[Látó, 2016. november]
Earl Grey tea és képviselőfánk. Dóra és Petri. Trudó (aki helyesen Trüdó) és Szélpál Ottó rendőr alezredes, ez az ÁVÓs Sztanyiszlavszkij. Julien Sorel, aki alatt, gondolom, Fabrizio del Dongót kell érteni, hiszen ez utóbbi tévedt el Waterloo-nál. „A zöldülő fa ágain feszültem” és „Az ismeretlen férfi anyámról”.
Sétálgatok az Élő kötet nem maradban, ebben a besúgói szentháromságban. Forgách András 2015-ben a pesti Librinél megjelent könyve három nagy egységben (Pápainé, Bruria és Marcell, Még valami) mondja el a nehezen feldolgozhatót: azt, hogy 2014-ben a szerző megtudta, hogy édesanyja besúgó volt.
Nehezen, de feldolgozható, hiszen itt van, megjelent, lapozhatjuk. Az első rész egyes szám harmadik személyben mond el néhány történetet (amikor „Pápainé” hatvanadik születésnapját megünneplik a szervek, amikor a fiúkat – Pápainé két fiát – próbálják beszervezni stb.), a második amolyan Szabad-ötletek jegyzékeként közli a fiú – akire lecsapott az igazság – szövegeit, vallomásait, a harmadikban ugyanaz a fiú egy esszében megpróbálja megérteni, ami történt.
De a fiú végig megérteni próbál. „Ítélet nincs”, mondja a fülszöveg, és tényleg nincs, nem ez az indulat fűti a lapokat. „Fölnézek rá, a mögüle szüremlő előszobai fényben látom derengeni a mosolyát.” Ez az utolsó mondat, de ez a fény szüremlik végig az egész könyvben. Hogy tehette, akit szerettünk? Miért szerettük, ha tehette? Hogy került oda Dóra József rendőrfőhadnagy közelébe?
„Nemet mindig lehet mondani” – írja remek esszéjében Radnóti Sándor (Anya és fia. revizoronline, 2015. 12. 13.), és az erkölcs valóban nem ismer „körülményeket”. Más kérdés, hogy mint mindenki, Forgách is élő ember, meg az olvasó is. Gondolom, azért lehetett ennek a könyvnek nagy sikere, mert a probléma a mai napig ott ég a magyarországi társadalomban. És nemcsak benne.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha ebben a végül is kívüle elhelyezkedő pontban látnánk a könyv legnagyobb erényét. Az ugyanis a megírás módjában van: ahogy a képviselőfánk habja megragad Pápainé ajkain, ahogy Petri vakargatja a mellét, ahogy a jelentések fanyelve beivódik a könyv anyagába, és érdekes módon színesíti, fűszerezi, ahogy a fiúk izgulnak a kihallgatás előtt, ahogy a rettenetes tankönyv megmagyarázza, hogyan kell ártatlan embereket egy életre tönkretenni.
Valóság és fikció nem választható el, ez nem is lehet egy ilyen kötet célja. De egy író egyéniségeket is ír, nemcsak jelenségeket, sőt, a jelenségeket az egyéniségekért írja valamiképpen. Ha már előkerült, ami előkerült, akkor tisztességgel el kell végezni a munkát, azaz árulást, csalódást, szeretetet és visszafordíthatatlanságot egyszerre megérzékíteni. Mint azt a paradoxont is, hogy itt elmaradt vallomásokat kellene elmondani valamiképpen.
Esterházy Péter Javított kiadása volt talán az első jelentős írói tett ebből a szomorú sorozatból. A Forgáché nincs teleszórva a folyamatos önreflexió jeleivel, a szövegben mégis ott van az önreflexió. A szerkesztésben is, ahogy a távolabbtól eljut önmagáig, a választásban is, ahogy például megküzd azzal, hogy anyja segített abban, hogy a Forgách lakásán lehallgassák Petrit, a fanyar mosolyban is, ahogy Szélpál tanácsaiból mazsolázik.
Az Élő kötet nem marad szép könyv, szép anya-könyv, szép ügynök-könyv, szép elemzése és jelenetezése egy kétségbeejtő időszaknak, mely, lám, még mindig nem ért véget.
