[Látó, 2010. február]

Vári Csaba: Kávé, félkeserű. Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó, 2008.

Előre elnézést kérek, jelen írás inkább afféle olvasónapló lesz, mint kritika. Egyrészt azért, mert Vári Csaba régi ismerősöm, és akár kiváló barátomnak is nevezhetném, amióta elolvastam a kötetét, ennélfogva nem tudok, és nem is akarok teljesen elfogulatlanul írni róla. Másrészt meg nem is igazán értek ama szigorúan szakmai szempontú elemzéshez, de ígérem, megpróbálok valamiféle távolságot tartani.
Én Vári Csabát a líceumi években ismertem meg, a kilencvenes évek közepén, tudtam róla, hogy ír, de valahogy nem vettem komolyan, pedig akkoriban, ha jól emlékszem, már publikált is. Aztán felháborítóan fiatalon elhunyt egy közös lányismerősünk, csak hamvaiban tért vissza Amerikából. Én is leutaztam a temetésre, és ott, akkor Vári mondta a sírnál a búcsúbeszédet a barátok, ismerősök „nevében”. Engem akkor és ott győzött meg arról, hogy (a pap az pap, végzi a dolgát) Vári költő, nem csak verseket ír. Például ezzel a mondattal: „Azt kellene most mondani: nem igaz. De az igazságot nem bírja elviselni az élet. És nem veszi komolyan a halál.” (Jelen kötet is jegyez egy, a néhai F. E. K.-ra emlékező verset, de erről majd később.) Többször söröztünk később Kolozsvárig közös vasútállomásokon, miközben vonatokat váltottunk. Ő azt mondta: nincs költészet, versek vannak, azok is elvétve, kész, csókolom. És ahogy forgatom a (főként fiatal vagy legalábbis frissen megjelent) erdélyi magyar kortárs köteteket tájékozódás végett, így utólag kénytelen vagyok részben igazat adni neki.
Akinek nincsenek kételyei, egzisztenciális és poétikai egyaránt, aki azt hiszi, tudja, mi az élet és a költészet, az ne is nyissa ki ezt a kötetet. Illetve, tudja mit, mégis, hátha elbizonytalanodik kicsit, s a kétely nem megnyugtatóbb, de mindenképpen izgalmasabb állapota ad választ, pontosabban rákérdez ama bizonyos hitre és tudásra, remélhetőleg. Ez a könyv, Vári Csaba első, Kávé, félkeserű című kötete olvasatomban ugyanis erről az állapotról szól, és ezzel a tárgyra is térek.
És már hümmögök is magamban. Szerzőnk kábé tíz éve ír, de minimum enynyi éve publikál, datálja a gúgöl keresőportál, miután beütöm a Vári Csaba nevet, és entert nyomok. A kötet első végigfutása után megint hümmögök egyet. Vári tízévnyi írás/keresés után sem találta fel a spanyolviaszt vagy a fából-vaskarikát-izét. De mintha nem is tartaná fontosnak, mintha bátran vállalná is, nehogy már fel kellett volna vagy fel lehetne, ha egyszer már létezik, állítják legalábbis. Ő egyszerűen ír, versállapotokat és állapotverseket. És az is bizonyos: nem fogja sem fel-, sem megújítani az erdélyi magyar költészetet, de ejt egy finom, friss illatú kávéfoltot azon a bizonyos értelemben állott színű és szagú irodalmi asztalterítőn.
Mondom ezt annak ellenére, hogy megidéződnek a nagy elődök, sok ismerős névvel találkozunk végig a kötetben. (Lásd a Félversek ciklust és az ajánlott verseket Nemes Nagy Ágnesnek, László Noéminek, Király Lászlónak, Karácsonyi Zsoltnak, Balázs Imre Józsefnek, Ana Blandianának stb.)
