[Látó, 2009. november]

A német Nachrufban nemcsak a nekrológ jelentése van, hanem az „utánad kiáltok" reménytelensége is kihallatszik belőle, a kétségbeesett szólongatás, amely Mozart Lacrimosájában lélekszaggató ordításig erősödik. De Barbara Richterhez nem illik az ordítás.
Amikor hat éve nyugdíjba vonult, és rengetegen eljöttek a búcsúztatójára, láthattam, milyen derűvel viseli a szertartásos ünneplést. Talán mert akkor is a munkáját végezte: filmhetet szervezett a DAAD-ösztöndíjas rendezők legjobb filmjeiből. Így aztán az igazi ajándékot azok kapták, akik ajándékozni jöttek.
Otar Josszeliani Lombhullásával indult a hét. Feldobódva jöttünk ki a Sony Center egyik moziterméből, és miközben nevetve fel-felidéztük a film jeleneteit, figyelmetlenségünkben lelifteztünk egy néptelen alagsori szintre, ahol aztán elveszetten kerestük a kijáratot. Egyszer csak szembejön velünk Barbara, Burgis-szal karonfogva – reménykedve csatlakoztunk hozzájuk, ám kiderült, ők is a kijáratot keresik, és ők meg bennünk reménykedtek. Vihogtak, mint két csitri.  
A kiváló művészek tehetségesek, képzettek, kulturáltak, ismerik a konvenciókat, és ismerik a konvenciók ledöntésének és az újak teremtésének szükségszerűségét is. Késsel-villával esznek, és mesterműveiket szorgalmasan elhelyezik a nehéz fából faragott hatalmas céhládába. Néha persze szükség van arra, hogy megtörjön a hagyomány, odakozmáljon a kulturált diskurzus, eltörpüljön az óriási céhláda. Az ösztöndíjak egy része ilyesmire szolgál. Lehetőséget teremteni, esetleg kortynyi levegőt juttatni az arra rászorulónak.
Barbara Richter alatt a DAAD talán erre törekedett leginkább. Arra, hogy levegőhöz juttassa a falakon, vasfüggönyökön túl élőt, hogy esélyt adjon az esélytelennek, hogy felhelyezze őt a polcra, az eleve polcon állók közé, hogy megmutathassa, mire képes, s talán megtörje a dolgok kényelmes menetét.
Nem véletlenül gondolom épp ezt. Barbara Richtert őszintén érdekelte a sorsom. Érdekelte, miben vagyok más. Hogy például létező vagy nem-létező erdélyiségem a maga értékeivel és hendikepjeivel együtt mit is jelenthet nekem. És mit a világnak. (Hendikep, ezt a szót Mészöly Miklós kedveltette meg velem, ő gyakran használta. Az egyenlő esélyekről szól a szó, és Mészölyt az esélytelenség puszta képzete is irritálta. Mészöly volt az első magyar írómeghívottja a DAAD-nak.)
Amikor ellátogatott hozzánk, az uhlandstrassei DAAD-rezidenciára, kimentünk az erkélyre. A párkányon álló ládákban virágzott a metélőhagyma, gyönyörű lila virágja az utcai hárslombok zöld háttere előtt szemvidítóan festett. Mi ez?, kérdezte. Valami különlegesség? Hagyma, mondtuk neki. Hagyma?, kerekedett el a szeme. És hogy meggyőződjön róla, leszakított egy levelet, vagyis azt a csöves kis szárat, és gyors, gyanútlan mozdulattal azonnal befalta. Mint akinek a kíváncsisága mindennél előbbre való, mint aki érzi, nincs semmi félnivalója, mint aki érzi, a létezés bizonyossága és békéje mindennél erősebb.
A berliniek szabadsága látszott ebben a mozdulatban. Nem tudom, hogyan is csinálták. Általános látvány volt. Ahogy sétáltak az utcán, ahogy könyveket lapozgattak, ahogy megmerítkeztek a Hallensee-ben, ahogy beszélgettek vagy a pipát szívták, ahogy leültek a járdaszélre újságot olvasni, ahogy a felöltőt a karjukra terítették, ahogy a buszon csevegtek. Csodáltam őket. Átélték a háborút, emlékeznek a borzalmakra, és mindezzel együtt ennyire hisznek az emberben. Hittek benne, és rettenetesen érdekelte őket.
Barbara minden mozdulatából sugárzott ez a szabadság, ez a hit. Annyira, hogy halála után is képes megajándékozni az emlékezőt az ő derűs nyugalmával, ösztönző reményteliségével. Valóban hagyma, nahát, bólogatott mosolygó szemekkel. És jellegzetes nevetésével nemcsak magán szórakozott, hanem benne volt ebben az is, hogy a hagyma, ez a konyhanövény, amihez a csípős meg a büdös szó társul, ilyen pompázatos virággal képes az uhlandstrassei erkélyen állókat elkápráztatni.