[2016. március]
Zúg a nép, és sehol Fenyvessy, holott nagyon kellene lennie szál Fenyvessynek, mert a város főterén mindenféle alakok a generálist követelik. Nem értem, hogy jön végtisztességhez efféle lárma, ha már úgy döntöttek, hogy Fenyvessy Józsi bácsit a hajdani Rézpénz vendéglő előtt fogják felravatalozni. Na, jó, kivételes eset. Most hallom, nem felravatalozni fogják, hanem innen indul a menet a testtel a Kálvária felé. Ennyit engedélyezett a bank vezetése.
Akkor már majdnem elmondtam, mi van. Bár nagy az interetnikai sűrűség, a felfordulásnak, jelentem, semmiféle többségi-kisebbségi vonatkozása nincs, úgy is mondhatnánk, Józsi bácsi közhalott, lám, itt az emberek nemzetiségre való tekintet nélkül tudnak tisztelni. Az egykori Rézpénz vendéglő hátsó fertályából előkerült a csavart lábakkal ellátott bádogasztal, amit egyszer, feltüzelt helyzetben, az utcára hoztak; megtanultuk, hogy csavart lábakkal ellátott bádogasztalból rendkívüli helyzetben barikádot lehet építeni. Hogy a csata után a vérmesen szembenálló felek mégsem tettek kalapot a múltra, azt szerintem leginkább a bádogon maradt, Le a Vatrával! felirat jelzi, mármint az, hogy hagyták úgy az egészet a fenébe, senki se törölte le onnan. Az is lehet, egyszerűen megfeledkeztek a kisebbségi önvédelem fontos eleméről, amit, pontosan tudom, az Encsel Mór Vasműhelyek hideglakatosai készítettek a hatvanas években.
Mégis, ne sírjam el magam most, amikor látom ezt a bádogasztalt? Mert, ugye, ha mindenki valamihez tud erősen kötődni, akármiről tud valamit feltételezni, ha mindenki állt már legalább egy alvó terrorista közelében, könnyen elképzelhető, sőt egészen biztos, hogy én is ültem anno a Rézpénz nyári teraszán a szóban forgó asztal mellett, amit Seregi bácsi, a pincér érdes tetrabugyival sűrűn törülgetett.
Lehet, a bádogasztalra fel fog állni valaki, mert el kell búcsúztatni Fenyvessy Józsit. Borítékolhatom, hogy a szónok maga is fog józsizni egy sort, bár nem tudom, ha végtisztesség idején egyáltalán illik-e józsizni.
Nyugalom, mondja egy fennforgó, percek kérdése, és itt lesz a test, nem fogjuk Fenyvessy Józsi generálist csak úgy, végbúcsú nélkül eldugni. Igaz is, hogyan is képzelnék!
Tévedés lenne azt hinni, hogy köztársasági elnöki dekrétummal lett Józsi bácsiból generális, és aranyozott nagycsillagok nyomták volna a vállát, mert nem. Különben is sután hangzott volna, hogy Fenyvessy Jóska vezérőrnagy, altábornagy, ilyesmi. Ilyen névvel tábornokot el nem tudnék képzelni, pláné olyant nem, akit a szentgyörgyi itatótól a városkútjáig, a jeddi szajvánoktól a Ritz-fürdőig józsiznak mindközönségesen. Aki egyszer tiszteletét tette városunk Rézpénzhez címzett vendéglőjében, tudja, miről beszélek. Arról, hogy mindenkinek legyen kibokszolt cipője, vasalt nadrágja, inge, és ne legyen gyűrött, foltos múltja a kurva életbe’, mert ha mégis, akkor mindjárt villogni kezd zölden Józsi bácsi üvegszeme, és kontaktusba lép a sorssal…
Mi tagadás, Józsi bácsinak mozgalmas élete volt, a Sörház utcában nevelkedett, bal kezének hüvelyk- és mutatóujját a Gázgyár ócskavassal tele udvarán veszítette, elvitte egy mozgásba hozott lendkerék. Ha nem így történik, feltételezem, Józsi bácsiból kiváló gépész lesz, ha, megint csak feltéve, nem pattintja ki bal szemét egy foszforral tömött lyukas kulccsal a kitelepítés előtt álló Torboszlay-féle asztalosműhely hátsó fertályában. Mániája mellett könyörtelenül kitartott, a turbinamotorokról szerzett elméleti és gyakorlati tudásával leginkább asszonyát kápráztatta el. Ilon néniben megvolt a jóindulat és a fokozott érdeklődés, egy turbinamotorokról szóló izgalmas fejezet olyannyira lekötötte az asszony figyelmét, hogy a Nyilka-kerten áthaladva nem észlelte a Déda–Székelykocsárd között menetrendszerűen közlekedő 476-os személyt. Ettől kezdve Józsi bácsi erősen besavanyodott, mint a vajdaszentiváni káposztalé, felhagyott hóbortjával, és elment tisztességes munkát keresni. Neki könnyű volt, a gázgyári történet eleve jó, osztályharcos káderlapot töltött ki, hát még az a kis lyukas kulcsos merénylet, ami kifejezetten antikapitalizmusa mellett szólt.
Beszélték, Józsi bácsi alapos vizsgálaton esett át. Ez a mi emberünk, mondta egy laborszagú orvosdoktor, amikor kiderült, hogy Józsinak előrehaladott gyomorfekélye van, nem is akármilyen. Ideális belső szerkezete savtermelés dolgában majdnem hogy elégségesen teljesített, az akku beszerelésétől el lehetett tekinteni, néha, szintesést követően kellett utántöltést végezni csak. Ha Józsi bácsi orrán jött ki a sav, elment a toalettre, jobb kezének mutatóujját ledugta a torkán, könnyített a szitun. A vécés néni csak egyszer mondta, a rák egye ki a belét, aztán bocsánatot kért. Józsi bácsi amúgy puccos ember volt, a vállpántjáról lelógó aranyozott rojtok mindig ragyogtak, állítólag enyhe szódabikás oldattal tisztította, aztán rá a körömlakk.