Lehet, hogy feltörekvőben van egy neoklasszikus jellegű versbeszéd, de azt hiszem, hogy ez még túl okoskodó, de legalábbis elhamarkodott megállapítás lenne. És akkor itt adja is magát egy másik nagy poétika(történet)i problematika: névsorolvasó kötettel van dolgunk, puszta áthallásokkal, utánérzésekkel, ahogy a Félversek jegyez egy bizonyos „névlistát”? Vagy csak tiszteletadás a (nyíltan vállalt) mestereknek, vagy annak bizonygatása, hogy „eltanultam a dolgot”? Ez a fajta szöveg alá bújás mindig gyanús egy kicsit, lám, lám, én is tudok úgy írni, mint ti / ők. De hogy hangzik ez váriul? Az itt a kérdés, hogy Várinak van-e saját(os) hangja, vagy van-e egy váris hang, ami átjön teszem azt a (Szilágyi Domokos), (Radnóti Miklós), (Hervay Gizella), (József Attila) stb. címmel ellátott, őket szövegszinten megidézett verseken, megvan-e az a plusz, amit továbbgondolásnak neveznek? Többnyire meg, később még visszatérek rá.
Én inkább a sajátos képvilágot venném alapul, illetve nevezném az ő saját, egyéni hangjának. Jó képekben pedig nincs híjával ez a versvilág, márpedig Markó Béla egyik hajdani írása szerint „a kép a vers princípiuma”. Pl.: „ugyanaz az álom / tű fokába fűzve / varrja el a titkot / nincs ki kibetűzze” (mintha). Vagy: „az év a nap a hold megint / a zöld között a barna / valami őszi útra int / a tájat összehajtva // a test az éjben sárga folt / ezüst-vékony fonalát / valaki aki áthajolt / kezében tartja odaát” (vers).
Balázs Imre József az ő visszafogott modorában így nyilatkozik róla 2003-ban: „Több éve olvasom, figyelem Vári Csaba verseit, és az egyértelműen érződő egyéni hang mellett értékelem bennük azt a nyitottságot, azt a keresést is, amely révén egyre közelebb kerül ehhez a hanghoz.” (A Hét, 2003. december 18., 11. p.) Ennél pontosabb vagy árnyaltabb megállapítást én sem tudok, nincs is szándékomban megfogalmazni. Annyit azonban hozzátennék, hogy azóta a Vári Csaba-i versbeszéd még közelebb került a „lecsupaszított későmodern” (BIJ, uo.) nyelvhez/hanghoz/önmagához. Az (a test), az (utcalányok), a (fák), az (akol) stb. versek, az ilyen jellegű sorok (mint például a verszáró mondat gyönyörű alliterációja) erről győznek meg: „a test mi fázik s folyton éget / éhezik és égi étek” (a test).
De vegyük is sorra, ciklusról ciklusra, azokon belül néhány versre.
A borító totál rendben van. Ferenc Zoltán grafikája dicséretesen erősít rá a Vári Csaba-i versvilágra.
A kötetcím: tetszetős, frappáns, de leginkább elegánsnak nevezném. Olyan semleges, nem mond túl sokat, csak a jelzés szintjén nyitja a kötet versvilágát, ráérősen: üljünk le egy kávéra, a többi majd kiderül. De van itt egy furcsa szójátékszerű fordulat/elfordítás is: miért félkeserű, miért nem félédes? Nem ugyanaz volna? Nem, szemantikailag nem. Mert ez a fél-ség végigvonul az egész köteten, szó szerint is: félkeserű, félvers, félemlék, majdnem egészen stb., jelezve azt a bizonyos „aranyjánosi alázatot”, mind önmagával és a dolgokkal, mind pedig (és ez a legfontosabb) a szöveggel szemben. És mert van valami keserű ezeknek a szövegeknek az alján/mélyén, mint kávé alján a zacc s a ráemlékez(tet)ő éjszaka. Dsida „sötétségverse” is felsejlik egy pillanatra az első sorokban: „Kávé, félkeserű. / Reggeli és feketébb. / Összegyűl alján / az éjszaka.” (Ezüst)
A kávézás ideje: szemlélődő állapot. A jó művek ilyen állapotban születnek, szerintem. Egy kávé mellett pedig sok minden történhet. Elhangozhat egy történet, vagy végbe mehet a maga „valóságában”. Azért tartom fontosnak ezt a nagyon banális megállapítást, mert Vári verseiben úgy van ez, hogy nincs történet a szó szoros értelmében, tulajdonképpen állapotok vannak „elmesélve”. A vers ugyanis egy másik valóságot teremt, olvastam valahol, de most ne akarjuk túlokoskodni ezt a kellemesen ható egyszerűséget. Mert ugye mi is az, hogy (jó) vers, jöhet elő a legörökebb/legöregebb kérdés? Vári maga írja László Noémi egyik kötete kapcsán az ÉS-ben, hogy: szómágia. Ezt értem én úgy, hogy valami közvetítő (anyag), amin keresztül átjöhet/átjöhetne valami. És ez jelen kötet versei által többnyire meg is történik.
