[2019. június]
BLACKHAWK MÚZEUM, DANVILLE –
KORTÁRS ZSIDÓ MÚZEUM, SAN FRANCISCOHa a piaci diszfunkciók korrektorának tekinteném magam, meg se találnám a danville-i Blackhawk Múzeumot. Bár Amerika nemigen nevezhető az önirónia hazájának, már abban is van valami laza grimasz, ahogy ez a múzeum el van rejtve a Diablo-hegy tövében, egy egész kicsi településhez, Danville-hez tartozó még kisebb településen, amelyet Blackhawk-nak hívnak. Fekete sólyomnak. A nagy Wikipédia szerint ez a madár csak Ausztráliában honos. Akkor vajon hogyan került ide? Bár egyszer én is láttam fehér fejű amerikai halászsast Homoródalmás határában, ami teljes képtelenség, és ma is annak hinném, ha nem olvastam volna, szintén a nagy Wikipédiában, hogy 1986-ban Írországban is láttak két példányt (az egyiket le is lőtték). Az is lehet, egy erre kísértő indiánt látott a múzeum névadója.
Oaklandtől félórát kell dél felé autózni a 680-as autópályán, majd Danville-től keletre fordulva hepehupás füves puszta után egyszer csak, mint amikor oázisba érkezik az ember, házakkal szegélyezett téren lyukadunk ki. A Trevi-kúthoz hasonló építmény fogad, csak ezerszer nagyobb, és a víz a medencéből tovább folyik, közepes nagyságú folyóként, elidőzve egy-egy kiöblösödő tavacskában, ahol különféle vadkacsák úszkálnak. A kis mesterséges szigeteken szobrok is találhatók, ismert mesék jeleneteinek a szereplői, a mézeskalácsos vasorrú, a rút kiskacsa, Piroska és a farkas stb., ezek is felnagyított méretben. A parton ínyenceknek való élelmiszerüzlet és selyembolt, Calvin Klein és Gucci, közben gyerekvasút-kiállítás, német és svájci kisvárosokat mintázó terepasztalokon futkározó modellekkel. Közvetlenül a Múzeum alatt egy McBurger, a Pulp Fictionből ismerős menüvel; egy híres és népszerű amerikai focista lép ki a családjával, máris fotózkodik vele egy apa a kamasz fiával. A múzeum bejáratához széles lépcsősor vezet fel a Trevi mögött, a bejárat előtt elefántszobor, az is háromszorosa az élethűnek, jobbra a Táncszínház és Művészeti Egyetem, balra az Antropológiai Intézet.
A fő látványosság az automobil-részleg, de a Vadnyugat Meghódítása című emelettel kezdünk. Focipályányi terem, két részre osztva, balra az indián őslakosok részlege, jobbra a hódító sápadtarcúaké. Az őslakosok térfelén óriási terepasztalon mutatják be a törzsek vándorlásának útvonalát, az őszi bölényvadászatot, amelynek az a lényege, hogy egy éles peremű szakadék felé terelik a bölényeket, és mielőtt a rohanó csorda visszafordulhatna, többtucatnyian lezuhannak, nyakukat szegik, egy egész évre ellátva a törzset húskészlettel és a sátrakhoz, ruhákhoz, szerszámokhoz nélkülözhetetlen bőrrel. Arrébb a Little Bighorn mellett zajló híres csata (1876) is látható, élethűek a hüvelyknyi bábfigurák, tökéletes rajtuk a ruha, feszesek az íjak, a kardok gombostűnyiek, lélegzetállító tökély, úgy érzem magam, mint Gulliver Lilliputban. Bár kimerevített a jelenet, követhető, hogyan szorította be az Ülő Bika, Őrült Ló és Szép Orr vezette indián lovasság Custer alezredes embereit a sziklák alá, hogy végül valamennyiüket (1800 katonát) lemészárolják. Győzelmükkel persze semmire sem mentek, a washingtoni kormány még több katonát küldött ellenük. A falakon több helyen is virít a térkép, amely időrendben mutatja az indiánok eltűnését. Lényegében száz év alatt kiirtották Észak-Amerika őshonos lakosságát. A másik oldalról nézve viszont száz év alatt meghódítottak egy egész kontinenst. Az elveszett kultúrának már csak molyrágta, rekonstruált rekvizitumait láthatjuk a falak mentén. A használati eszközök között egy kenut is felfedezek, erről eszembe jut, milyen volt a Lake Leonardon egy hasonlóban evezni és a tó körüli erdőben sétálni, olyan helyeken, ahol valószínűleg még soha nem járt ember, és ahol az öszvérfülű szarvasok szelíden bámulnak az álmélkodó humánokra.
