(regényrészlet)

Megszámoltam a hajókat. Mondta az Öreg.

Bedobtak egy képeslapot a kerítésen. Ott lapult az ösvény végén már napok óta. Hullámok, tengerpart, kék ég és a távolban egy hajó. Talán vitorlás, de nem tudom kivenni rendesen, a szemem is gyengül, fehér vitorla, azt hiszem, de ettől a fehér vitorlától mégiscsak derengeni kezd valami: álltam és vártam a hajóra, ha fehér zászló leng az árbóc tetején, az azt jelenti, hogy megmenekült, ha vörös, örökre elvesztettem.

Önmagamat veszítettem el, és ezzel veszítettem el őt is, akire már nem emlékszem. Érzem az illatát, az érintését, a hangsúlyt, amelyet bármilyen városi embertömeg kellős közepén is felismertem, vagy a csatazajban, a szorosban, ahol úgy tűnt, már nincs menekvés, én pedig ráadtam a saját páncélomat, ő a fontosabb, neki kell életben maradni. A kövek alázúdulása, a horpadó pajzsok reccsenése abbamaradt, kijutottunk, mindannyian kijutottunk, és ott találtuk magunkat a sziklás partoknál. Ott volt a páncélom a sziklák között, de nem tudom eldönteni, hogy ő menekült-e meg, vagy én, róla rángatta le valaki az én páncélomat, vagy ő hajította el, amikor úszni kezdett befelé, a parttól egészen messze horgonyzó hajó felé, és nem tudtam kivenni, milyen zászló lobog az árbóc tetején, pedig akkor még én láttam a legmesszebbre mindannyiunk közül.

Ezek szerint, akkor még volt olyan, hogy mindannyian csapat lehettünk, egész sereg, talán meg sem tudtam volna számolni, hányan vagyunk, de épp elegen ahhoz, hogy ne kezdjük el számba venni egymást, még nép voltunk, törzs, sereg.

Amikor elegen vagyunk, nem kell számolni, ha túl kevesen: nem is érdemes. Akkor sem érdemes, ha teljesen egyedül állsz a tenger partján, és úgy tűnik, hajó közeleg, talán vitorlás vagy gőzös, vagy atom-tengeralattjáró bukkan a felszínre, és valami érthetetlen okból valaki egy zászlót kezd lobogtatni a tengeralattjáró fölött, és hiába lobogtatja, nem lehet kivenni a színét, közelebb nem jöhet, zátonyok vannak, a radar is jelzi, vagy mégiscsak vitorlás, de nincs csónak, amivel a legénység partra szállhatna. Nem tudok elindulni a hajó felé, mert túl fiatal vagyok még, vagy éppenséggel nagyon öreg már akkor is, nem tudom megállapítani.

Csak annyit: hétágra süt a nap, és ez valami állandó emlék, amit elfelejteni sem lehet, mert, ahányszor csak a felszínre tör valamiféle emlék, mindig hétágra süt a nap. Sejtem, Apollón miatt van ez is, az ő jósdai üzelmei miatt, mert mindaz, ami emlék, nem más, mint egy korábban meg nem fejtett jóslat, sőt, amióta ezen rágódom, azt kezdem gyanítani, minden emlék jóslat is egyben. Könnyen megtörténhet, hogy jó ideje már csakis a jövőre emlékezem, mert a múlt teljesen elszivárgott a ködben, már alakokat, ízeket, hangsúlyokat sem tudok kihalászni ebből a tengernyi ködből. Ahogy a tengernyi ködre gondolok, az a sejtésem támad, hogy a szorosból, amikor a csapatra hirtelen rátelepedett a csend, és teljesen érthetetlen okból kijutottunk, mégsem a tenger partján találtuk magunkat, de egy hegyvonulat sziklakaréján, és üvöltözni kezdtünk örömünkben. Azért is, hogy az ellenséget, a hirtelen csendbe és ködbe burkolózó ellenséget elriasszuk, vagy magunkhoz hívjuk, hogy fejeződjön be a háború, vagy legalább a csata úgy, ahogy kell, tudjuk eltemetni a halottakat, mutassuk be az áldozatot, küldjük ki a képeslapokat, hogy igen, élünk, megmaradtunk, győztünk, integetünk a sziklataréjról. Egyszer majd megkapjátok a képeslapokat, mi már rég hazaértünk, vagy teljesen nyomunk veszett, húsz évvel a háború előtt vagy után, mert mindig van egy háború, ami előtt vagy után nyomtalanul el lehet tűnni.

