6. AZ ÁLOM

A spalatói templom előtt fekvő,
ki tudja, honnan elrabolt szfinx
(Diocletianus is nagy gyűjtő volt,
ápolta a haladó római hagyományokat,
elemelni mindenhonnan mindent, amit csak lehet)
egyszerre megelevenedik,
lejön a talapzatról, kitátja száját,
nem tudni, ásítozik-e vagy vicsorog?
Keresztet vetve menekülnek a babonás népek,
csak mi maradunk Lídiával a téren
és egy részeg hegedűs,
aki kínjában, rémületében
játszani kezdi Mozart rondóját.
A fenevad megáll, tétován visszapillant,
de az oroszlánok, vállukon a három,
illetve a két királlyal, csendre intik.
Ők is leugranak a talapzataikról,
leülnek a hegedülő cigány elé.
Lekászálódik a hátukról Gáspár,
tétován dörzsöli a szemét,
évezredes álmából magához térve Boldizsár,
Menyhárt még nem tér magához,
mintha ismeretlen jelre várna.
A másik oroszlán hátáról ruganyosan
ugrik a földre a másik Menyhárt,
és egy másik Boldizsár néz körül álmélkodva.
Kíváncsian bámulnak felénk.
Nem tudni, a másik Gáspárral mi lett? Hova tűnt?
Megszökött? Elrabolták? Bujkál valahol?
Menekülni szeretnénk, de nem tudunk mozdulni.
Lídia szembogara merev,
tekintetét fogva tartja a szfinx.
Velem nem is törődik,
engem az oroszlánok figyelnek,
sunyin, ugrásra készen.
Tudom, amíg szól a furcsa hegedűszó,
nem történhet semmi,
hajunk szála sem görbülhet meg,
a fenevadakat elandalítja a zene,
láthatólag elbűvöli őket Mozart.
De mi lesz, ha elfárad a cigány,
ha ne adj isten görcs áll a kezébe?
Ha elpattan a vonó? Ha elájul?
Nem tudom, honnan kerül a kezembe egy sófár,
de amikor a félelmében reszkető hegedűs
kimerülten hátrahanyatlik, belefújok,
és szabad kezemmel átölelve Lídiát,
megindulunk a téren,
noha fogalmam sincs, hova, merre?
A szfinx, az oroszlánok és a királyok
megigézetten követnek.
„Távozz tőlem, Sátán!…” – motyogja a cigány,
aztán minden ködbe vész, s tudom,
ez a dalmáciai köd lesz az utolsó,
nem kegyelmez, végleg foglyul ejt.
De fújom, minden erőmből fújom
kosszarvból készült kürtömet,
már nem állhatok meg,
már nem állíthat meg semmi.

