[2018. július]

---

SZ – mint szökevény. Ahogyan megszökött lánya születésének éjszakáján Sárával.
K – mint konzervatív öregúr. Vékony, fekete nyakkendő, vasalt fehér ing, sötét öltöny, fényesre suvickolt fekete bőrcipő volt a kedvenc viselete, pontosan ezt az öltözetet viselte, amikor megnyitotta Lóránt Zsuzsa kiállítását a Fő utcában, mi így ismerkedtünk meg. Többszöri kérésemre a szob­rásznő mutatott be neki, kifejezetten azért mentem el a megnyitóra, és utána beültünk egy sörre, vagy többre, inkább többre, én csak később tanultam meg tőle inni, akkor még nem tudtam, hogyan kell, és nem is szerettem a sört, kicsit kényszeredetten indult a beszélgetés a rég elbontott Lánchíd presszóban, ami már akkoriban hajdaninak tűnt, lonccal benőtt árkádos oszlopaival, melyek egy tűzfalhoz simultak egy lebombázott saroképület helyén, a szabad ég alatt, a Clark Ádám térre kikanyarodó utca végében, hol a négyszögletes, zöld bádogasztalok és a járda között nem volt semmi, vagy talán mégis volt egy vékony elválasztólánc, gyakorlatilag az utcán ültünk, a járókelők mellettünk haladtak el, és ott Gyuri elmagyarázta, hogy ő nem nemzeti vagy országos költő, nem tartja magát annak, ő elsősorban azoknak ír – „Lírai tolvajkulcsokat reszelni / szemmértékre / a szűk baráti körnek” –, akik már ismerik, nem pedig egy elképzelt nagyközönségnek, voltaképp a költő szerepét értékelte le, nehogy már félreértés legyen, hogy ő nem egy mitikus személy, ezt fontosnak tartotta leszögezni mint axiómát, egy úgynevezett fiatal rajongójával szemben, voltak ilyen alapelvei, amelyeket azonnal leszögezett, például, amikor évekkel később megmutattam neki egy kéziratot, rögtön közölte, hogy ő ezt senkinek nem fogja tovább­adni, továbbítani, ajánlani, ha ezt várom tőle, akkor inkább ne is adjam oda. Különben nekem nem is tetszettek (akkor még) a versei, egy szuszra elolvastam frissen megjelent Körülírt zuhanás című kötetét, egy padon, a könyvesbolttal szemben a Jókai téren, szürkének tűnt, szürke költészetnek, akkor még nem láttam a színeit, pontosabban még nem szerettem meg az
SZ – mint szürkeségét (a szürke volt Gyuri kedvenc színe), és aztán, a szigorú kezdés után a Lánchíd presszóban azzal folytatta, hogy kaptam tő­le három idézetet: egy klasszikus Rilkét – változtasd meg élted –  és egy klasszikus Baudelaire-t – Templom a természet, élő oszlopai… –, nem is tudom már, hova írta föl őket precíz, hivatalnoki, nőies kézírásával (miatta kezdtem Baudelaire-t olvasni), de igen, tudom: a vernisszázs meghívójára, sajnos már nincs meg, és még egy harmadik verset is odaírt, talán József Attilát, és ekkor pendítette meg először, nem tudom, milyen okból, hogy mennyire zsigerileg nem bír elviselni két költőt a világirodalomból, akik­ről hiába tudja, hogy nagy költők:
V – mint Verlaine és
W – mint Walt Whitman, gondolom, nem a V vagy a W ellen volt kifogása, nem is a szexuális orientációjukkal lehetett baja, hanem Verlaine egyszerűen túlfuvolázta a magáét az ő filhallásának, Whitman pedig túl prózainak bizonyult, mondhatni a két véglet, és mindkettőben túltengett a lilaság. Egy csomó V- vagy W-betűs: Weöres, Vörösmarty, Vas István és Várady Szabolcs – ez utóbbit például szerette minden évben, az egész költői életművét cakli-pakli, egy szuszra felolvasni az otthonában – kifejezetten bejöttek neki. Mikor kérdeztem tőle, hogy szerinte, ha egyszer ő annyi mindent átvett Váradytól, és ha éppen Várady versei miatt tudott visszatérni az egyszer már elhagyott költészethez, miért is ő lett ikonikusabb, csak annyit válaszolt: „Alamuszi macska nagyot ugrik.”