Álltunk, a szorosból kirontva a tengernyi köd fölött, a sziklakaréjon, és inni kezdtünk, kijózanodtunk, némán néztük egymást, valaki fennhangon mégis számolni kezdett, de nem jutott a végére. Nem tudott mindenkit megszámolni, vagy valaki elhallgattatta, fejezd be már, úgysem tudsz mindenkit, úgysem tudsz mindenkinek név szerint örülni, egyébként sem tudod mindenki nevét. Sokan és sokfelől érkeztünk, és csak annyit tudtunk, hogy el kell indulni, mert a szomszéd faluban, a szomszéd városban vagy a tengeren túli partokon valaki meghalt, vagy meg akarták ölni, csak a bátyját sértették vérig, alázták a porba, a feleségét vagy a lányát rabolták el, áldozták fel, és emiatt sokan és sokfelől elindultunk, hogy jussunk végre el, jussunk a végére.

Amikor vége lett, amikor vége, és itt állunk a sziklataréjon, most jövünk rá, hogy hosszú hónapok vagy évek alatt sem tudtunk mindenkit név szerint megjegyezni, mert annyian haltak meg, és azóta is annyian élnek még, hogy a holtak és az élők neveit egyszerűen lehetetlen felsorolni, pedig épp elég széles ez a sziklataréj. Talán mindenkit felsorolhatnánk rajta, aztán a nevek bevésése után találhatnánk valakit magunk közül, aki a nevek mellé egy-egy kőoroszlánt vagy egy-egy griffmadarat is véshetne. Lássa mindenki, láthassa bárki, aki előttünk vagy utánunk előbukkan a ködből, itt jártunk, és nem feledkeztünk meg azokról, akik nem juthattak el idáig.

Itt jártunk, nem voltunk vándorok, turisták, harcosok sem, ki tudja, mégis együtt értünk ide és megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, többen voltunk, talán háromszázan is, de egyikünk régi nótát kezdett énekelni arról, hogy valakik, régen, talán azok is mi voltunk, felmentek a nagy hegyre, és felnéztek az égre.

Csillagos nagy ég volt, nem ilyen napégette világ, ahol csak a jóslatokban bízhatunk, mert a valóságban, a sziklataréj tetején egyre nehezebb megmaradni, a köd emelkedik lassan, a párától a sziklák egyre síkosabbak, a figyelmetlenek, a holtfáradtak közül már le is zuhantak néhányan. Hallani a sikoltást vagy az üvöltést, de olyan magasan lehetünk, és olyan mély az előttünk tátongó, láthatatlan szakadék, hogy a hang egy idő után elvész, és nem hallani a csontok recsegését, még koppanást, lomha becsapódást sem hoz felénk a lassan emelkedő légáramlat, ami csak a ködöt hozza egyre feljebb.

Most már meg is számolhatnánk egymást, annyira kevesen vagyunk, név szerint is tudjuk, ki van mellettünk, a forradásairól tudjuk, milyen csatában, hajnali részegségben volt velünk a másik, a másik, aki egy idő óta annyira közel áll hozzánk, annyira velünk van jóban, rosszban, hogy akár mimagunk is lehetne. Egyetlen krákogásból, egyetlen befejezetlen mozdulatból is tudja már, mire gondolunk, mitől riadunk fel az éjszakában, homlokunk ráncaihoz milyen emlékek dörzsölődnek, milyen eljövendő események égnek a retinánkba, miközben hétágra süt a nap, a nap, ez a lángoló nap, amelynek minden egyes pusztító sugara Apollón pestises nyilait juttatja az eszembe, juttatja az eszünkbe.

