[2022. február]

– Csak ennyit, hogy jééé... – válaszolta Szende gyermekded pírral.
Az indulatszavaknak semmi közük az akkurátusan kidolgozott nyelvi kódokhoz. Igazából nem is szavak – hangkapcsolók a nyelv előtti léthez. Az ösztönléthez. A megfogalmazás nélkülihez. A Szentírás ugyan nem említi, de amikor kezdetben még Isten sem beszélt, csak rácsodálkozott a tohuvabohu-ra, és mielőtt mondta volna értelmesen megfogalmazva, „legyen”, ez a hangzat búgott fel a káoszban, a „vagyok, aki vagyok” előtti regiszterben: jééé… – Ősz felé tartó nyári reggelen gomolygó köd víztükör felett. Sejlik a sás, csobban naptáncát méltóságteljes nyugalommal lejtő ponty, sügér és harcsa. Rézsút vonásokkal erezett ösvényt húz apró csillámokkal teleszórt, feszített víztükrön a sikló. Szeretkeznek az elemek – a víz, a föld és az ég szűz násza ez. A csodálatos káosz. A jééé Isten csecsemőkori hangja. A jaj sokkal később hangzott el, de akkor már nem káosz volt.
Szende hosszan, elmélyülten nézte a fotót. Majd megfordította, mint a kiürült malacperselyt. Vagy a kirámolt nagy fiókot, azzal a révült reménnyel, hogy talán egy hajszálrepedésből előkerül. Mert ott kell lennie. Agfa – olvasta a fénykép fonákján, és szavai lassan visszatértek.
Gyerekkorában kevés vallásos élményben volt része. Átkosnak nevezték azt a korszakot. Apa részlegvezető volt a kesztyűgyárban, nem volt komilfó hittanra járatni a gyereket. Anyával esténként „én istenem, jó istenem” mantráztak, s volt ebben valami ijesztő. Beszéltek valakihez szenvtelen egy­szerűséggel – gregoriánosan –, a ráfelelő hangok ódon, sötét szentélyből kihűlve tértek vissza. Úgy tűnt, valamiféle hatalmas istenség álmára vigyáznak. Apa miatt is lábujjhegyen kellett járni a lakásban, a hosszú és nehéz műszak, majd a sarki köpködőben felhajtott néhány korsó sör után pihenni járt haza. Anya mindig otthon volt, és apa pihenését előkészíteni hivatottan tüsténkedett a konyhában. Gőz és aromák. – Jééé, mit főztél?! – Anya, ujját ajkához tartva, intette, hogy apa pihen, de azért egy kis tányérba meg­előlegezett a vacsorából egy kanálnyi párolgó tarhonyát paprikás szafttal áztatva. Ez volt az ellenpontozott boldogság maga. És anya mosolygott, gregoriánosan.
Maga sem tudja, hol találkozott ezzel a mondattal: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, jelen vagyok én is. Egy falvédőn, talán. De merő képtelenségnek tartotta, hogy ábrázat és testsúly nélkül bárki is létezhet. A létezést anyag nélkül elképzelni falvédős sarlatánság. Főleg Szendének. Teste egyre csak gyarapodott, és ez a falvédős izé mondat teljes képtelenséggé torzult, a lét egyre testsúlyosabb bizonyosság lett. Verseket sosem olvasott, az elvont dolgok egyáltalán nem érdeklik. Csak a zene. A fuvolamuzsika. A csillámló fémpálcából előcsalható pasztellhangok. A fuvola a bársonyba csomagolt hangok orgánuma. Hangzása sziporkázó gyémánt, tafttal bélelt szelencében. Ennek a hangnak erotikus tapintása van. Mindmostanáig ez az egyetlen élménye a létezés vélhető transzcendens dimenziójáról. A fuvolahang, melynek egyetlen fizikai paramétere a rezgésszám, egyébként színe, tapintása és illata van.
Felnézett, cinkosan rákacsintott a fotósra, aki ettől kissé zavarba jött. Ez egy fontos munka, ugyanis. Merthogy Szende is fontos az életében. Legkisebb fia – sorban a kilencedik – fuvolázik, Szende tanítványa. A srác éppen bécsi mesterkurzusról tért haza Szende esküvőjére. Ezer fotót kattintott, napokig tüzetesen válogatta és retusálta. Szende, tündér – így él benne. A szaftos tarhonya miatt fényképre nehezen projektálható tündér. Innen a szorongás. És tessék, Szende a fotók fonákját is vizsgálja, valami nagyon nincs rendben. Izzad.
– Jééé… – szaladt ki Szende száján, és vélte, hogy nem érez semmit. Ez volt a kedvenc érzése. Tudatmódosulás.
– Feltámadtam? – kérdezte félhangosan, és ez már nem a jééé...
