„Körülvettek a halál kötelékei,

s az alvilág csapdái;

elmerültem a nyomorban és a félelemben.”

(Zsolt 116,3)

 

„már itt van itt van itt van itt

az idő a tohonya gyilkos”

(Petri György)

 

először a talpam alatt éreztem

láttam ahogy a lábujjaim között felbugyog

nem tulajdonítottam jelentőséget neki

hiszen mással is megtörtént velem miért ne

egy nap ellepte mindkét lábfejemet

aztán egyre fennebb a bokámig ért

és hosszú hetek hónapok jöttek

kúszott felfelé a vádlimon a járásomat

lassította egyenetlenné tette mint e vers sorait

figyelmeztettek jó lenne irányt váltani

vagy jó lenne kilépni belőle haladéktalanul

de én inkább figyeltem az emelkedő szintre

minthogy visszakérdezzek válaszoljak

és újabb hosszú hónapok évek következtek

erre pontosan nem emlékszem hiszen a folyamatos

emelkedés mámora küzdelme minden energiámat

magára fordította szóval hosszú hónapok nem évek

igen hosszú évek múltán már a térdemen felül

sőt combközépig gázoltam benne hol szemembe

sütött a nap de nem ébredtem hol az éj gajdolt bennem

de nem tudtam nem hagytak aludni démonaim

a szívem zakatolása vagy az éhség de enni nem tudtam

szomjas voltam de nem tudtam inni és nem hagyott

az elhatározás se hogy holnap kilépek új nap új napsütés

tusolás borotválkozás fodrászat új frizura kiváló külső

de másnap ismét másnap minden elölről pontosabban

másnap ugyanott folytatódott nem nem másként folyt

mert folyt már ágyékig ért megbénítva minden kéjt

és újabb hosszú évek évtizedek áradtak de lehet

csak hónapok hetek napok nem tudom nem tudhatom

viszonylagossá vált az idő csak tegnapban csak mában

csak éjszakában csak nappalban mértem vagy mért

engem az idő a nem-is-tudom-minek-nevezzem létezés

már derékig ért már csak helyben jártam lélegzésem

ütemét figyeltem s néha még kinyújtottam a kezemet

kértem emberek segítsetek de egyesek a part felé hátráltak

mások röhögve hátat fordítottak futásnak eredtek és

voltak akik azt mondták fogj meg segítünk de csak akkor

ha te is magadon én persze azonnal megígértem

hogyne akarom akarom akarom akarom veletek egyedül

s bár éreztem már mellkasomig már nyakamig ér hogy

mindjárt a fülemig a szájamig hogy jaj hogy mi lesz

hogy lassan cserbenhagy májam gyomrom tüdőm

láttam magam a tükörben szemem fénytelen arcom

borostás szakállam csapzott hajam elnőtt bőröm sárgás

és szívem egyre kiszámíthatatlanabbul ver hogy már hogy

mindjárt nemsokára hogy Isten istenek édesanyám édesapám

feleségem gyermekeim testvérem mind kiket szeretek

mi lesz veletek és mi lesz velem és mi lesz Istennel nélkülem

hogy – – – és – – – de – – – nincs de és nincs út új szavakhoz

nem vezetnek egymáshoz sem a szavak csak az iszap van

csak a sár van csak a mocsár van csak a mély van 

a mélység van a mélységből kiáltok hogy rám találj

ha akarsz és kihalássz magamnak s magadnak Uram