Szép Orr a leghíresebb indián harcosnő, ha jól emlékszem, az ő húga volt Csillagokkal Táncoló, aki költői neve ellenére szintén ott harcolt a little bighorn-i ütközetben, és egyéb fegyvere nem lévén, egy vasserpenyővel portyázva verte agyon Custer megsebesült katonáit.
Ez a jelenet nincs a maketten ábrázolva. Az állóképen az idő is áll. Nem szeretem az emberek helyett a humánokat használni, lapos ideológia rejlik a szóban. Belénk nevelt klisék írják a történelmet. Az európai kultúra szavakon, vagyis az ideológián keresztül tartja fent magát, a tárgyiasítás tradíciójával társulva. Az indián kultúra a tárgyak nélküli csendben igyekezett lényegét őrizni. Abban a csendben, amely az erdőben, a fák között, a tó víztükre felett honolt.
Jobbra, a fehérek térfelén főképp fegyvereket állítottak ki. Többféle Winchester és Colt, pisztolyok, puskák, tarackok, katonai sátrak, harci szekerek. Mellettük vasútépítők szűkös vacka, az építkezéshez használt szerszámok, vasalt faládák, amelyekben a dinamitot szállították. A Nyugati Vasúttársaság kínaiakkal dolgoztatott, a bevándorlók San Franciscóba (Angel Island) érkeztek a Csendes-óceánon keresztül. A Keleti Társaság íreket foglalkoztatott, ők meg New Yorknál szálltak partra az Atlanti-óceánon áthajózva. A transzkontinentális vasút végül 1869-ben készült el, és hozta magával a sápadtarcúak teljes uralmát. Ebben az évben mind a Winchester, mind a Colt piacra dobta a maga aranyozott emlékpisztoly-sorozatát, egy-egy példányt külön vitrinben, a legdíszesebb helyen állítottak ki: messzire ragyogva vonják magukra tárgyakat fetisizáló tekintetünket.
Mintha ez a ragyogás költözött volna a földszinten található terembe. Süppedő szőnyegen vezetnek végig a különleges fényekkel megvilágított autócsodák között. Az első Benz leginkább triciklihez hasonlít, de két évtized sem kell, és Amerikát ellepik a formatervezett Buickok, Fordok, Dodge-ok, Chryslerek, Cadillac-ek, Chevroletek, Lincolnok, Plymuth-ok, amelyek megdicsőülve csillognak e gigászi panoptikumban. Ez volt a múzeumalapítók eredeti célja: az amerikai álmot megtestesítő gépkocsipark – a múzeum többi részlege csak adalék. A méregdrága, paliszanderfa padlójú Hispano-Suiza ugyan francia–svájci–spanyol koprodukcióban készült, de amerikaiak vásárolták. Kennedy elnök egyik limuzinja is látható (nem az, amelyikben meggyilkolták, mert az a detroiti Ford Múzeumban kereshető fel), egy népes család fotózkodik előtte.
Az autókiállítás mellett egy sokkal kisebb teremben afrikai maszkok és faszobrok, a háttérben afrikai dalok szólnak felvételről. A bejáratnál a Tanzániában élő, de világszerte ismert szobrász, Joseph Nyunga egyetlen fekete rózsafatömbből kifaragott Kimbunga-szobra, egymásba kapaszkodó emberi alakok. Mintha az öles fatörzsben rejlő szellemlényekről faragta volna le a kérget. Az ismertetőből megtudom, hogy Kimbunga a hurrikánokat előidéző bantu szellem, hozhat jót is (esőt), és hozhat keserűséget (pusztítást) is. Akárcsak a szerelem, gondolom, mert az egymásba kapaszkodó testek a szerelmi eksztázist idézik: a rajtuk végighullámzó gyönyör végpontján, a kitátott, feszes ajkakon némán kifehérlik a kéj fokozhatatlan kiáltása. Csak a feketében létezhet ennyi fény.
A feketéről van szó a San Franciscó-i Kortárs Zsidó Múzeumban is. Már maga az épület is hordoz architektúrájában valami nyomasztó sötétséget, két, egymásra torlaszolódott, a befelé igyekvő fölé tornyosuló fekete üvegkocka. Ennek ellenjátéka a benti fény és tágasság.