Első megállapításra: egy rendkívül pontosan és tudatosan épített, jól kitartott feszültséggel felfelé ívelő szerkezetű kötettel van dolgunk. (Megjegyezném, hogy roppant érdekes módon nincs nevezett szerkesztője, mint ahogy az lenni szokott az Erdélyi Híradó Könyvkiadó esetében is, egytől egyig megnéztem a többit. Csak Orbán János Dénes neve jelenik meg, sorozatszerkesztőként. Pedig ugye leginkább egy első kötetet kellene szerkeszteni, esetleges helyesírási hibák vagy elütések javításán kívül. Plusz a hátlapon, ismét ellentétben a többivel: nincs fotó a szerzőről, fülszöveg vagy bár pár verssor, csupán a szerző születésének helye és évszáma szerepel, ez utóbbi is elírva, megfiatalították. És most röhögjön ki-ki a markába afölött, amit gondol.)
Ragyogó kis remekművel indít a Kávé, félkeserű. A kötetkorpusz kurzíve kiemelt Ragyogás című nyitóversének tőmondatai sok mindent előrevetítenek vagy legalábbis sejtetnek a kötet többi verséről, azok hangulatait, témáit illetően: a puszta egzisztencia állapotát, az izzást, a fázást, a reményt, a csalódást, a hitet, a kételyt, a tévedést, a bizonyosságot, a véletlent, az örömöt, a szomorúságot, a szerelmet. Egyszóval az életet, ami a verszárlat szerint „szavakra lefordíthatatlan”. És ugye a halált, ami szintén: „A bűnt örököltem. / A tettet nem. / Csak a lét enyém. / Egy cigaretta izzó reménytelensége. / A többi a tévedés vagy a véletlen / közös tántorgása. / Szavakra lefordíthatatlan.”
A halál tematikája is félelmetesen jelen van a kötetben, szintén a fél-séget/félszegséget tematizálva (In memoriam F. E. K., /félvers/, ami a kolozsvári Helikon 2008. augusztus 10-i számában bővítve jelent meg, Anyám emlékére ajánlással). Az (akol) című vers pedig szerintem a magyar irodalom egyik legpontosabb és leghátborzongatóbb sírverse/halálverse is lehetne: „vigyázni kell az égi nyájak / rég szerte vannak eresztve // őrizkedni az égi árnyék / mi vagyunk e zárt ketrecbe // virrasztni kell az égi ágyak / megvetve rég és a bánat // hiába jár bennünk egyre / szeretni kell az égi ágyék // szemérmetlen kitárva rég / mi csak állunk megmeredve”.
De ami a legfontosabb, hogy valami melegség árad ezekből a versekből és azokon túlról, valami otthonosság-érzet a hontalan dolgok ellenére. (Sajnos ez, gyanítom, a negyedik ciklus címét adó vers valami folytán kimaradt a kötetből. De olvasható a fentebb említett helikoni számban.)
