehér tajga elvarázsolt,
már nem voltunk fiatalok,
de ifjúságunk visszahozták
sámándobok, sámándalok.

Elveszetten öleltelek,
éreztem, végre hazaérek.
Rajtunk, s a fehér ragyogáson,
nem lehet úrrá az enyészet.

2. Autópályán, Amerikában

A tegnap a végtelen autópályán utazva
a kontinens belsejébe, a végcél Iowa,
a végtelen kukoricaföldek között,
villámló délibábok jelenései közben,
hallgatva Amerika szavát és megidézve Walt Whitmant,
éppen egy éneket kezdtem volna el magamról,
amikor váratlanul feltűnt a szibériai tajga.
Havas berkenyeág. Cinkék. Bokrok között játékfarkasok.
A tízéves Tánya kacagása, amint piros kabátkájában,
derékig süppedve a hóban, felénk rohan,
és csilingelő nevetése átkel az évtizedek sivatagán,
megmozgatva faágakat, permetez hajadra a hó.
Te is nevetsz. Fiatal vagy még, elragadó,
szemed zöld tükrén feltámad minden, ami volt.
Ott vagyok én is, meggörnyedt, ősz szakállú aggastyán,
de te megismersz, karod kitárva lépsz felém,
csókod, mosolyod visszafiatalít.
Pörgünk az időben, emlékeink vándorai.
Feltűnnek a normandiai sziklák,
Pétervár hagymakupolás tornyai. A téli palota.
A Champs-Élysées. A Nyevszkij Proszpekt.
A Tuillerie-k kertje. A téli palota.
Nevetsz, de szikrázó szemedbe fullad a táj és
az Izsák-hídon váratlanul takar el egy délibáb.
Felhőkarcolók a sztyeppén,
távolabb a Ladoga-tó hazudozó hullámai.
Csókák kerengenek a tornyok körül,
aztán elnémítja örök károgásuk egy erős,
méltóságteljes harangszó, bim-bam, bim-bam.
És ott állunk a Notre-Dame előtt. Szuzdáli nyár,
tétován ácsorgunk a kolostorok között.
Egyszerre szól negyven-negyvenkét harang
és valahol a végtelen, ukrán pusztákon,
fiatalon a földre fekszem, hallgatni a föld hangjait.
Álom ez, eltévedünk labirintusában.
Nincsen ébredés. Ki nem juthatunk soha.
Végtelen amerikai kukoricaföldek között
kanyarog az autópálya. Megérkezhetünk-e még
egyáltalán valahova? Ha igen, hová?
Hallom Amerika dalát, a sztyeppéken kóborló,
örökké eltévedő szél hangjaiba vegyül. Elragadják.
És hullni kezd a hó. Hatalmas fehér hópelyhek keringenek,
eltakarnak mindent. Csak egy berkenye merevedik ki,
alatta állunk, a háború második évében.
És elképzelni sem tudjuk, hogyan is lesz tovább.

3. Egyedül

Azok az égi havazások,
de Léna vajon hol van?
A csatornán ellebegve,
magamat látom holtan.

A helyszín megint elforog,
a múltat visszahozzák
feldübörgő sámándobok,
megérkezek-e hozzád?

Méteres hóban egyedül,
a kunyhónk tovatűnt már.
Elsüllyed, az éjbe merül
a szuzdáli örök nyár.

Kereslek a Champs-Élysées-n,
a breton tengerparton.
Kereng a sok, tétova én.
Visszamosom az arcom

egy szibériai folyó,
jeges, tiszta vizében.
Pilinkéz szálkás porhó.
Álomban, félig ébren,

együtt leszünk megint a 
kopár hegyen, az éjben.
Léna, orosz boszorka,
ugye visszajössz értem?