Leó, a zsidó — és köre a kiállítás címe. Leó, eredeti nevén Albert Kurzman New Yorkban működött a huszadik század elején, de igen nagy hatással volt a San Franciscóban dolgozó Broolyn Joe-ra, Pop Eddie-re és Wagner Samre is. Összevethetők a fotók és a rajzok, megállapítható, hogy Leót utánozta mindenki. Néhány életnagyságú gipszalakot is betettek szemléltetőeszközként, férfiakat és nőket is, egész testük kitetkózott (az ágyékuk szemérmesen letakarva, pedig minden bizonnyal azt sem hagyták ki). Képeken látni a Wagner Tetoválószalon termeit, közvetlenül a San Franciscó-i kikötő mellett működött. A bevándorlók első útja ebbe a szalonba vezethetett, mintha az új bőrrel is jelezni akarták volna az új élet kezdetét.
Külön szobában a tetoválótűk, a festékek, a gépi tetováláshoz való varrógépszerű, az időben egyre kisebb méretű szerkezetek. A fényképeken az is látható, milyen kemény, hosszan tartó, fájdalmas beavatkozást igénylő műveletnek vetette alá magát a szalonba belépő kuncsaft. Ez azonban nem tántorította el őt, a tetoválószalonok alig győzték a munkát, a harmincas évekre valóságos tetoválónegyeddé nőtte ki magát az a városrész.
És hogy miféle tetkókat láthatunk? Női fejek, női aktok, virágok, főképp rózsák, vitorlás hajók, kígyók, lobogó zászlók, címerpajzsok, tankok, ágyúk, pisztolyok, giccses, egyszerű és sematikus rajzok, bár a testekre kerülve kapnak valamilyen szubakut művészi jelleget.
Némi csalódottsággal tartunk kifelé, amikor az oldalsó szárnyban felfedezzük a feketéket… A kiállítás alcíme havruta, amit a magyarban inkább chevrutának mondanak, és ’tanulótársak’-at jelent. A jesivákban, a zsidó iskolákban a Talmud tanulásának bevett formája volt, hogy ketten mélyedtek egy-egy passzusba, és közelítették meg különféle módokon. Haverként, ugyanis a haver meg a havruta ugyanabból a szótőből képzett. (Legendás eset, amikor Bill Clinton úgy köszöntötte Jitzak Rabint, hogy Shalom, haver! És lényegében a híressé vált Kertész-mondat is innen értelmezhető: „Isten, öreg barátom” – aminek alapja az a havruta lehet, amely Isten és Ábrahám között alakul ki, amikor Sodoma és Gomorra elpusztításáról alkudoznak egymással.)
Ennek a múzeumi havrutának a „fekete” (a „feketeség”) a témája. Az egyik oldalon Oxossi Ayofemi képzőművész fotói és videói. A sorozat címe: Black Lives Matter, vagyis a feketék is számítanak. Az egyik videón szereplő táncosokat mi is láttuk a metróban, a szerelvényekre felszállva mutatják be káprázatos akrobatikájú művészetüket.
A másik oldalon (Dark Matter a címe) Risa Wechsler, a stanfordi egyetem fizikaprofesszora a sötét anyagról és energiáról készített videoanimációja nézhető meg, miközben a képernyőhöz csatolt fülhallgatóban egyik előadásának hangfelvétele hallható. Ebből megtudjuk, hogy a világegyetem több mint kilencven százaléka sötét anyag és energia, csak közvetett formában érzékelhető, a látható anyagra és energiára gyakorolt hatása révén. Feltételezések szerint a sötét anyag gravitációja gátolja meg a galaxisok széthullását. A világegyetem már rég elillant volna, ha nem volna sötét anyag.
A kiállítás címe a Black Lives Matter-kifejezés különféle megközelítése. A BLM radikális mozgalom az egyenlő bánásmódért harcol, és első plakátjai akkor jelentek meg (2013) Amerika-szerte, amikor azt a fehér rendőrt, aki lelőtt egy fegyvertelen fekete férfit, a bíróság felmentette. Ha a „Lives” szót kivesszük, megkapjuk a sötét anyag nevét. Ez tehát a kapocs a két megközelítés között. Vagyis magyarul maga az „élet” köti össze az értelmező diskurzusokat. És mintha ezt illusztrálná a kiállítótermet betöltő gyerekzsivaj: a hosszúkás, folyosószerű térben különböző korú gyerekek nyüzsögnek, különböző elemekből házakat, miniiglukat, bábszínpadokat építenek és rendeznek be, rajzolnak, festenek, báboznak, beszélgetnek, haverkodnak.
