[2019. október]
Gyönyörű lány volt. Kicsit kreolos bőr, sárgászöld szempár, ami mögött mintha mindig egy pici villanykörte égne és átvilágítaná. Finom arcocska, széprajzú ajkak, gesztenyevörös haj, szépívű nyak. Egy szó mint száz, még a nők is megcsodálták, ha betértek hozzá, nem csak a férfiak.
Beatrice egész nap a pult mögött ült egy apró dohányárudában. Kényelmes munkája volt, fel sem kellett állnia, mindent elért a kezével. Cigarettát, gyufát, bélyeget, képeslapot, Nivea-krémet, zsilettet és más apróságot, amik körülvették. Kedves volt, vidám, és sokat olvasott. Volt egy szék az ajtó mellett, a pult innenső oldalán. Ott mindig ült valaki, és hallgatta Beatrice történeteit, vagy éppen ő szolgált friss hírekkel neki.
Beatricét én is csodáltam, csak azon sajnálkoztam, hogy egész nap be van zárva abba az egy lépés széles, két lépés hosszú helyiségbe, és soha nem jár sehova. Egyetlen szórakozása a könyv volt.
– Nagyon szeretsz olvasni? – kérdeztem.
– Nagyon – felelte lelkesen. – Mindig a női főszereplő helyébe képzelem magam. Egyik héten grófnő vagyok, másik héten kalandornő, vagy éppen Mary, a legügyesebben célzó és lovagló farmerlány. De a legviccesebb az, amikor énekesnőnek képzelem magam, és egész este kornyikálok. Olyankor a szomszéd mindig átkopog...
Az elkövetkező hónapokban észrevettem egy jóképű fiatalembert, aki egyre több időt töltött az ajtó melletti széken, és szerelmes pillantásokkal kísérte a lány minden mozdulatát. Beatrice pedig szebb volt, mint valaha, és le sem tudta tagadni, hogy odavan a fiúért.
Aztán valami történhetett, mert a fiút egyre ritkábban láttam, míg végül teljesen elmaradt. A lány pedig egyre csendesebb lett.
– Na, Beatrice – kérdeztem egy napon –, nem kérte meg a fekete szemű fiú a kezed?
– Nem – felelte komolyan.
– Mi történt?
– Kifogásolta, hogy nem tudok táncolni – mondta, és nevetni kezdett.
Csak nevetett, nevetett, míg újabb vevő nem érkezett. Akkor abbahagyta. Láttam, nem akar többet beszélni a dologról, hát elköszöntem.
Két hétig vidéken voltam, s mikor visszatértem, első utam a trafikhoz vezetett. Ám a vasredőny le volt húzva, lakatolva. A ráragasztott cédula szövege tudatta: „Betegség miatt zárva.”
Eltelt egy hét, és nem tagadhattam, hogy nagyon hiányzik Beatrice, kedves kis portékáival együtt. No meg pár utcával távolabb kellett megvennem a cigarettát.
Vasárnap volt, erre tisztán emlékszem. Április közepe. Gyönyörű idő. A Múzeumkertben üldögéltem, szemben a virágzó magnóliafákkal. Figyeltem az embereket, a gyerekeket, a szerelmespárokat és a futkározó kutyákat. A tavasz kicsalogatott mindenkit az odújából.
Lehunytam a szemem, és süttettem egy kicsit az arcomat a nappal, amikor ismerős hang köszönt rám.
– Üdvözlöm. Régen nem láttam. Hogy van?
Felnéztem. Előttem Beatrice ült tolókocsiban. Rövidke, elsorvadt lábai élettelenül lógtak, még a lábtartót sem érték el. Idős asszony tolta. Ha észre is vette a lány a meghökkenésemet, nem mutatta. Kedvesen rám mosolygott.
– Három hétig még betegszabadságon leszek, de ígérje meg, hogy nem pártol át a konkurenciához.
– Dehogy pártolok át – nyekeregtem. – Csak nehogy túl sokáig várassa a törzsvásárlóit és a hódolóit. Már így is nagyon hiányzik.
Nevetett, valamit mondott, de nem értettem, mert zúgott a fülem. Már arra sem emlékszem, hogyan mentem haza...
A három hétből három hónap lett. Akkor végre kinyitott a trafik. Vidáman nyitottam be. A pult mögött öreg, szemüveges ember ült, busa szemöldökkel.
– Mi van Beatricéval? – kérdeztem
– Arra a lányra gondol, aki előttem volt itt eladó?
– Igen, rá gondolok – feleltem türelmetlenül. – Mi van vele?
– Két napja temették. Tudja, súlyos izomsorvadásban szenvedett, és csontritkulásban... Adhatok valamit?
– I-igen, azazhogy nem... nem... – dadogtam, és kiléptem az utcára.
Azóta nem vettem cigarettát. Nem akartam átpártolni a konkurenciához.
