A kolozsvári Ványa bácsi első felvonásában van egy jelenet, amelyben táncolnak a szereplők. Andrei Şerban Csehov-rendezésében ebben a táncban megmutatkozik minden vágy, vonzalom, közöny és undor, a szereplők közti teljes viszonyháló, és az is, ami velük még történni fog.

Szerebrjakov és Jelena összeszokott, elegáns pár, táncuk megfelel a műfaj és a házasság bejáratott szabályainak. Asztrov és Jelena összefonódását a lopott érintés izgalma feszíti. Tangóból ez a legszebb, mert ők ketten nemcsak a technikát birtokolják tökéletesen, hanem élvezik is a hódítás e „legális" lehetőségét. Szonya utánozná Jelenát, ám lendülete ügyetlen, s Asztrov figyelme is már máshol jár, tekintete a vasfüggöny mögött eltűnt Jelenát fürkészi. Szonya és Vojnyickij néma vigasztalásba borulnak össze, a zenétől függetlenül ringatózva. Ez a kép akár az előadás zárójelenete is lehetne.

Az előszínpadon ülünk, szemközt a széksorokkal, ahol más estéken helyet foglalunk. A színház nézőtere nagy, öblös, körbeszalad benne a hang. Szerebrjakovék szanaszét ülnek e drapp bársonyhuzatos kertben, de a köztük levő távolság látszólagos: az első sorban Vojnyickaja élesen csattan fel csöndes lektűrjéből, amikor hátrébb vejét ócsárolja a fia, Ványa keresztültrappol a fenti sorokon, kis híján kizuhan a páholyból, a Ványa elől menekülő Jelena előreoson a karzaton, hogy meglesse Asztrovot, Asztrov pedig egyenesen a karzati mellvédre hozat magának vodkát a reszketve egyensúlyozó Jefimmel. A századelőn épült terem szecessziós díszítése, a meleg színek, a tér tágassága, a fényáradat – amely minket is körülvesz, és a délutáni teázás részvevőivé avat – mind valami olyan rendet, a viszonyok kényes stabilitását érezteti, amelynek a későbbiekben nyoma sem marad. A kupolából lassan ereszkedik Ványa fejére az impozáns csillár, s a kép nemcsak asszociációs lehetőségeiben, hanem puszta látványként is döbbenetes.

A második felvonás éjszakája valószínűtlenül szűk és magas, belakhatatlan térbe költözik. A színpad jobb oldali zsebében a technikusi fülke a professzor szobája, a doktor a zsinórpadlás 17 méteréről robog le részegen. Carmencita Brojboiu diszkrét, kevés épített elemmel operáló, a tér adottságait kihasználó díszlete szétszabdalja az alig néhány négyzetméternyi játékfelületet: külön-külön emelvényre teszi a kanapét, az asztalt – a zongora is megmászni való, nem hangszernek –, így a szereplők folyton fel-le másznak, botorkálnak, kerülgetik a tárgyakat, és beléjük ütköznek. Ez az ebédlő kész életveszély.

A legvalószerűbb berendezést a harmadik felvonás kapja – a bal színpadzsebben épített emelt színpadon perzsaszőnyeges, karszékes szalon –, ám biztonságérzetünk ekkor is vöröset villog, például mert Vojnyickij a fejünk fölött lövöldöz Szerebrjakovra. A többnyire lélektani realista játéknak az előadás inkább lélektani, mintsem realista teret ad. A térviszonyok érzelmi állapotot, hangulatot tükröznek, amelyek menthetetlenül átragadnak a közönségre. A stúdiókörülmények gyakran evidensnek tekintett intimitása élénk valósággá válik, ha Asztrov besétál a színpad közepére berendezett nézőtérre, és torkaszakadtából ráüvölt a nézőre, vagy ha orrunkba befészkeli magát a hátsó színpadot borító sár szaga. Itt játszódik a darab negyedik felvonása. Zuhog az eső és fröccsen a sár. Távozásukkor Szerebrjakov udvarias mosollyal kínálja makulátlan fehér kesztyűs kezét feleségének, aki a sárban birkózva csókolózik Asztrovval.