P – mint Pilinszkytől később csupán kettő olyat idézett, ami maradéktalanul elnyerte a tetszését, a költő többi versét nem annyira szerette – ballagtunk föl a hegyoldalon Balatonalmádiban, egy poros úton, pár hetet töltöttünk a nyárias kora őszben Kamondyék kicsiny faházában, hármasban, vele és
M – Mayával. A két Pilinszky-idézet közül az első: „Szellőivel, folyóival oly messze még a virradat”, és a második: „Távoli kétes tájakon készü­lődik a fájdalom.”
B – mint barátság. Gyuri elmagyarázta egy igazán frappáns példán, hogy a legmélyebb barátságok olykor teljesen érthetetlenek: lásd ő és
H – mint Hajnóczy. Láttam őket egyszer együtt, sőt, csupán egyetlen-egyszer láttam őket együtt, a Déli pályaudvarnál, a buszmegállóban, egy pincekocsma előtt, érezni lehetett még rajtuk a pince hűvös, penészes leheletét, talán elfogyott a pénzük, és most nem tudták, merre, vagy talán búcsúzkodtak, várták a budai buszt, amire az akkor Pesten élő Gyuri föltette volna Hajnóczyt, vagy ki tudja, talán együtt maradtak még három napig. Nagy erővel sütött a nap, az a bizonyos júniusi, forró, nyári és poros utcanap, az évszám 1975, ott álltak, mikor észrevettem őket, kis nyuszi ugrándozik az erdőben, hát szembejön két torzonborz farkas, de egy szót sem szóltak egymáshoz, látszott, hogy már egy ideje így állnak, mereven, én megálltam köszönni Gyurinak, megismertem Hajnóczyt a fényképéről, talán próbáltam is beszélgetni, mert úgy él emlékezetemben a jelenet, hogy én beszélek, ők pedig hallgatnak, de nem egyszerűen hallgatnak, hanem közben szépen rendesen beledőlnek a térbe, főleg a nagyobb termetű Hajnóczy, akinek atlétikus alkata akkor már láthatóan puhulni kezdett a sok ivástól, üveges tekintettel rám meredt, vizsgálgatott szigorúan, de nem szólt, mindketten veszélyesen dőltek előre, 75 fokban, mintha a talpuk oda lenne ragasztva az olvadó bitumenhez, meglepő volt, hogy ugyanabban a szögben dőlnek előre, és már jó ideje némák, ezt érezni lehetett rajtuk (rekedtnek tűnt fel hosszú némaságtól, Babits –
D – mint Dante, Vergiliusról: chi per lungo silenzio parea fioco – rekedtnek tűnt a hosszú hallgatástól, Nádasdy), úgy előredőlnek, csoda, hogy nem borulnak föl, én pedig állok és csicsergek, ez a szó jut most eszembe, ahogyan felidéződik a pillanat.
N – mint Na, de ami a lényeg: Gyuri később elmesélte, hogy az ő barátságuk pontosan annak a bizonyítéka, hogy a barátság lényege egyáltalán nem a közös érdeklődési területtel vagy rokon alkattal függ össze – bár kettejük alkata között az alkohol képezett azért bizonyos nem bagatellizálható köteléket –, sőt. Hajnóczy ugyanis nem ritkán az éjszaka közepén hívta föl Gyurit, amikor Gyuri aludt (ráadásul bealtatózva, mert altató nélkül nem tudott aludni), azzal, hogy Gyuri azonnal üljön taxiba, és robogjon át hozzá a város másik végébe. Gyuri otthonülő alkat volt, ezenkívül kocsmában szeretett bárkivel találkozni, mások lakására nem szívesen járt, igazándiból gubbasztani szeretett, mint egy gázlómadár a lápon, fél lábon, és meditálni vagy krimit olvasni. Amikor végül átment Hajnóczyhoz, akkor ott fehérbort kellett inni, netán fröccsöt, amiről Gyuri akkor már régen leszokott, sohasem szerette igazán, nem volt borivó, vodkát ivott, ha már, Sztalicsnaja, Moszkovszkaja, de leginkább mégis sört, kortyolgatta lassan, halálig. De Hajnóczynál bort kellett inni, és ugyanakkor nem lehetett beszélgetni semmiről, mert Hajnóczy egyáltalán nem volt kíváncsi a véleményére, Hajnóczy monologizált, neki elsősorban közönség kellett, persze nyilván nem volt mindegy, hogy ki az a közönség, Gyuri viszont szerette a mélyre hatoló eszmecseréket, a szőrszálhasogatóan alapos és precíz, német stílusú avagy latinosan száraz, netán franciásan vibráló, szellemes, poénoktól szikrázó csevegést, ám Hajnóczy kinyilatkoztatásai egyikre sem emlékeztettek, mindehhez kíséretül egy bizonyos bolgár népzenei számot játszott le ezerszer, újra meg újra, és hát Gyuri nem rajongott olthatatlanul a bolgár népzenéért, ha már zene, akkor Schubert vagy Schönberg, esetleg az Egy szerelem három éjszakája vagy a Koldusopera. Az a bolgár horó pedig csak szólt és szólt az éjszakában. Azután Hajnóczy hirtelen, egy mondat közepén elaludt. Gyuri, mikor ezt konstatálta, addigra rettenetesen megfájdult a feje, lábujjhegyen kiment a szobából, betette maga mögött az ajtót, taxiba szállt, ha volt még rá pénze, vagy hazagyalogolt. Rájött, hogy voltaképpen mérhetetlenül idegesíti minden Hajnóczyban, és mégis az egyik legjobb barátja lett, az egyik legfontosabb barátja:
I – mint ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám.
