„Úgy látszik, rosszul böjtölünk.”
    (Füst Milán)

„Adjatok egy jobbik világot”
            (Ady Endre)

Merre csatangolsz, áldott álom! Föníciában
hűlt nyomotokban egy árva szamárnak az árnya poroszkált.
Büszke fiúk, kik annyira mindent vártak a szürke
porhüvelyüktől…
                                Márton, csak amilyen te lehettél!
Lengyel vér, haja lengő szőke; szelíd, csücsörítő
ajka cseresznye, s akármely nőt lefegyverez és kész
megtéveszteni vérmes agyú belügyest, a kopót is.
Hagyta, csaholjanak (egyszer Konstancáig) utána;
kaland volt a javából. Sportos mellkas alatt bősz
Ovidius-gőg fújtat tán ma is valahol még.
S drága Lacim, te a „doktor urunk!”, csupa bandzsi, bizánci
pózzal, romlottsággal könnyű kínai ernyős
újvlach utcai nőkre, cselédre vadászó balek, szem-
tengelyferdületedben őrzöd az aljavizekbe-
elmerülés iszonyát, s valahányszor parvenüséged
vakvilláma a nyírfa fehér törzsébe hasítna.
(Véletlen volt? öngyilkosság? s többre vihetted
volna vajon komplexus nélkül? – apádat-anyádat
várta az olcsó resti! kuliztak a borravalóért,
s telt neked is kis extravaganciára belőle.)

Elhulltakkal (van-e időm megállni?) ha szembe-
fordulok – szinte csak úgy a sötét, kihalással ijesztő
udvarainkban, a rákos, nyálbuborékos iszapban,
szembeerőlteti arcuk a rontás. Rév(m)ület-élet!
Mindenek rom-rohadéka rajtuk. Mintha hiába
gyúlna ki bennük a láng, ha mégis sorba’ kidőlnek –
én se vagyok ma talán már (én, ki velük csutakoltam
volt ugyanabban a régi folyóban). Szólj: ki lehet hát
ő, aki meg sem ölel, nem csókol benneteket, ha
eljön a búcsú; unja az alkudozást s a világot,
vár a viharra – mikor fog már kongatni felette?

2006. július 27.