Bíró József játékában a professzor érzelmileg infantilis. Mintha süket és vak volna a körülötte dúló szenvedélyekre, sem a felesége, sem a lánya érzelmei nem érdeklik, csak az, hogy megkapja a tőlük elvárt türelmet, törődést. Ugyanakkor észre kell venni, hogy ő az egyetlen elrajzolt figura az előadás öt főszereplője között (nem számolom közéjük Marija Vasziljevnát, a dadát, Tyelegint és Jefimet, akinek kevés számú jelenete gyors, többnyire komikus hatású skiccet enged meg), az egyetlen, akinek viselkedését emberileg nem tudjuk értelmezni. De ami színházélményként annál értékesebb. Hidegrázó, például ahogy Jelenát egy erotikusnak induló közeledéssel kigyömöszöli a hálószoba-fülke ablakán, és hörögve rátelepszik testére, mintha nem is csókolni akarná, hanem a zsigereibe marni. Şerban ezzel a színészi megoldással mintegy kivonja Szerebrjakovot a Ványa-Jelena-Asztrov-Szonya szerelmi képletből.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház harminchét fős társulatára és a benne koncentrálódó színészi erőre több Ványa bácsi is kiosztható volna. Ennek is betudható, hogy – a három férfi főszerepet kivéve, hisz Bíró József, Bogdán Zsolt és Hatházi András színészi egyénisége olyan együttállást jelent, amelyet kár megbontani – Şerban dupla szereposztással dolgozik. Hasonlóan a Megtisztulás- (a Kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színházban) és Sirály-rendezéséhez (a Szebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban), a Ványa bácsiban a szakmában jártas, elismert színészeket pályakezdőkkel duplázza le: Jelenát az UNITER-díjas Kézdi Imola és a két éve diplomázott Györgyjakab Enikő, Szonyát a friss diplomás Pethő Anikó és az UNITER-díjas Péter Hilda alakítja. A rendezés, holott nyilvánvalóan ugyanazt az olvasatot vitte végig, engedte kibontakozni a színészek „hozott anyagát", így két különböző előadás született. Kézdi Jelenája bájos, meleg, ösztönös, sőt öntudatlan, a Györgyjakabé vampos, rámenős, kiszámított, ám összességében mindkét alakítás helyt áll önmagáért. A tapasztalatbeli egyenlőtlenség Szonya két megtestesítője között mutatkozik meg, Péter Hilda elképesztően intenzív játéka ugyanis messzemenően összetettebb, színesebb Szonyát hoz, mint a Pethő Anikó által megformált gyermeklány. Kézdi Jelenája őszinte baráti szándékkal közeledik Ványához és Szonyához is, és szinte észre sem veszi, hogy elragadja az Asztrov iránti szerelem. Györgyjakab Enikő és Bogdán Zsolt tangójából viszont világos, hogy Jelena meg fogja szerezni magának Asztrovot. Hatházi András Ványája ezért Györgyjakabbal szemben esetlenebb, a nő gúnyosan elutasító viselkedésének fényében már-már nevetségesek hasztalan próbálkozásai. S míg Kézdi Jelenája egyértelmű választás Asztrov számára, addig a második szereposztás két nője akár okozhatna neki némi dilemmát...

Az előadáshoz Şerban új fordítást rendelt (a színlap szerint: Paul Schmidt angol változatát magyarra fordította: Koros Fekete Zsuzsánna). Az elhangzó szövegben sok az idegen nyelvű rész, amely részben a szereplők jellemzését szolgálja: a nagyvilági Jelena előszeretettel szólal meg angolul (és nemcsak), a tudálékos Vojnyickaja németül karattyol, Ványa és Szonya pedig rossz kiejtéssel, önérzetesen válaszolnak az adott nyelven. De ennél is fontosabbak az árnyalatnyi, jelentésbeli különbségek és a hangzás. „Játszani fogok és sírni, mint egy buta liba." – így Makai Imre fordítása. „Suonare e piangere. Piangere come un’anima dannata"* – mondja Jelena a kolozsvári előadásban.

Kolozsvári Állami Magyar Színház
A. P. Csehov: Ványa bácsi
Paul Schmidt angol változatát magyarra fordította: Koros Fekete Zsuzsánna
Rendező: Andrei Şerban
Díszlet-, jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
Dramaturg: Kelemen Kinga
Szereplők: Bíró József, Kézdi Imola / Györgyjakab Enikő, Pethő Anikó / Péter Hilda, Kató Emőke / Csutak Réka, Hatházi András, Bogdán Zsolt, Orbán Attila, Sinkó Ferenc, Varga Csilla / Albert Csilla
* „Játszani és zokogni, zokogni, mint egy elkárhozott lélek."