Bajor Andorban testesül meg a humorista mindenkori kétarcúsága. A specifikus szakmai tudás (a bohócé, aki megnevetteti a nézőteret) és a szakterület hiánya, az általánosságra törő kifejezésmód (a színészé vagy pantomimművészé, aki megpróbálja a maga teljességében visszaadni az emberi életet). A humoreszk látszólag kis műfaj a csaknem határtalan, pontosabban magával az irodalom határaival egybeeső határok közé zárt térben, az igazi humorista munkái azonban egyszerre és egyformán szólnak a semmiről és a mindenről, a valós és a képzelt dolgokról. A vérbeli humorista óhatatlanul a fenti végletek közt mozog, egyiket sem mellőzheti, hiszen az ő szemében az értéktelen apróság és a világegyetem, vagy a filozófia nyelvén szólva, a semmi és a minden bizonyos értelemben egybeesik, kölcsönösen felölti egymás alakját. Márpedig Bajor Andor vérbeli humorista.

Irodalmi munkásságának kezdetén (1955-ben jelent meg Kerek perec című, szatírákat, karikatúrákat, humoros írásokat tartalmazó első kötete) természetesen még semmitől és univerzumtól egyaránt óvakodott. „Komoly" dolgok érdekelték, az ember társadalmi helyzete, a bürokrácia, a pozitív és főleg a negatív hősök. Ezek a tiszteletreméltó témák és motívumok persze nem tűnnek el a későbbi köteteiben lassan körvonalazódó szatirikonból sem. De a humor (Pirandello kifejezésével élve: umorismo) a következő évtizedek Bajor-prózájában egyre inkább rátalál saját képzeletanyagára, saját kategóriáira. A korai, célzott és referenciális szatírák éle lecsiszolódik, megszűnik az egyhangú célzatosság, a különböző sémák karikatúrája a maga rendjén már kevésbé sematikus, s a kifinomult humor művészetében megjelenik a sírva nevetés. Bajor Andor karcolatai és novellái az érett tehetségű szerző összetett humoráról árulkodnak.

Bajor Andort vonzza a paródia tagadó szelleme. A paródia ugyanis nemcsak ellentétező redukciót, hanem a parodizálthoz való alkalmazkodást is feltételez. Ahogy Karinthy Frigyes (akihez gyakran hasonlították, aki valóban egyik mestere volt, de akitől, mihelyst rátalált saját hangjára, fokozatosan eltávolodott), Bajor is zseniálisan művelte a pastiche-, a karikatúra-, illetve a paródiaírás kényes mesterségét. Stilisztikai ujjgyakorlatoknak is nevezhetjük ezeket az írásait. A hasonulást és ellentétezést feltételező pastiche amúgy is tipikus paródia-műfaj. Ugyanakkor magát az irodalmi alkotás folyamatát is ironikus-humoros szemszögből ábrázolja. A humorista Bajor egyes karcolataiban visszatér magához az alkotáshoz és a folyamat lehetséges torzulásaihoz. Egy olyan szövegben például, mint Séma Fülöp levelei az irodalmi munka megjavításának érdekében persze nem az alkotót, hanem az irodalom parazitáit gúnyolja ki. Séma Fülöp levelei Homérosz aradi újságírónak, Shakespeare Vilmosnak Kolozsvárra és Balzac úrnak Sepsiszentgyörgyre az irodalmon élősködő adminisztratív, sematikus gondolkodás karikatúrái. Séma Fülöp az adott szerzők súlyos hibáit pellengérezi ki, vagyis az „avantgardista eredetieskedést", a babonákat, az „adminisztratív kérdésekben tanúsított elítélendő magatartást", illetve egy öreg kapitalista alakjának népszerűsítését. Az Emlékezés François Villonra című írásban a költői lét pátoszának komikus megrajzolásakor már kifinomultabb perspektívával dolgozik. Itt már érzékelhető a paródia lényege, a kifordított líraiság.

