Babarczy Eszter: néhány szabály a boldogsághoz. Jelenkor, Budapest, 2023.

Babarczy Eszter legújabb, néhány szabály a boldogsághoz című novelláskötete két ciklusba szerveződik: A változás korában és a Mi ketten számos olyan problematikát tematizál, amelyek a közösségi tudat és egyéni mindennapjaink részét képezik, mégis mintha nyelvtelenek, eszköztelenek volnánk, ha közelíteni szeretnénk ezekhez. A középkorúvá érő nők megéléseihez, a testüket és lelküket érintő változásokhoz. A kiüresedéshez és az elmúláshoz. Az elmagányosodó társadalomhoz. A tehetetlenséghez, a szakadékokhoz, a szegénység újratermelődéséhez, a kiszolgáltatott, sérülékeny csoportokhoz és egyénekhez, a segítség határaihoz, a lehetőségek hiányához, az esélyekhez és az elherdálódó életekhez. Témák, amelyek eléggé kellemetlenek ahhoz, hogy csak pironkodva, szemlesütve, de ha lehet, inkább egyáltalán ne beszéljünk róluk.

A kötet elébe megy ennek a kollektív félrenézésnek és hallgatásnak. Egyszerre invenciózus, önreflexív, nyelvezetében és hangulatvilágában cinikus és dühös, szomorú és vicces, együttérzésre hív az (ön)együttérzés hiányának ordításában. Mert ordít – objektíven és tárgyilagosan, mint egy kaotikus gondolatfolyam, amely tele van elágazásokkal, önmarcangolással, sokrét görnyedésekkel és büszkeséggel. Egy kaotikus gondolatfolyam, amely struktúráját tekintve mégis rendezett. Az első ciklusa tizennégy fejezetre oszlik, narrátora pedig mint egy céltábla, áll az elmagányosodó, középkorúvá váló nőket érintő vélemények és bántások kereszttüzében. Több egzisztenciális krízist él meg párhuzamosan: ilyen a halál mint egyedüli perspektíva, a saját testről való lemondás (Szex), az anyjával való ellehetetlenülő kommunikáció (A testről). Mintha mind az enyészetbe hullanának. Kaotikus gondolatfolyam, amely végül egy zacskó almában (Almák) és egy szívességi angolórában hangosodik fel (Replika). Meg a chilipaprika ültetésének felvillanyozó ötletében.

A változás korában ciklus ugyanis maga a bizonytalanság és (ön)megkérdőjelezés, az átalakulóban levő élet értelemkeresése: „Otthon kirakja a narancslét meg az avokádót. Jó dolgom van, ismeri el, narancslé meg avokádó, mit meg nem engedhetek magamnak, és mégis egy lúzer vagyok, elvesztettem a szerepem. A vesztesek ilyenek, ötven után már muszáj belátni, hogy nem nyertél (...)” (Replika, 97.). A szövegvilág és az írói jártasság egyszerre alkot egyszemélyes történetet egy középkorú nő „monodrámájában”, és társadalmi, politikai jelenségeknek is tükröt tart, gondoljunk az ukrajnai háborúból menekülőkre és a fogadó ország lehetőségeire vagy a megbénító nőiség-koncepciókra, amelyeket ugyanaz a patriarchális társadalmi berendezkedés hoz létre és tart fenn, amelyben a szegénység újratermelődhet, és lányanyákat bélyegezhetnek meg. A ciklus egésze tekinthető egy társadalomkritikai szemelvény és a saját én újramegtalálásának határmezsgyéjén elhelyezkedő szemlélődésnek: „Ki vagyok én, ha már nem látnak kívánatos nőnek? Kicsoda Rose, aki nyolcvanévesen kívánatos nő akar lenni, egy sikeres szakmai karrier után? Idétlen csitriként forgolódó csinos nyolcvanéves. Erre költjük majd a pénzünket, ez tölti meg a gondolatainkat, erről szólnak a félelmeink. Egy kérdést szegez nekünk a világ: kívánatos vagy-e.” (Szex, 38.)