A jóslattal és Apollónnal indult az egész, akkor hagytuk el a hátunk mögött lassan a tengerbe merülő szigetet. Nem fontos már, hogy azt a szigetet tényleg Atlantisznak hívták, csak az, hogy elindultunk, a feketén fénylő, de az optimisták által mégiscsak barnának nevezett hajókon, hogy a tett helyszínére érkezhessünk, a Városhoz egészen közel. Jó széllel, annyira gyorsan, hogy a hajnali derengésben messziről felismertük a temploma mellett magasló Apollón szobrát. Egészen fiatal Apollón volt, alig serkent a szakálla, de íjának aranyló íve már akkor is vakítón tűnt a szemünkbe, mi pedig partot értünk, és a Város felől nem közeledett senki. Mi is elnémultunk, csak a távoli, a lassabban közeledő hajók evezőit, feszülő vitorláinak surrogását lehetett hallani, a lehorgonyzás közbeni káromkodások foszlányait. Egész álló nap körbevett bennünket ez a csend, csak az istenek lakomájáról szivárgott le felénk jóízű csámcsogás. Nekik ott fent jó étvágyuk volt, nekünk nem, mert némán húztuk fel a sátrakat, és akinek már semmi teendője nem akadt, az számolni kezdte a hajókat, az embereket is, egyenként vagy csak nagyjából. Mennyien is lehettünk, ki tudja már megmondani, de félezernél is több hajó szorult egymáshoz a kezdetben még tágasnak tűnő tengeröbölben, és ebből bárki megállapíthatta, hogy vagyunk legalább tízezren, vagy ha mégsem, annál nem sokkal kevesebben.

Illmarinnen egy rajzszöget kerített valahonnan, és a képeslapot a tornác egyik oszlopára tűzte. Nem kérdezte meg az Öreget, mit is akart azzal a képeslappal, amely egy tengerpartot ábrázolt. Egy teljesen üres tengerpartot, teljesen üres tengerrel, a hullámok felett nem ringott vitorlás, gőzös és atom-tengeralattjáró sem, csak a fényviszonyokból, a hullámok közötti árnyékok szinte teljes hiányából lehetett arra következtetni, hogy a kép elkészültének pillanatában dél volt, hétágra sütött a nap, és a parton: senki, csak az, aki a képet készítette, talán unalmában, talán végső kétségbeesésében, hogy teljesen hiába figyel már órák óta, nem lehet megörökíteni senkit és semmit, sehol egy sirály, sehol egy felhő, csak a tenger és a part.

Az Öreg nem szeret borotválkozni, mégis, minden nap, akkurátusan. Rácsavarta a pengetartót a markolatra, szorított egyet a pengén, és nekilátott. Még jó, hogy nincs falitükör, egész alakos tükör végképp túlzás lenne, ez a tükördarab is megteszi. Valami régi tükörszavazásból maradhatott itt, amikor még fontosak voltak a részletek, amikor a tükör még egyben volt, csak a repedések szálai futottak végig a foncsoron.

Oda, a repedések szálaihoz kezdett egy napon minden odatapadni, ott kezdett el kifele szivárogni a tükör mögötti semmibe az egész. Az egész mi? Az egész ki?

Régebben, még a csörömpölés hangja és a földön szétterülő, vihar kaszálta szilánkerdő látványa előtt, belefeledkezett a repedések tanulmányozásába. Mintha a tükör felületén, vagy ki tudja, valahol mélyen, a tükörben, patakok, folyók kacskaringóztak volna, néha még egy-egy vízesést is látni vélt, a patakban mindegyre feljebb, egyre feljebb haladni akaró halakkal együtt. 

Ha megfordult, háttal a tükörnek, még akkor is látta a folyót, ahogy halászok, partok, városok mellett áramlik tovább, amíg, ezt néha érezte is a nyelve alatt, a víz egyre sósabb lett, ő pedig egyre nyúlánkabb, egyre áramvonalasabb testtel haladt előre benne, amíg az erős sodrás meg nem szűnt, és valami addig ismeretlen áramlás nem tárult a helyébe.

Igen, így, így mondhatta, ha a nyelv nem keményedett volna fehéres-rózsaszín dárdaheggyé a szájában, amitől valami sípolást, visongón éles hangot tudott már csak megütni, amikor először történt az, hogy az eléje tárulóban haladó mélyebb áramlat oldalba kapta.

Tenger, ezt mondta volna, ha a sós íz és az áramlat egyszerre le nem csap rá. Annyira váratlanul történt az egész, hogy valahol, belül megállt a levegő, alig maradt ideje, hogy a felszínre törjön, pedig régen a medence partjáról pompás csukafejesekkel mutatta, hogy ő is valaki. Akkor még tudta, hogy ő is valaki, ha nem is abban a nagy V-vel leírandó értelemben, de körülhatárolható és megnevezhető lény. Igen, egy lény vagyok, és ezt itt és most is pontosan tudom, mondta a tükörnek vagy a hullámzó vízfelületnek, szinte mindegy, gondolhatnánk, és Illmarinnen talán gondolta is ezt, amikor a tükörnek hátat fordító Öreget nézte.