4. Amikor ujjaink összeértek…

A tóban úsztunk, azt hiszem, a Ladoga-tóban, reggel,
arccal a felkelő napnak, mert a láthatáron
akkor tűnt fel a tüzes narancs,
egy pillanatra olybá tűnt, vérzik a víz,
és azt hittem, ez az óceán,
a breton sziklákat, visszatekintve, mégsem láttam sehol,
rájöttem, a víz sem sós, amíg bámészkodtam,
óhatatlanul is ittam,
csupán az érzékeim játszottak velem megint,
ujjam tétován ujjadhoz ért,
miközben egymás mellett úsztunk,
mint mindig, villamos szikra rázott meg, remegtem.
„Mi ketten vonzzuk és taszítjuk egymást!" – nevettél
a párizsi kávéházban, ismerkedésünk után,
amikor először érintettelek meg,
valami vers kéziratát keresve a táskámban,
s úgy éreztem, elektromos áram rázott meg,
mintha szikrázott volna csodálatos vörös hajad is.
Bevallottad azonnal, úgy érezted te is. Nevettél.
„Megráztuk egymást, polgártárs, mint Krisztus a vargát.
Kegyeskedjék vigyázni velem, fiatalember!
Én veszélyes vagyok, ha nem vette volna észre! Rázok!"
Vörös hajad, zöld szemed azonnal elvarázsolt.
Kitörök az üvegvilágból, éreztem, rabul ejtve kezed,
és tétován forgott körülöttünk a füstös helyiség.
A vak zongorista a La Palomát játszotta.
Azóta is, ha hallom, megjelenik ez a
ki tudja hova tűnő, ócska párizsi kávéház,
és látlak, amint világoszöld ruhádban, felkecskélt lábbal,
elbűvölt kivillanó combod íve,
hosszú szipkából cigarettázva,
merőn nézel rám, mint aki mondani akar valamit.
Örvénylenek karmazsinvörös pontok,
rám szegeződő, egy életre foglyul ejtő,
smaragdzöld szemed mélyén. Ismerkedünk.
Félrehajtott fejjel hallgatod az Üvegvilág mélakóros versit.
És akkor, ott, az ihlet révületében, mintegy görcsben
írom az első, a legeslegelső verset Hozzád!
És most, szembeúszva a felkelő nappal,
mondani kezdem ezt a régen elveszettnek hitt verseit.
Meg nem állíthat semmi.
Lehet, a Bajkál-tóban úsztunk mégis?
Irkutszk volt szibériai utunk első állomása?
Emlékszel, nyári melegben érkeztünk oda,
kiderült, csak másnap jönnek utánunk ismerősöm küldöncei,
egy nomád életmódot folytató, vándor,
Szibéria végtelen terein kóborló manysi törzs tagjai.
Elhatároztuk, megfürdünk, már Tánya is tudott úszni,
de egy idő után kiküldted, napozzon,
s mi szembeúsztunk a felkelő nappal,
valahol a sugárzásban, szemed mélyén
feltündökölt a bíborsziget, amit te fogsz ígérni nekem,
és megint eszembe jutott első, Neked írt versem.
Akár a Ladoga-tóban úszva,
vagy az óceánban, a normandiai sziklák alatt,
a Szajnában, a Néván, olyan mindegy, hol, mondani kezdtem,
nem törődve, hogy újra és újra megtelik a szám vízzel.
Te ámultan hallgattál, és lassan megérintetted a mellkasom.
Éreztem, nedves szád a számra tapad,
kétségbeesetten biciklizve se bírtam
fenntartani kettőnk súlyát,
újra meg újra lemerültünk, de ki érdekelt?
És én heves csókjaid közben is, zavartalanul mondottam
a bennem csodálatos módon feltámadó, régi verset.

Az üvegvilág megsemmisülése

Üvegvilágban éltem, árnyékomtól is féltem,
sötétségben sétáltam, de te eljöttél értem.

Széttört üvegvilágban is árnyékunkat láttam,
amint összefonódott. Bíborszigetünk vártam.