A Mi ketten (rasszista történet) tizenhat novellából áll, amelyek egymással dialogizáló monológokként olvashatók. Az események és történések Dalma és Emma, a ciklus két főszereplőjének perspektíváján keresztül kerülnek bemutatásra. Pármonológok két nagyon különböző társadalmi és élethelyzetben levő, különböző korú nőtől. Ez a rész már címében is folytatni sejteti a korábbi ciklusban jól megismert ironikus önreflexivitást, amely egyszerre személyes és politikai. A magánéletinek tűnő kérdések társadalmiságának megmutatása különös erénye minden önmagán túlmutatni kívánó alkotásnak. A jól szituált fővárosi hölgy (Emma) életét szánja egy szegény cigány család támogatására – lakását, anyagi forrásait, szeretetét, szociális hálóját, mindent, amit anyaként tenne saját gyermekeiért is. Kulturális tőkévé válik, lakhatássá, iskoláztatássá, kiapadhatatlan bankszámlává – mégis elbukik, vele együtt pedig mintha mi magunk is. Ebben a felemelkedőnek induló, majd hanyatló, a nyomort konzerváló és újratermelő történetfolyamban olvasóként (és segítő vagy segíteni akaró szakemberként, laikusként) ugyanis erősen szétszálazódunk. Mi a valós segítség? Áthidalhatók-e a szakadékok? Mi van az anyagi segítségen túl? Felszámolható-e a generációs szegénység, és ha igen, mi szükséges hozzá? Egyszemélyes békeharcosként hol vannak saját határaink? Egyáltalán – kinek akarunk segíteni saját, hatékonynak vélt eszköztárunkkal? A kiemelkedés ellehetetlenülése és a továbbgyűrűző problémákban való kapálózás, a hiábavalóság érzése és az (ön)vádaskodás szervezi a ciklus dinamikáját, húzd meg–ereszd meg történet ez, amelyben valahogy csak benne ragadni, még lentebb zuhanni lehet: „(...) azt mondja, az isten pénze se elég neked, és nem ad. Ezt érzem most, de nem is a pénz fáj, hanem a belső szerkezet hiánya, az a hang, és hiába próbálok én lenni a hang, nem működik, nem hallgatsz rám, nincs hang, nincs belső szerkezet, csak a szakadék van, csak a zuhanás van, egy folytatólagos zuhanás, a becsapódás mindig elhalasztva, egy rémálom, aminek nincs vége, és nem lehet belőle felébredni (...)” (Baleset, 217–218.). A ciklus mindvégig tematizálja az egyéni és társadalmi felelősségvállalás kérdését, amely alól egy pillanatra sem kapunk felmentést: „Hosszúra nyúlik a felelősség, túlnyúlik a két karomon, nem tudom átfogni, túlnyúlik azon is (...)” (Egy szemfog, 128.); „Későn jöttem és nem vagyok ott. Elkéstem, már tízéves voltál, tíz éven át nem vállaltam felelősséget, most hogyan vállalhatok?” (uo., 131.) A történetben végigkövethetjük Dalma felnövekedését is, akit még kiskorában karolt fel Emma, kezdetben középosztálybeli szocializációs ötletekkel (Tündérruha), aztán meg iskoláztatással, abortusszal, újabb és újabb pénzösszegekkel támogatva. Dalma kapálózott a feléje nyújtott kézért, a fennmaradásért, a megfelelésért, mégis süllyedt. Monológjai egy szuszra kimondott fájdalmas látleletek a mélyszegénység mindenféle értelemben vett peremre szorítottságáról, egy fiatal lány anyává válásáról, a többségi társadalom rasszizmusáról (Egy pincérkötény) és tétlenségéről, illetve mindarról a hiányról, amelyben az élete zajlik, amibe – úgy érzi – csak beletörődni lehet: „... úgy akarta a jóisten vagy mit is mondjak, hogy is mondjam, hogy ez a sorsom.” (A búcsú, 228.)

Babarczy kötete két önálló, metszéspontjaiban mégis találkozó ciklusának szerkezetileg és nyelvezetileg is eltérő stílusú novelláiban tudatosan polemizál a kötet címével, amely választás első olvasatra minden, csak nem szervesen illeszkedő. A könyv egészének tudatossága és ironikus, cinikus hangneme azonban bravúros választássá is teheti azt, tematizálva az önsegítő könyvek szerepének és hatékonyságának esetlegességét, illetve ráerősítve a maradéktalan, kívülről jövő mentális-lelki jólét illúziójára. A néhány szabály a boldogsághoz nem oldoz fel sem a terhek, sem az egyéni felelősségvállalás alól. Helyette azonban kérdez, mutat, keretez, elbizonytalanít és kihangosít.

S hogy ne felejtsük a mindig aktuális polémiát arról, lehet-e hitelesen beszélni kisebbségi csoportokról, cigány egyénekről és közösségekről felső középosztálybeli, jól szituált férfiként vagy nőként? Olvasatomban érzékeny, önreflexív, partneri elbeszélői pozíció, sok alázat és (társ)ismeret meglétében lehet – ahogyan ezt Babarczy is méltón teszi.