A tágan értelmezett paródia körébe tartozó Bajor-karcolatok és történetek tekintélyes hányada karikaturista eszközökkel vizsgálja, hogyan száll le a tárgyi világ valósága a nyelvbe. Ez a „leszállás" alkalmanként egyenlő az abszurddá tétellel, máskor a klisék steril, értelmét vesztett nyelvét vagy a logikai, természeti, társadalmi egyenlőtlenségeket figurázza ki. A karikatúra, a torzított portré az író egyik kedvenc műfaja, figurái megalkotásához anekdoták egész sorát építi fel. Olivér, a sápadt, lázas szemű piripócsi ifjú gondolkodó és költő vasárnap délután „világfájdalmával a hóna alatt" korzózik. Zsuzsánna iránti reménytelennek bizonyuló szerelmét Goethe szavaival vallja meg, bár Werther Charlotte-hoz írott utolsó levele helyett tulajdonképpen egy manikűröslány sorait másolja le egy ponyvaregényből, amivel a kölcsönkönyvtáros kiegészítette a hiányos Goethe-szöveget (Érzelmek iskolája). A Napfogyatkozás a Gyöngytyúk utcában című karcolatban Rogozsin Fülöp utcafelelős olyan körültekintően megszervezi a napfogyatkozásban való részvétel kulturális eseményét, hogy az utca lakói egy nappal korábban észlelik a jelenséget. Lelkes hozzánemértők, kétbalkezes rajongók – a Bajor-írások faunája egy magasabb hatalom áldozataiból, vagy saját, alapjában véve nagylelkű, de meg nem valósuló, nevetségessé váló törekvéseik áldozataiból áll. Mindannyian a bohóc, a vágyai és tehetetlensége közt vergődő Charlot szomorú-nevetséges maszkját viselik. Az ilyen ember, akit a szerző rejtett, de érzékelhető sajnálattal figyel, minduntalan szembetalálja magát a Gépezet merev, elviselhetetlen szabályaival. Ember és Intézmény – Bajor humora gyakran merít ebből a szembenállásból. Rezeda Jenő „üzemi légszennyeződés vizsgáló" úgy görgeti a lerakódott por mérésére szolgáló hordót, mint egy új Sziszüphosz vagy egy Danaida, miközben a gyár alkalmazottai durván és a legátlátszóbb kifogásokkal minduntalan elutasítják (Rezeda Jenő hordói). Egy vágóhídon alkalmazott „majdnem torreádor", egy apa, aki beprotezsálja fiát a napközibe, ahol a gyerek „magas tisztséget tölt be", egy főnök, aki megparancsolja, hogy az ő beosztottjai közül senki sem álmodhat freudi alapon, csak „az intézmény vezetője alapján", az intézmény-ember megannyi alakmása voltaképpen az üres könnyekkel, nevetve síró humorista arcképét rajzolják elénk. Nyoma sincs a romantikus irónia felsőbbrendűség-érzésének. Ezekből a szövegekből hiányzik a gúnyos értelem elbizakodottsága, a nevetségessé tétel itt mindig részvétteljes együttérzéssel keveredik.

Bajor félhangokra hangszerelt humora még akkor is megőrzi a maga melankolikus-elégikus árnyalatait, amikor a helyzet groteszk voltát a felnagyítás stilisztikai eszközével éri el. A Huba átalakulásában például (amely egy Sólem Aléhem-történetet idéz, amelyben a házasságszerzők végül arra ébrednek, hogy két fiút adtak össze), Huba tisztségviselőt megválasztják a vállalati nőbizottság titkárnőjének. Az efféle szövegekben munkáló groteszk fantázia a humor és a tragikum mélyebb, távoli rokonságából fakadó melankóliával keveredik.

Bajor Andor újabb szövegeiben megjelenik az, amit leginkább szemiotikus tréfának nevezhetnénk. Az elbeszélő figyelme a tárgyak világáról egyre inkább átfordul a jelek világára. A jelentésteli és a jelentés nélküli kerül középpontba ezekben az elbeszélésekben. A humor egy sajátos filozófiája körvonalazódik itt. Az egymással összeegyeztethetetlen jelek komikus hatása amúgy mindvégig jelen van Bajor írásaiban. „Amikor a ’Bejárat’ feliratú lengőajtón be akartam menni, hirtelen kijött valaki és betaszított a ’Kijáratba’." Ezzel a mondattal indul a szellemes Elmélkedés az intő feliratokról című karcolat, a naiv, lelkes, feliratokat olvasó hőst zavarba ejtő sorozatnak ez a szemiotikai geg az első mozzanata. Ugyanígy a vizigót „diplomata" „jelentései" nemcsak a hasonló, értelmetlen jelentések szatíráját, vagy a pusztán formális létezés karikatúráját rajzolják fel, hanem a humor e rafinált költőjének termékeny, egész életművével bizonyított rögeszméjét: a humor nyelvben való megjelenését.

VALLASEK JÚLIA fordítása