B – mint barátság par excellence. Gyuri által tudom, most már örökre, hogy mi a barátság, pedig elég nehezen indult a mi barátságunk, az egyik rajongója voltam, bölcsészhallgató, úgy jártam hozzá, mint faluban jár át a fiatal fiú a tapasztalt öreghez, megáll az istálló ajtajában, és nézi, ahogy az öreg feji a tehenet, a közös hallgatásainkból tudom, hogy az együttlét akkor is jó, ha egy szót se szólunk, a puszta fizikai együttlét is örömet okoz, és bármiről tudunk beszélni, effektíve bármiről, szótárakat és könyveket fellapozva, megvitatva minden fölmerülő témát, mint ahogyan a Dunaalmáson írt Munkanapló című versében írja: „Emlékeink vannak. Elemzőked­vünk / nem marad éhen. Két őrült vegyész / turkál, titrál, szikkaszt. Valami lesz. / Ha nem ebből: belőlünk. A nyárvég, / mint égő ág, hamvadva kunkorodik.” (A Kastély színpadi adaptációján dolgoztunk.) Na persze, amíg kölcsönössé izzott a barátság, az beletelt vagy tíz évbe, közben volt pár hónapos mosolyszünet is, amit ő szakított félbe azzal, hogy kiengesztelő levelet írt, mert megbántódtam, mikor egyszer nem volt hajlandó felvinni magával az Eörsinél tartott szilveszteri bulira, az Erzsébet-hídnál.
O – mint okos. Három okos emberrel találkoztam eddig életemben, mármint három olyaténképpen okos emberrel, hogy az illető genetikusan okos, valamiféle születési hiba az okossága, mert az okosság is lehet teher, az okos emberek néha nagyon buták, ezért is nehéz felismerni őket, vagyis nem nehéz felismerni, hanem azt kell tudni róluk, hogy okosságuk ellenére, vagy éppen amiatt hajlamosak olykor teljesen érthetetlen, abszolút ésszerűtlen dolgokat cselekedni, ebben az okosságuk nemhogy nem gátolja őket, hanem kifejezetten erre bátorítja, és hát nem attól lettek okosak, hogy sokat olvastak, bár sokat olvastak, hanem mindig ilyenek voltak, már jóval azelőtt, hogy megszülettek volna. Ezek voltak ők, szép sorban, általam való megismerésük sorrendjében: Petri György, Jean Genet, Márton Laci. Az ilyen okosság a pillanatban születik, lehet egy kijelentés, amiről azonnal átérzed, hogy örökkévaló, mint a világegyetem szerkezete, ugyanakkor bársonyosan friss, mint egy harmatcsepp, na ezt nevezem én okosságnak. Ez nem kiküzdött tudás, hanem van, magában, szó előtti látás, amelyhez olykor szavak is kapcsolódnak, és a szavak világítani és látni kezdenek.
N – mint „na, látod, ott egy okos ember”, mondta egy Ferenczi nevű, végzős filozófia szakos illető, aki, ha jól emlékszem, akkortájt a csoporttársamnak, B. V.-nek udvarolt, és határozottan rámutatott valakire, utólag mondta meg a nevét, most már tudom, Petrire, a Felszabadulás téren, akit akkor még nem ismertem, legalábbis azt hittem, hogy nem ismerem, és engem semmi más nem érdekelt akkoriban jobban, mint az okosság, vagyis a tudás, tudásra szomjaztam mérhetetlenül (azóta is). Városi jelenet volt: Petri búcsúzott valakitől, föltette a 7-es buszra a Kígyó utcai Mézes Mackóhoz közeli megállóban, és ez egy olyan kép, ahogyan a kezével int és rámosolyog, barátságosan, valakire, akit nem látok, bensőségesen villantja rá farkasmosolyát, ez a kép nekem ugyanúgy beégett, mint a