Bonyolódtak a dolgok. De veled leszek boldog,
a bíborszigetünkön. Köröttünk víg koboldok.

Nem tudtuk, hogy mi jön? Tűzözön, vagy vízözön,
szorítottam a kezed. És megráztál. Az öröm

Elvakított. A nevet, mondtam, érintgettelek,
és megrázott az áram. Mivé lennék nélküled?

Te vagy, akire vágytam. Tengerben, havazásban,
Párizsban, Péterváron. Szemedben örök nyár van.

Elsuhansz, mint az álom. Széttört üvegvilágom
romjain ücsörögve, sudár alakod látom.

Láncon totyogó medve. Vágyom nevetésedre,
a bíbor szigetünkön, maradj velem örökre.

Aztán kiúsztunk a partra. Dideregtünk.
Szám kiszáradt, annyira kívántalak.
Ha a Ladoga-tónál történt mégis, lehajtott fejjel,
kézen fogva indultunk el a villamosmegálló felé,
hogy visszadöcögjünk albérleti paradicsomunkba.
Ha Normandiában, akkor, a meleg homokban rohanva
igyekeztünk egy emberfej alakú szikla mögé,
remegve kihámoztalak dresszedből,
és máris egymást ölelve forogtunk a homokban.
Ha a Bajkál-tónál történt mégis, megsemmisülten,
botladozva indultunk Tánya felé,
aki hatalmas homokvárat épített önfeledten,
és ránk mosolyogva mutatta a tornyot,
amelyben van egy kis szoba, ahol mi ketten fogunk élni,
amíg ő lenn, a huzatos termekben, a hold szűrt fényében,
tündérekkel táncolva, a királyfit várja.
„Mert ahogy eljött éretted is a papa – nevetett Lénára, és
huncut szeme megvillant –, úgy jön el értem is a királyfi."
Szél kelt, felszárította a pocsolyákat és a könnyeket.

5. Egy csokor lila orgona

rémálom

Lila orgonát adtam neked
régi szobánkban Péterváron,
és hallgattam a szívverésedet.

Sokakért jöttek azon a nyáron,
vártuk, mikor szól az ajtócsengő,
ma olybá tűnik, mint egy rémálom.

Vörös hajadon hófehér kendő,
Asztrovot várjuk. De egyre késik.
Nehezen telik el az esztendő.

Gázrózsa lila lángjában fénylik,
ki tudja, olíva, smaragdzöld szemed?
Ívelt combjaid lököd az égig.

Arcomra tévedt lepke a kezed,
forgunk rozoga, ócska díványon.
Tested testemre feszül, megremeg.

Túl a síráson, bún, kacagáson,
egyre ismétlem, Léna, a neved.
Amíg Alekszej érkezését várom.

Köröttünk pucér, víg angyalsereg.
Hívnak. Virágos réten rohanunk.
Így őrizem a nevetésedet.

Egyszerre mozog négy lábunk, karunk,
repülünk, túl a mezőn az éden.
Azt hittem akkor, hogy meg is halunk.

Túléltünk mindent. Tiéd az érdem.
Innen nem érti soha senki meg.
Visszamehetnénk? Csupán ezt kérem.