7. ÉJFÉL UTÁN

De megtaláltak. A vén kalóz
elhatározta, behajóz.
Vihar után csendes a tenger.
Alszik, akár a részeg ember.
S hogy nem voltunk ott, megijedt,
fellármázta az őröket.
Nem csoda, mindig részegek,
csődbe viszik az üzletet.
Káromkodott. Mocskolta őket,
pityókos semmirekellőket.
 „De honnan veszed, hogy ott vannak?”
„Tudom. És reggelre megfagynak.
Kulcsokat elő. Felmegyünk.
És reggel rögtön panaszt teszünk…”
„De mi nem láttuk, hogy bementek.
Ha tudjuk, ott nem hagyjuk őket. –
fogadkozott az egyik őr.
– Hát mi vagyok én?” „Hatökör!” –
üvöltött rá a kapitány.
„De hát ez rejtély! Ez talány!
Mit kerestek a várbörtönben?
Én egyáltalán nem is értem?…”
„Élményeket, hiszen turisták
keresik ódon várak titkát,
s ez múzeum még, jól tudom?…”
És elindultak az úton.
„Nem látjátok a fényeket,
a lőrésekben?! Szellemeket
gyanítotok, ostoba barmok.
Mit szól ehhez az őrsparancsnok?”
Felértek. A kapu kitárult.
És a négy részeg őr elámult,
meglátva engem s Lídiát.
A vén kalóz rummal kínált.
„Ezek a barmok a hibásak!… –
üvöltötte s rögtön hordágyat
követelt. – Hisz a hölgy beteg.
S ti hordágyon leviszitek.
Ha egy haja szála meggörbül,
búcsúzhat is az életétől,
a felelős. A két kezemmel
fojtom meg. Sírnak ott a tenger.”
És elindult lassan a menet.
Éjfél után volt. A felet
ütötte épp a toronyóra.
„Indulnunk kell, míg jön a bóra! –
fogott karon a kapitány.
– A hajózás, tudja, tudomány.
S ezek a Pokol-szigetek,
besték, idegesítenek.
Itten, doktor úr, megtörténhet
bármi. El kell hagynunk őket…
A vízbefúltak árnyai
kísértenek. Megállani,
bevallom, itt nem szeretek.
Zaklat a múlt. Kísértetek
lebegnek a vizek felett,
s magukkal hívnak engemet…”
S a kalóz keresztet vetett.
Ahogy leértünk, visszanéztem.
Szinte lebegett a holdfényben
a hatalmas fekete vár,
mint egy hatalmas ősmadár,
várva újabb áldozatát.
Kajütbe vittem Lídiát.
Aludt már, az arcán mosoly.
Az édenben volt, valahol.
A horgonylánc megcsikordult,
és a Hét Ördög elindult,
kibomlottak a vitorlák,
és integetett a négy dalmát
a partról. Lassan távolodtak.
És porszemekké zsugorodtak.
Hol voltak, hol meg nem is voltak.
S a nyílt tengeren várt a holnap.

8. SZELEK SZÁRNYÁN

És a Hét Ördög repült. Dagadtak a vitorlák.
Hátunk árbocnak vetve, vártuk a napfelkeltét.
Eltűnt a láthatárról a Spanyol Erőd árnya.
„Ezentúl álmainkban – Lídia remegett még –
kísértenek a cellák, bilincsek, priccsek, dohszag,
szimatoló patkányok, lőrésekben a gyertyák.
És a felismerés, hogy árva nádszál az ember.
Véletlenek vagy önkény irányítják a sorsát…”
Néztük a delfineket. Mióta kísérhetnek?
A horizont bíborlott. Hullámhegyek közül
emelkedett ki lassan, kit Istenként imádtak,
himnuszokat is zengtek hozzá. Ki csak él, örül
az eljövetelének. Már nem Adonis vére
öntötte el e tengert. A vén kalóz vigyorgott,
tünedezett a fényben Orcus setét virága,
és megint kicseleztük, magunk módján, a sorsot.
Dagadó vitorlákkal indultunk Ragusának,
„Ott nagyon sok a templom, a ferences kolostor. –
Lídia már mosolygott, és a nap felé fordult. –
Lesz, ahol imádkozni. Vár egy ódon monostor,
kopott gyóntatószékek, ezeréves Madonnák…
És egy öreg barát is, mióta miránk várhat,
pókhálós cellájában vagy széljárta kerengőn?
Akkor is meggyónunk, ha, tudjuk, nincsen bocsánat...”