Nagyi temetése villant be, ahol a pap lázasan hadoválva arról értekezett, hogy majdan akkor dicsőséges testben támadunk fel. Abszurd, de lehet róla fantáziálni. Ezért volt hosszú a szertartás is, bölcseletileg hosszabb, mint nagyi egész nyolcvanhat éve. Amúgy nagyit, illetve senkit sem tudott dicső­séges testben elképzelni. De most valami különös történt. Kedvenc tanítványának papája igazán remek fotós! Tétován szemlézi a kollekciót, agyában erős lüktetés jelzi, hogy valami izgalmas fordulat történt, végre. Talán, feltámadt. Dicsőséges testben. Nincs emésztőcsatornája, bele, gyomra, bere­pedő végbele, és nincsenek zsírraktározó szövetei sem. Dicsőséges test. Ez a pasas zseniális.
– Szegény anya… – részvéttel gondolt arra, hogy csecsemőként véresre gyötörte mellbimbóit.
Anya tényleg sokat szenvedett attól, hogy Szende mohón nyelte, egyre izmosodó állkapcsával fejte, harapta belőle a tejet. Hamar el is apadt, az ember teste nem dicsőséges. A töviskorona Jézuson is vérző sebeket ejtett. Fájdalom szab határt az anyatejnek is, és minden gyönyörnek. Apa erről sokkal többet tud. A rendszerváltás utáni években a kesztyűgyár becsődölt, felszámolódott. Elszegődött masszőrnek. Micsoda váltás a bőrkesztyűről az emberi bőr alatt feszülő, gyulladt, görcsölő ízületekre, izmokra, csontokra. Most már nyugdíjas, de még mindig visszahívják. Áldott kezei vannak, mondják. Pedig neki is fáj mindene a sok gyúrástól. De azért megy… Talán mert szereti a gyúrható, dögönyözhető, tenyere alatt forrósodó nem di­csőséges testet. Vajon mit fog szólni ezekhez a képekhez?
– Ha meglát így feltámadottan és dicsőségesen, na, mit fog mondani? – és elmosolyodott.
Apa igazán átszellemült fazon. Nagyon is vicces… Egyszer parázs vita folyt arról, hogy átköltöztetik-e az új lakás tornácoszlopához a sok nemzedéke költözéssel vándorló klematiszt, és apát a vita heve ébresztette délutáni szunyokálásából. Belépett a szobába, megállt a sok dühös ember között. Egy ideig álmosan figyelt, majd rákérdezett: mondjátok csak, kik azok a Klematiszék? Némi döbbent csend után kitört a nevetés. És apa csak mosolygott, bár sosem mondta, hogy jééé… Inkább azt, hogy jaaa… De ez nem igazi indulatszó, amolyan indogermán eredetű jövevény. Ja… – Nem-nem, nem a „jaj”! Az más. A diszkuszsérves és szponderózisos kliensek nyögik, nem dicsőséges testben. Apa ja-zik. Nem nyelv előtti, hanem utáni kétbe­tűs változata a magyar „igen”-nek. Vannak, akik képesek ilyen röviden tudomásul venni mindent.
– Ezért szeretem apát – nyugtázta Szende, és már nagyon várta, hogy megmutassa végre dicsőséges testét, amit nem kell masszírozni. És arra gondolt, hogy ezúttal talán majd apa is végre azt mondja: jééé…
– De jó ez a fotó! – Áron annyira természetesen hozza formáját, belevigyorog a kamerába.
Jó ez a fotós, nagyon jó – boldog Áront mutat. Létezik az a férfi, akit boldoggá tud tenni. Merthogy ez a lényeg: boldogtatva boldog lenni. A hang, mely megtalálja az öblös üreget, megtelik zengéssel, és visszatér. Et­től a képzavaros metaforától elpirult, túlspilázta. Nyelvi kényszer minden spontán érzést aládúcolni. Nyelv előtti káoszban, ez csak ennyi: jééé…
Szende rágyújt, majd váratlanul megszólal.
– Különöset álmodtam… – és a lagzi másnapján nagyon mélyet szív a cigiből. – Jött a fotós, hozta a képeket. Nézem, és azt látom, hogy mind­egyikről hiányzom. Értitek? Csak úgy… nem vagyok rajta. Áron meg a tanúk meg mindenki ott van – ti is ott vagytok, csak én hiányzom. Mind­egyikről.
Szende mosolyog. Hatalmas füstfelhőbe burkolózik kócos szőke feje. A réteges zsírpárnák övezte mély üregben azúr szemtükör csillámlik. Pufók arcán apályosan hullámzik a révülő mosoly. Összenő a babzsákkal.
– És mit éreztél?
– Semmit. Csak annyit, hogy jééé…, nem vagyok a fotókon. Egyiken sem. Hiányzom, vagy miért.
– És ez rossz? Vagy milyen?
Szende mosolyog, dús mellei kivillannak a feszülő hálóköntös alól. Szív még egy jó mélyet a cigiből.
– Semmilyen. Csak annyi, hogy jééé…