Fenyvessyt, Fenyvessyt, zúgja a tömeg a város főterén, a virágórától nem messze, s mert a követelt nem jelentkezik, félő, hogy a tömeg benyomja a Román Kereskedelmi Bank (BCR) tükröző ablakát, amiben, gyakran arra járván, megnézem magam, s némi örömmel állapítom meg, hogy másokhoz képest alig öregszem.
Valahányszor a Rézpénz előcsarnokába léptem, Józsi bácsi előbb biccentett, aztán mindig a bal szeméhez nyúlt, mintha igazított volna szeme állásán, elfelejtette, hogy neki nem szabad biccenteni. Mit lehessen tenni, ha nagy a tok, mondogatta. Ha egyszer-kétszer teszi, rendben van, de ha hatszázhatvanhétszer lépek be a Rézpénzbe, és generálisunk mindig a szemén, mint valami elmozdult monoklin igazít, akkor én sem vagyok hülye, nem? Főleg ha látom, hogy miután az étterem ajtaját kinyitja, villogni kezd a zöld szeme, Józsi bácsi varázsszeme, ha úgy tetszik, és valamire fókuszál. Hát persze, megmondom, ha Józsi bácsiban a sav sűrűsége úgy általában magasabb szinten állt, akkor a zöld golyó feljött a sav tetejére, szépen beágyazódott a szemgödörbe, s mindjárt kereste a kontaktust. Mi ebben a nem érthető? A kontaktus fogadópontja a mindenféle vágott virággal megrakott vázában rejtőzött, valami vacak kis állatka, amit a jól értesültek, sőt a haverok is poloskának neveztek.
Öröm volt nézni Józsi bácsit, a generálist, amint megnyitotta előttünk az étterem ajtaját, érezted, te is vagy valaki ebben a rohadt életben. Nagy tisztelettel taszított beljebb, csak tessék, csak tessék, uraim, megmutatta a leggazdagabban felcsokrozott asztalt, ott foglaljunk helyet, és kifinomult gesztikulációval értésünkre adta, hogy részünkről neki is jár fél konyak. Marci pincér, becsületére legyen mondva, megsúgta, ettől kezdve nem lesz jó nekünk se Király Károlyról, sem az Ellenpontokról beszélni, inkább a nőkről nyomjuk a dumát. Megértettük?
A Rézpénzt jó időre messze elkerültük, felkaptunk az Oroszlányba, Seregi bácsi utánunk jött, azt mondta, bádogasztalt tetrabugyival milliószor letörölni neki sokkal jobban imponál, mint leszagolni Hajdu elvtársék tokájáról az émelyítő Dunarea kölnivizet. Az Oroszlány teraszáról jól látni az utcára, gyakran láttuk Józsi bácsit arrafelé megfordulni. Egyszer azt mondta nekem, hogy beszervezték, eljár énekelni az Unitárius Dalárdába. Elég szar színben volt, bal szeme sárga, kész hepatitisz, gondoltam, mert azt még nem tudtam, hogy túltöltés következtében nagyszámú elektrolit távozik Józsi bácsiból, s a szem, a varázsszem az aljáról visszaverődő fény miatt fehér, de inkább sárga fényt mutat.
Rendszerváltás után Józsi bácsi nyugdíjba ment, viszont visszatért a régi hóbortja, folyton a Gázgyár udvarán kószált, úgy tudom, ő jelentette elsőként, hogy városunkban megjelent a parlagfű. Ámde ahol a gaz honolt, ott egy fal kidőlni készült, csak éppen megvárta Józsinkat, hogy dőljön. A rom alatt találták meg szomszédjai, a Kalányosi gyermekek.
Arra figyelek, hogy mondja az egyik Kalányosi süvölvény: né, hozzák a gecit. Megint csak nem szép ilyen szavakkal illetni holtat, pláné végtisztesség idején, annak ellenére nem, hogy Józsi bácsi a rendszerváltás után célzottan sokat emlegette a népes Kalányosi családnak Antonescu marsallt.
Már látom én is, rúdon hozzák a testet, alig nyögnek a halál huszárai. A koporsót súlypontjánál a bádogasztalra helyezik, leveszik a szemfödelet. Nézem Józsi bácsi arcát: mint a gipsz. A szemgödre behullva, ha esne, megállna benne egy pohár víz. Billentik kicsit Józsi bácsit lábtól lefelé, hadd lássa még egyszer magát a bank nagy tükrében. Jó helyen állok, megcsípem, majd felhúzom halottunk szemhéját. Pokolba vezető szürke, inkább fekete luk, ennyi. Mondjam még, hogy ha az akku lemerül, azaz a sav sűrűsége csökken, akkor a zöld golyó lesüllyed, ezért olyan fekete-szürke Józsi bácsi varázsszeme?
Búcsúbeszéd nincs, azt mondja valaki, a halott kényes személyiségi jogaira való tekintettel nincs, de van száz szem, valamennyi zöld fénnyel égő gyertyaláng a bank hínárszínű ablakán. A kis lángocskákat mintha az üvegen hártyaszerűen megült por szívná felfelé, ott nyelné el valami, ahová az ablakmosó rúd nem ér fel.
Egy idős, madárarcú taxis visz haza, ismerős, hajdanán ő is gyakran ült a Rézpénzben. Nem tudnám megmondani, mennyit öregedett, mert fél arcánál többet eltakaró, átláthatatlanul sötét retroszemüvege van.
A Varázsszem pályázat díjnyertes írása