A Majdnem egészen ciklus még viszonylag a hangkeresés idejének verseit gyűjti egybe, de már tematizálja ezt a fajta szikár, lecsupaszított, ugyanakkor letisztult, mégis sejtelmes hangú/képű, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky szövegeire is viszszaemlékező későmodern versvilágot, ami a Vári-féle versbeszéd másik sajátja.
Lazít egy keveset mind a tematikán, mind a sűrűségen az Ezüst ciklus, könynyedebb, szellősebb vagy ha úgy tetszik, lengébb verseivel: „félteni babonát / lepkeszárnyat / arra figyelni / ahonnan a madárhad // egyre fogyatkozik / viszi-hozza / tétova vonalait a létnek / ne intsen jóra-rosszra” (ópium).
Aztán az emlékezés igen erős állapotversei jönnek szembe a Félversek ciklus oldalain, és innen ismét mély levegővétellel kell továbbolvasnunk és visszaolvasnunk Radnótira, Szilágyi Domokosra, Hervay Gizellára, József Attilára. Pl.: „úgy kell a tisztaság / hogy az ember végül / bemocskolja magát / és másokat is összeken / majd ott lóg élete / (feldobva egy félszeg vállra) / mint kéztörlőrongy a szegen / olyan hiába” (József Attila). Végül a Hontalan dolgok versei által, az (utcalányok) zárósorával élve „eldöntetnek ... mindenek”. A Napló pedig (mint kötetzáró vers) felteszi a pontot ama híres-hírhedt i-re: „mi minden történt / amiért elmaradt / mi minden elmaradt / amiért történt / végetért de nem / múlt el / elmúlt de nem / ért véget”.
Ugyanakkor meg kell hagyni, Vári sokszor modoros. Hatalmába keríti az emelkedettség ünnepélyessége, s a mélység/elmélyültség magányossága. Mély és magas dolgok között ingázik, néhol nagyon érzi mindkettőt, néhol kevésbé. De az egyre penge-pontosabb szövegek felé halad a versek színvonala. A kötet közepétől a vége felé levő versek másképpen szólítanak meg, otthonosabbak, a hangkeresés egyre kevésbé érződik rajtuk, mintha már el is veszítette volna fontosságát, tétjét, a kimondás válik fontossá. Holott a kötet elején még a kimondás problematikája nagyon erős téma nála: „mondom már mindegy / kimondhatatlan” (Szégyentelenül), „ki nem mondhatom mégse” (Ezüst).
De azért mégiscsak talál szerzőnk nemcsak szavakat, de verseket a dolgok kimondására. Talán ezért sem kiúttalan ez a, valljuk be, teljesen másfajta (és más módon sötét/szomorú/befele forduló) vers-állapot, mint amihez mostanság hozzászoktunk, igyekeztek hozzászoktatni bennünket. Talán ezért, talán nem ezért Ragyogás a nyitóvers címe, de valami félelmetes földöntúli fény/mosoly is végigvonul ezen a köteten. Valami sötéten sejtelmes tudás, illetve a nem-tudás bizonyossága, mint a bizonytalanság izgalmas állapota: „Költőktől tanultam hitet, / innen ered a kétely is” – olvassuk a (Walt Whitmann) című versben.
Azt hiszem, ha megkérdeznénk, melyik a legkedvesebb írásjele Várinak, valószínűleg azt felelné: a kérdőjel. S talán ettől a leghitelesebb is. Olyan ez a szövegvilág, mint a bitterek, hol édes, hol keserű, hol piros, hol fekete, hol sűrű, hol áttetsző.
Meg-megbotlaszt ugyan az olvasásban egy-egy gyengébbre sikerült, feledhető vers (pl. Tétova, Dél stb.), de ezek is csak arra jók, hogy továbblendítsenek a következő kettőháromnégyötön, és megint bólints, miután elolvastad őket. (Szokás volt egy időben mondani, hogy egyetlen jó versért is megéri kiadni egy kötetet, aztán a kilencvenes évek után az ember berendezkedett a kettő-háromra. De fordítva, hogy ennyi a gyenge vagy nem sokkal több, egy kicsit elgondolkodtató.)
