[2016. május]
Megformálatlan semmi voltam. Idegen kezek testet öntöttek belőlem. Az olvadt műanyag tehetetlenül simult az öntőforma falához, de kevés idő alatt sikerült önállóvá válnom. Megszilárdultam. Durván, a belefásult gépiesség mozdulataival raktak össze, először csak a törzsem készült el, majd hozzám illesztették a karjaimat, a lábaimat és végül a fejemet. Egy tűzvörös paróka került a fejemre, kis göndör tincsekben omlott a vállamra. Aztán egy tavaszi napon bekerültem egy falusi üzlet kirakatába. Nagyon sötét, szűk helyen voltam, aztán éles fény szűrődött át szemhéjamon. Először fájt, ahogy a szemhéjam felszakadt. Kettőt pislogtam, mire elém tárult egy keretbe zárt világ. Az emberek megbámultak, ahányszor csak elmentek előttem. Én néztem őket, a számon mindig ott volt az eltörülhetetlen mosoly, de dermedt némasággal vettem tudomásul, hogy senki nem akar komolyabban kapcsolatot teremteni velem. Senki nem nézett a szemembe, nem keresték bennem az értelmet, csak a szép testet látták szép ruhákba öltöztetve. Mindent láttam az ott töltött idő alatt. Az első években figyeltem minden csevegést, ami az üzletben hangzott el. Az elárusítónő szeretett hosszan beszélgetni az emberekkel és észrevétlenül kiszedni belőlük a titkaikat. Hamar rájöttem, hogy az emberek kegyetlenül felszínesek. Megszoktak. Természetes dekorációja lettem az életüknek, olyan, ami egy idő után már fel sem tűnik, ha ott van az orruk előtt. Minden héten új ruhát adtak rám. Az előttem elhaladók csak röpke pillantást vetettek a ruhákra, amiket viseltem. Engem mintha már nem is láttak volna. Hetek, sőt hónapok teltek el úgy, hogy egyetlen ember sem nézett fel rám. A ruhákat, amiket viseltem, gyakran megvették a nehezen összekuporgatott fizetésükből. Mintha engem hibáztattak volna az árak miatt. Az eladó egy idősebb nő volt, gusztustalan barna dudorral az orra tövénél. Kegyetlenül bánt velem, mintha csak egy tárgy volnék. Próbáltam kérlelő tekintettel nézni rá, de sosem nézett a szemembe ő sem, miközben lerángatta rólam a ruhákat. Arra azért mindig ügyelt, hogy egyik ruhának se essék baja. Talán irigy volt a tökéletességemre, vagy haragudott rám, amiért én soha egy szót sem szóltam hozzá, így nem voltam számára érdekes. Reménykedtem abban, hogy egy nap besétál valaki, és azt mondja, hogy Rám van szüksége. És én csak vártam, és vártam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, már nem tartottam számon, hogy hányadik alkalommal hullatja levelét az utca másik oldalán lévő fa, vagy hányadik alkalommal borul virágba. Aztán egy nap az üzlet bezárt. Néhány napot egyedül töltöttem a kirakatban, meztelenül. Az első nap még valami furcsa érzés volt bennem amiatt, hogy nincs rajtam ruha. Féltem, hogy mit fognak gondolni az emberek, ha meglátnak így. Senki egy pillantást sem vetett rám azokban a napokban. Mintha azzal, hogy az üzlet bezárt, én is megszűntem volna létezni. Aztán felpakoltak a bútorokkal együtt egy hatalmas autóra. Egy városi kirakatba kerültem. Ezentúl a legújabb divat szerint voltam mindig felöltöztetve, testemet szebbnél szebb ékszerekkel aggatták teli. Éreztem, hogy gyönyörű vagyok. Sok nő ment el előttem, és vágyakozó pillantással tekintettek rám. Néha egy-egy férfi is megállt, hogy rám nézzen. Gondoltam, biztosan bennem gyönyörködik, de az igazság az volt, hogy a legtöbb csak ajándék után nézett a szeretőjének. Aztán egy éjszaka, amikor az irreálisan mosolygó, kiüresedett tekintetű fiatalok is elcsendesedtek már, jött valaki és betörte az üveget, mely körülvett egész életemben, és észrevétlen falat húzott közém és a világ közé. Az egész testem mintha olvadni kezdett volna a szorításában. A fiatalember, akinek nem láthattam az igazi arcát, magával ragadott. Izgulni kezdtem, nem bírtam ellenkezni. Boldog voltam, hogy annyi év után végre valaki elég bátor ahhoz, hogy engem akarjon. Végre valakit nemcsak a díszes ruhák és drága ékszerek érdekeltek, hanem Én. A maszkos férfi szorosan magához ölelt. Engem akart, csakis engem. Szerettem volna egész életemben a karjai közt maradni, míg ő egy sötét helyre szaladt velem. A hely szűk volt, kezdtem úgy érezni magam, mint az első kirakatba kerülésem előtt. Olyan gyorsan történt minden, először a nyakláncot vette le rólam nagyon finoman, majd a ruháimtól kezdett megfosztani, de pontosan úgy, mint a falusi üzlet eladónője, nem volt rám tekintettel, semmiféleképpen. Miután mindentől megfosztott, ott hagyott engem azon a szűk helyen. A földön hevertem az utca mocskában. Egyszer láttam egy kislányt elmenni az üzlet előtt, még a falusi kirakatban. A lány nagyon elkeseredettnek látszott, víz folyt a szeméből. Abban a percben én is sírni tudtam volna. De lehet egy próbababának sírni? Még az sem adatott meg nekem, hogy kis vízcseppekkel mossam ki magamból a szomorúságot. Nem volt senki, akinek elmondhattam volna, hogy mi bánt, nem volt senki, aki betakarta volna meztelen, magára maradt testemet. Ez a meztelenség most még jobban kétségbe ejtett, mint amikor a kirakatban kellett így állnom napokig. Ebben a meztelenségben volt valami, amit magam előtt szégyelltem. Az emberek majd biztos azt fogják mondani, hogy megérdemeltem, hiszen én kellettem magam szebbnél szebb ruhákban az orruk előtt. Rezzenéstelen arccal kellett tűrnöm a helyzetemet. Valami fura hang ütötte meg a fülemet, aztán piros és kék villogó fényt láttam. Egy pillanatra eszembe jutott a karácsony, amikor egy cérnára felfűzték a csillagokat, és rátekerték az út másik felén levő fára. Ismét egy idegen karjai közt voltam. Ő nagyon gyöngéd volt velem, szinte alig ért hozzám, és vitt magával egy újabb ismeretlen felé. Az ő érintése nem olvasztotta meg műanyag testemet. Pár napig nézegettek, forgattak, azután betettek egy dobozokkal teli raktárba, és egy cédulát ragasztottak rám, amin csupán ennyi állt nagy, vastag betűkkel: Bizonyíték.
A Varázsszem pályázatunkra érkezett novella.
