[2018. október]

---

Én X Y éveken át egy dalt hallottam, tudom,
mások is: több patak zongorajátékából
néha kivált a fák között forgolódó szél
víg trombitája, a kagylók mélyvízi morgását
megszakították a sirálysípok, lavina dübörgött,
majd madárkórusok szakították fel a hangot,
barlangharangok kongtak a föld ölében, s a
vércseklarinét, akár egy mai orgonaszóló
vagy szintetizátorfutam. 

Én X Y, amikor szabadon és senkitől sem kényszerítve
(így gondolom utólag) magamhoz vettem a világ
mai szentségeit: arcomat, gépeket, szólamokat és
jeleket – még egyszer és utoljára visszaemlékeztem
arra a dalra, révület és sóvárgás, mint egy elhagyott
falu utolsó lakójában szakadt fel bennem a sírás –

Én X Y ma hasztalan bár, de kitartóan
a Rák, Bika, Jaguár és más hónapok és feladatok
alatt ütemesen görnyedve az anyaföldtől a farkasbőr
csillagokig, annak az egykori dalnak a cserepeit
gyűjtögetem, noha nem tudom meg, mi maradt, vagy
mi maradhat: egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő-három,
jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra vagy balra,
jaj nem hátrább, jaj előrébb – tehát valahogyan.

Mint X Y-nak, meg kell keresnem azt a régi utat,
tárgytalan és fénytelen napokban is azokra
az ékköves dalokra kell vadásznom.


KLORINDA PANASZA DORINDÓÉRT

Egyre kevesebb szó nyílik,
elfogy a mondatok olaja;
szaporodnak a kerítések,
távolodik a haza.

Fiatal voltál – egyremegy –,
elvesztetted azt az első
rózsát
– most hát védekezhetek.
Életed úgyis megtorolják.