6. A bíbor sziget

Mindig meg szerettem volna kérdezni,
hogy az a bíbor sziget milyen és hol van?
A bíbor sziget, amit te ígértél nekem,
abban a párizsi kávéházban,
ismerkedésünk első fél órájában,
miközben a vak zongorista hamisan játszotta a La Palomát,
és engem teljesen elvarázsolt a zöld szemed.
Aztán a Bajkál-tó partján, 1939 júniusában arra gondoltam,
majd akkor kérdezem meg, amikor ketten maradunk végre,
a homokvár toronyszobájában,
abban a toronyban, emlékszel,
amit tízéves lányunk épített nekünk,
amíg úsztunk, egymás ujjait alig érintve,
szembe a nappal, de valahogy ez se jött össze,
ezt a tornyot se láttuk soha, se toronyszobát.
Mindig meg akartam kérdezni,
de állandóan közbejött valami,
hol egy bokaficam, hol egy házkutatás,
hol többet ittam a kelleténél, hol egyáltalán nem ittam.
A tajgában vándorolva is örökké meg akartam kérdezni,
és utána Péterváron is, amikor, visszatérésünk után,
először sétálgattunk a romok között, városunkban,
és néztük a Vezér plakátokról ránk tekintő,
engesztelhetetlen hernyóbajuszos arcát.
Akkor is, amikor 1946 szeptemberében
kiástuk a füzeteket a dácsánk kertjében,
és fennhangon olvastad a régi verseimet,
amelyeket, fur alle falle, amúgy is kívülről tudtunk,
hiszen már Lomonoszov megírta,
a természetben semmi nem vész el, csak átalakul,
de ezek a versek nem alakultak át.
Azok voltak, amik, és dideregtünk,
és rám néztél, és azt mondtad,
ugye hogy érdemes volt, Vászka, érdemes…
De nem fejezted be a mondatot, némán néztél.
És a repülőn, Amerikába menet is
meg szerettem volna kérdezni,
de jött a bájos légikisasszony, légörvénybe kerültünk,
fogtam a kezed, rájöttem, jobb, ha nem kérdezek olyasmit,
amire pontosan tudom a választ
A bíbor sziget mi voltunk ketten, Léna.
A bíbor sziget volt az életünk.

7. A vörös fenyők kísértetei

Azok az égi havazások,
Szibériából visszajárnak.
Orgonálnak rőt farkasok.
Emléke sincs immár a nyárnak.

Ezüst holdfényben, egy lapályon
téged kereslek. „Gyere be!" –
suttogom, de elnyomja hangom
a kecskefejők éneke.

Az első ősz, Amerikában,
nagy tavak partján, egyedül.
Még nem jöttél meg Washingtonból.
A hold arca vízbe merül.

Hajnalodik. Vörös fenyők közt,
idegen árnyak imbolyognak.
Halott barátaim kísértnek?
Szellemei indiánoknak,

kiket véres harcok után,
erről a földről űztek el,
s most didergőzve visszajárnak?
A tóba fúlt hold nem felel.

Kimegyek a fenyők közé,
hajnal lopakszik a vízen.
Megint a sámándobot hallom,
megvéd Szibéria, üzen.

Aztán gépkocsi berregése,
guruló fény dűlőúton.
Éppen időben érkezel.
Árnyseregem tovaoson.

8. Oszip jelenései

Reggel feketerigók ébresztenek, tolvaj szarkák csörögnek,
estefelé a szélkiáltók kórusa nyűgöz le,
éjszaka a baglyok huhogása.
A hold eszelős uszályában a vörösfenyő között,
árnyak köröznek.
Távolabb, a lapályon lila lidércfények pulzálnak.
Hallom a hangokat is,
ilyenkor erősen magam elé képzelem a sámándobot,
felemelkednek a dobverők, nem fogja őket kéz,
mégis megszólaltatják a dobot.
Tompa remegés árad mindenünnen,
és moraj hallatszik az alsó világból,
aztán eláraszt a felső világ békéje.
A sámándob elhalkul, véle tűnnek az árnyak,
békételen indiánok szellemei,
csak Oszip marad, mindig csak Oszip,
szemürege vádlón mered rám a homályban,
mondani akar valamit, de csak tátog,
csontvázfeje inog a feltámadó szélben.
Már hetedik alkalommal jön el. Vajon mit akarhat?
Csontujjai skarlát betűket rajzolnak a levegőbe,
de mielőtt elolvashatnám, ellobbannak,
és tétova árnya mögött feltűnik a farkas.
Miért élnél örökké? – kérdem magamtól,
hátam egy vörösfenyőnek vetve,
nézegetem a baglyokat, sárgán villog a szemük.
A sűrűben valami kisebb állat motoz,
felhők mögé tűnik a hold, a sötétségben is érzem,
hogy Oszip mondani akar valamit,
de képtelen megszólalni,
hátrább foszforeszkálva lobban el a farkas.
Erősen rá gondolok, biztatom, szólaljon meg,
mondja el, mi van odaát, hamarosan én is megyek.
„Gyere be – hallom a Léna hangját. – Megfázol."