9. LÍDIA A LÉGHAJÓN

Hogy miért pontosan akkor reggel,
Ragusa felé vitorlázva,
a napfényben fuldokló tenger azúrkék színeiben
és a táncoló delfinekben gyönyörködve
kezdte el mesélni, váratlanul,
minden előkészítés nélkül,
a léghajón átélt élményeit, Lídia,
még ma is, szeretett mangófám alatt üldögélve
rejtély előttem. Többször kérdeztem,
talányosan mosolygott. „Olyan keveset
tudunk egymásról, Ricardo,
hogy ezen még töprengeni is felesleges.
Egyébként, nem is tudom, hogy miért pontosan akkor
kezdettem el, és nem is emlékszem az egészre!
Adriai bolyongásaink összemosódva,
egyetlen bíborló gömbbé állanak össze,
amelyből ki-kiugrik egy-egy részlet,
néhány életfogytiglani pillanatra.”
Bólintottam, igaza lehet,
hiszen addig még azt se tudtam,
hogy szerelmem egyáltalán léghajóra ült,
hogy az Amazonas és a végeérhetetlen dzsungel
fölött bolyongva ismerkedjen Brazília titkaival.
 „A léghajóból – mesélte – parányinak tűnt minden,
összezsugorodott a világ, gonosz, fekete kígyóként
tekergőzött alattunk a nagy folyó,
homályos zöld foltoknak tűntek a hatalmas fák.
Ezért a vezető, egy svéd biológus,
megkérte a pilótát, ereszkedjen alább,
hogy megfigyelhessük az őserdő rejtelmeit,
mert addig csak távcsővel fürkészhettük
a paradió- és gumifákat, hatalmas
fa-Laokoónokat nézegethettünk.
A szálkeresztek néha megállapodtak
a kígyóként rajtuk tekergőző liánokon.
De most, ahogy egyre lennebb ereszkedtünk,
hirtelen kicsiny, ugráló emberkéket vettünk észre,
amint a fák közül, fúvócsöveikkel ránk mutogatva,
éles, már-már sikító hangokat hallatva, ugrándoznak,
megzavarva a közeli fákon ramazurizó majmokat.
A pilóta nem tudta, elérhetnek-e hozzánk
fúvócsöveik mérgezett ajándékai,
s ha igen, tehetnek-e kárt bennünk?
Ezért, önkéntelenül is, feljebb kormányozta a léghajót.
A kis, dühös emberkék, mintha Gulliver
titokzatos birodalma, Liliput elevenedett volna meg,
zsugorodni kezdtek, de a távcső még közel hozta
méregtől és félelemtől remegő,
vörös és sárga festékkel kipingált arcukat.
»Most megszületik a legenda – nevetett a svéd tudós. –
Az égen, kosaraikon repdeső Istenek legendája,
s valószínű, észhez térve, hamarosan megbüntetik azokat,
akik nem tudván türtőztetni magukat,
ránk irányítva fúvócsöveiket, elijesztettek,
így nem tudtuk átadni nekik ajándékainkat,
amit a törzs varázslója igen-igen sajnálni fog!…
Ezért is javasolom, dobjunk le nekik egy csomagot,
csokoládéval, keresztekkel, gumibabákkal!…«
Néztem a törpék kifestett, szenvedő harcát,
s azon töprengtem, meg merik-e kóstolni
majd a csokoládét? S egyáltalán mihez fognak kezdeni
a fakeresztekkel és a fehér gumibabákkal?
Egyébként is olyan keveset tudunk.”