Mindegy is lehetne, csak mégsem egyszerű eldönteni: túl azon, hogy emberek vagyunk vagy sem, létezik-e egy olyan pillanat, amikor már lények sem vagyunk. A mozgás mozgásra hív, a látás látásra késztet, ott a sós íz a nyelvünk alatt, mi pedig csak alig érzékelhető uszonymozgásokkal tartjuk az egyensúlyt, vagy víz fölé szökkenve homorítunk, hogy még több levegő jusson a testbe, amit már elfelejtünk testnek nevezni. Sokkal határozottabban, mint bármikor, egészen pontosan érzékeljük a körvonalait, a határait, a benne rejlő képességeket, csak önmagunkat nem érzékeljük már a körvonalakon és a tűpontosan érzékelt külső világon belül.

Valami végképp magába szívott bennünket, vagy mi szivárogtunk át lassan, évről évre, ki tudja, talán éppen egy tükör repedéseiben rejlő folyó vagy patak kanyarulatain át oda, ahol most vagyunk, ahol csak íz van, és harapás, és többiek vannak, a többiek, akiket nem eszünk meg, és a többiek, akiket megeszünk, és a felszín, ahova mindegyre ki lehet törni a felület alól, a mozgó felület fölé, ahol csak szárnyas lények rezegnek, ahonnan csak a szárnyas lények csapódnak be a felszín alá, és a lények nélküli fogak, a lények nélküli fogak.

A lények nélküli fogaktól mindenki távol tartja magát, van, aki sejti, hogy a keskeny uszonyúak szokták ezeket a lény nélküli fogakat a vízbe hajítani. A tapasztalt felület alattiak megérzik a fogak közeledtét, mert a fogak lecsapása előtt hatalmas árnyékok úsznak a felszínen, az árnyékokat valami mély fenti morgás is követi olykor, kemény, élettelen, ütemesen mozgó, gyors egymásutánban visszatérő laposak is felkavarják a felszín alatti felső rétegét. Surrog is aztán a lény nélküli fog, bevájja magát a bőr alá, és nincs menekvés. Ha sokfogú jön, ami kétszer akkora, mint te, azzal még semmi gond, egy tapasztaltabb egyedül vagy ketten-hárman biztosan elintézik azt is, de a lények nélküli fog elől nincs menekvés. A lény nélküli fog, az a menekülés nélküli menekülés izzó és befele tartó, mozdulatlanságra kényszerítő egyetlen pont.

Az egyetlen pont, ahol az, aki valamikor a folyóba került, és az, aki a táruló felszíne alá, ez a két, mégis egyszerre való lény ugyanazt érzi vagy gondolja: egyetlen pont maradt belőle, izzó és önmaga által meg nem szemlélhető pont, mert az a pont ott van a lény nélküli fog karmosan hajló, élezett hegyén, ahol a delfin és az ember, aki addigra már rég egy és ugyanaz, egyetlen pillanatra mégis érzi, ki volt és ki lesz.

A szigony akkor már a test mélyére fúrta magát, pontosan a bal uszony mellett, és az ember már csak későn próbálkozik kétségbeesetten és értelmetlenül, hogy a szigony veszélyeit átadja a delfinnek, aki görcsösen rángatja az egész testet, próbál valahogy kiszabadulni, mert a szigony és ami vele jár, már teljesen körbekeríti, egyetlen ponthoz, még a felszín alatt mozgó ponthoz köti. Örökre, ha a delfin ismerné ezt a szót, és ha az ember még emlékezhetne rá.

Ki ez az ember, gondolhatná a delfin, ha ezt még elgondolhatná, de mindaz, ami ő volt, darabjaira hull szét a fenti árnyék belsejében, amíg az árnyék is elúszik, partot ér. Ha valaki néhány óra múlva figyelni kezdi a tengert, már nem lát szigonyt, se delfint, se csónakot, csak a partot és a tengert. A parton homokszem se rezdül, még a tenger is mozdulatlan, amennyire egy tenger mozdulatlan lehet.