Vári esetében itt-ott kibeszélnek a versek a nyelvből, a nyelv a versekből, érződik mögöttük a munka, de ez kevés lehet. Ráadásul elég gyakran enged a rímkényszer csábításának is, így nem hagyja beszélni a nyelvet, hogy az mondja el a verset. Néha nem tudja abbahagyni, mondja-írja tovább, amíg felhígul a szöveg, s a verszárlatból versvég lesz. Pl.: „... takaró lesz / a táj // és minden messze / ki vár ha hazajutunk / s halálnak ki nevezte / ha fáj” (Készenlét).
Fordítottja ennek a Szilágyi Domokos utolsó monológja, amelyben több oldalon keresztül sziszes sorok sorjáznak, és itt a verszárlat teszi váris verssé az utolsó monológ elmondására vállalkozó szöveget: „ősz van és lassan este lett / nem telik több reményre már / győzhet a fájdalom az értelem felett? / valaki ennek is végére jár / szél indul / összegyűrt fák / alatt dér-verte élet / én meghalok jó éjszakát / harmadnapon feljő az ének”.
És Radnótit például így gondolja tovább: „Látod, kedves, / már nyakunkon az ősz / s még begombolatlan a szerelem. /.../ Fázva ülök / az éjszaka alatt / szemben e verssel / s egy szerelemmel / öregebben.” (szerelmes vers)
A kötet végére úgy tűnik, mintha szerzőnk elbizonytalanodna, de azt hiszem, inkább kilépni kíván a költői pozícióból: zárójelbe tett verscímek, központozás nélküli versek következnek. Mindig rizikós ez az eljárás, van, amikor erősíti, van, amikor gyengíti a verset a központozás használata vagy annak elhagyása, de mintha ránk lenne bízva ezáltal az olvasói szabadság, az értelmezés (sokféle) lehetősége. Talán ettől lesznek penge-pontosak is, nem feltétlenül a kötet eleji versek néhol erős affirmációitól.
Egy másik erőssége még a Vári Csaba-i versbeszédnek: a ráérősség. A versek többsége esetében nem sietnek a sorok a szöveg végére érni, kitartott feszültséggel haladnak arra. Egyszer hallottam felolvasni is szerzőnket véletlenül, Szegeden, és nem tagadom, hogy lúdbőrzöttem közben. Ez a rezignáltság és a fentebb már említett Arany János-i alázat teszi hitelessé ezt a versbeszédet.
S akkor még ilyen csodálatos sorokat is olvashatunk a kötetben, mint: „hozzád jöttem / reggel-illatosan / szemhéjam alatt nagyon szép / álmot hoztam // lepkéről virágport / csukott tenyeremben / testedet behintem / babonázz meg engem” (Idolok). A Töredéket pedig egyszerűen nem tudom nem-remekműként olvasni: „... Míg csontunk / a földnek rokona / hogy merünk kiállni a napra? / Honnan süt ennyi tagadás, / hogy tulajdon szívünk / is becsapna? / Ha nem a fényt lélegzi, / milyen virág? // Haza jutunk-e mire / letérdelnek bennünk a fák?” És még sorolhatnám az ehhez hasonlókat, de egyrészt helyszűke miatt hagyom abba, másrészt azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy érdemes felütnie ezt a könyvet. Az utóbbi évek egyik legkiválóbb erdélyi magyar verseskötetének tartom, amit én személy szerint nagyon vártam már. Azt hiszem, érdemes is volt kivárni ennyi évet ezzel a kötettel, nem csalódtam benne. Ha elveszíteném is, vagy ne adj isten, (de miért is ne) ellopnák, már úgyis gyakran jutnak eszembe sorok, képek, hangulatok, ami azt hiszem, már jelez valamit. És ha hirtelen kérné valamelyik szerkesztőségi ankét (bármennyire is patetikusan hangzik), valószínűleg sokat hezitálnék azon, hogy rákerüljön-e ama lakatlan szigeti könyvlistára.