10. A PIGMEUSOK SPALATÓBAN

az álomban égbement csoda
Ismét Spalato főtere. Éled,
nyújtózik a szfinx, kitátja száját.
Rettenve hátrál meg, szerteszéled
a tömeg, félve a perc varázsát,
egérlyukba is bújna, ha lehetne,
már nem hencegnek a hazug paráznák,
sokért nem adná, ha elmehetne
a barát, aki csodákról prédikált,
nem hitte soha, hogy részt vehetne
feltámadásban. Szava messze szállt,
mikor azt mondta, csupán hinni kell!
S a csoda, íme, torz valóra vált.
A hegedűs már ismét hegedül.
Mögötte apró törpék állanak.
A hegedűs most nincsen egyedül.
Fúvócsöveiket rázzák a vadak.
A szfinx rájuk néz, lustán vicsorog,
felélesztve az oroszlánokat.
A látomás most lustán elforog.
Talpon immár mind az öt király.
A két oroszlán dühösen morog.
Most nem bűvöli Mozart sem őket,
idegesítik a pigmeusok,
kik szembeállva, fegyvereiket
szegezik rájuk. És bizarr szagok,
az Amazonas ős mocsárszaga,
is megzavarja őket. Eloldalog,
száll fúvócsövek mérgezett nyila,
csendben ötfelé, öt ősi király.
Ha létezik is, most nincsen csoda,
Gáspár és a két Menyhárt, Boldizsár
s a két oroszlán szanaszét hever.
Felbődül a szfinx, megrendül a vár,
mancsával tíz-húsz törpét is lever,
menekülnének, de sokkal gyorsabb
a szörnyeteg. Porfelhőben tűnnek el.
Csak a hegedűs játszik önfeledten.
Éledeznek már az oroszlánok.
Ámul a barát. „Ez, amiben hittem,
a titkos csoda: élnek a királyok!
Ármány, csel, méreg sem vesz erőt rajtuk.
Sem a hazugság, évezres viszályok.
Íme, a csoda, mire régen várok!...”
És térdre borul a szfinx előtt.
És felüvöltenek az oroszlánok.
Délbe vált lassan lusta délelőtt.
Lídia ráz fel, űzi a rémálmot,
könnyű kezével, de még mielőtt
elrabolhatnának a látomások.

11. HOGY ANGYALOK, VAGY ISTENEK?

Ricardo Reis-átirat
Hogy angyalok vagy Istenek irányítanak,
Hittük, Lídia. Hittünk és reménykedtünk,
hogy másvilági hatalmak
jelölik ki az utunk.
A szívünket nem fertőzte kétely,
gyanakvás nem gáncsolta lépteinket.
Tudtuk, nem veszhetünk el,
hiszen szeretjük egymást.
Bármi történik is, előre meg van írva.
És az égiek tudják. Ha sokszor nem is értjük
szándékaikat. Hajladozunk,
akár bogáncs a szélben.
Mert minden jóra fordul, még akkor is, ha rosszul
indul, hogy elveszhetünk, igazán nem hihetjük.
Mögöttünk áll kardosan
és vigyáz reánk egy angyal.
Így sokszor olyasmikbe is belebonyolódunk,
amelyeket okosabb volna messzire elkerülni.
Nem tudjuk, mi cselekszünk,
vagy az Akarat vezérel?

12. MILNAI GRÁDICSOK ÉNEKE

„A legutóbb egy kis cseléd
ment végig rajtam, míg fölért,
elalélt, vérzett, elvetélt.
Száz éve zsoldos katonák
dübörögtek, a harsonák
is megszólaltak, egymás szavát
sem értették. Kísértetek.
Innen nem érti senki meg,
Elhatároztam, elmegyek.
De hát mozdulhat-e egy lépcső?
Elvégre nem szellem vagy felhő,
és mire határozna, késő!…
Így maradtam milnaiaknak,
imáikba is foglaltatnak,
ezer esztendeje koptatnak.”
Büszkélkedtek a grádicsok,
amíg felértünk, a torok
kiszáradt, és a pásztorok
imája is elhalkult. Fentről,
egészen másnak tűnt, mint lentről,
a tér és a posztoló csendőr.
És feltámadt a déli szél,
ajándék dalokat zenélt.
„Itt nem hagynálak semmiért!…” –
simult hozzám Lídia,
lenn kavargott Dalmácia,
álom, viszály, bú, mánia
gomolyogtak és összeértek,
keserűséggel telítődtek,
felszikráztak a szenvedélyek.
„Mondjál most, kérlek, egy mesét,
milnai lépcsők énekét,
garádicsok dicséretét,
szeretném tőled hallani.
Tudnál-e róluk vallani?”
S akkor éreztem, valaki,
még köztünk áll, talán az Isten,
kiben komolyan sose hittem,
de akkor is van, hogyha nincsen.
És most is megsegít, reméltem.