9. A két holló

Visszajárnak még Szibériából
fenséges égi havazások.
Szél sír holdfényben, a lapályon,
ónszürke égen varjú károg.

Tölgyfák között két holló sétálgat.
Egyik fekete, fehér a másik.
Csőrükben lopják a jövendőt
Szibériától Amerikáig.

Házunk mögül, vörös fenyvesből,
kísértenek hű, baráti árnyak.
Eltévedek az életemben.
Szólongatnak, már régóta várnak.

A tó tükrén siklanak tova,
nem hozhatják vissza a múltat,
el nem vihetnek még magukkal,
égi káprázat közé hullnak.

Kerengnek sárga, veres levelek,
csattog felettünk mennyei olló.
Messzire tűnik Szentpétervár.
Mit akar tőlem az a két holló?

Nyolcvankét éves vagyok. Még mire
várok az őszben, Amerikában?
Álmomban egyszer holló voltam.
Barbár vidéken szabadon szálltam.

„Hazamegyünk-e? – kérdezi Léna. –
Honvágyad lehet, azért vagy fáradt.
Oroszországban biztos nagy hó van!…"
Egymásra nézünk. Tudja a választ.

10. Búcsú

Utolsó éjjel. A faház remeg.
Mindennek vége. Búcsúzom. Vége.
Felhők mögött kereng a hold. Ezüst
fénye megtörik a tó tükrében.
Két vörösfenyő közül az árnyak
ugrásra készen, egymás nyomában,
még várakoznak. Talán elvisznek?
Nyugtalankodnak. Odasétálok.
Megnyugtatna, ha megérinthetném
őket, de kezem áthatol rajtuk.
Oszip is ott áll, indiánok közt.
Szél fésüli lucfenyők ágait.
Hullámra hullám. Nyugtalan a tó.
Búcsúzni jöttem. Elmegyek haza.
Ki tudja, mennyi lehet még hátra?
Két felhő közül kibukkan a hold.
Lapályon görög. Magához vonzza
kísérteteim. Egyedül vagyok.
Most búcsúzom el Amerikától.
Képzelgéseim itt érnek véget.
Némán kerengek vörös fenyők közt.
Mit akarhattak tőlem az árnyak?
Miért nem vittek el már magukkal?
Sámándob pereg. Az alsó világ
lidércfényei még felvillannak,
de a tó fölött ugrásra készen
ott vár a hajnal. Fények emelnek.
Hullámok közül bukkan ki a nap.
Gyengül a holdfény. El is enyészik.
Mindennek vége. Elmegyek végre.
Vár Szentpétervár. Otthon már hó van.
Békebeli vad, nagy havazások.
Hazarepülök az orosz télbe.
Végére értem a hosszú útnak.
Elengedhetnek látomásaim.
Ha vége lesz, otthon legyen vége.
Semmi esetre sem a repülőn.

11. A levelek, a levelek…

A levelek, a levelek.
Suttogó levéláriák.
A hangod, vagy a szél susog?
Hogyan is lehetne tovább?

Szuzdáli harangok szava
kiáltja át az éjszakát.
Seregelnek vendégeink.
Hogyan ne lehetne tovább?

Bogdán László fordításai

Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája, Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikai tanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalom-felfogásról s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917; Árnyak délutánja, 1919). 1916-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg… „A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!"), Bogdanov és felesége, a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt… Imádott leánya, Tánya, még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmad titkárához, és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen viszszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeleyben, megismerkedett Milosszal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték… Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani...
A fordító