[2021. február]

---

Szakonyi Károlynak

(Folytatás előző számunkból.)

Lulu valamiféle munkaterembe került, a csempézett padlójú hodály közepén íróasztalok sorakoztak, mindegyiken egy-egy számítógép, mögöttük egy-egy asszony.
– Itt várj, amíg szólok az ügyeletes tisztnek! – mondta a törzsőrmester. – Ha szökni próbálsz, te is golyót kapsz a fejedbe.
Ahogy a távozó törzsőrmester bakancsos lépteinek zaja elhallt, csönd ülte meg a termet, csak a számítógépkezelő asszonyok szorgos ujjainak suhogása és a klaviatúrák halk kattogása hallatszott.
– Tévedés történt – szólalt meg az öregember. – Én csak telefonálni szerettem volna.
– Telefonálni, mi? – visszhangzott a csendben egy női hang, majd elfojtott kuncogás hallatszott.
– Taxiért... – próbálkozott az öregember.
– Most már inkább halottaskocsit kellene hívnia!
Nem tudta megállapítani, melyik asszony beszélt. Mindegyik a számítógépe tasztatúrája fölé hajolva csépelte a billentyűzetet.
– Hiába reménykedsz! – szólt egy másik asszonyi hang. – Itt már nem számít, hogy ki az apád, te büdös!
Az öregember felhördült.
– Az apám harminc éve halott! Hetvenéves vagyok, hülye kurvák!
– Nem szégyelli magát, szarházi? – Ez férfihang volt. Az öregember felindultságában nem vette észre, mikor lépett a terembe a százados. Egyszer csak ott állt előtte, ropogósra vasalt, sárga egyenruhában. – Ezek az asszonyok szentek! – üvöltötte. – Mindegyikük érző szívű magyar anya! És magának van pofája trágár szavakkal illetni őket?
– Elnézést... – morogta az öregember.
– Elnézést?! – A százados az ötvenes évei fölött járt, vékony vonalú, fekete jávorbajuszt viselt. – Hát erre itt ne számítson! Kémek és migráns árulók nemcsak odaát, de nálunk sem számíthatnak kegyelemre!
– Ugyan, kérem... – szólalt meg szinte könyörögve az öregember. – Nem vagyok kém, nem vagyok áruló, és migráns sem vagyok, ahogyan azt már az őrült beosztottjának is próbáltam elmagyarázni, aki az imént odakint....
– Mindent tudunk magáról, igaz, Nórika?
Az asszonyok egyike felemelkedett az íróasztala mögül.
– Igenis, százados úr! Minden adatát lehívtam!
– Nórika! – szökött ki a hang az öregember száján. – Micsoda szerencse, hogy maga az! Mondja meg a százados úrnak, hogy jól ismer engem, hiszen tíz évig a szomszédunk volt, és...
Az asszony nem nézett rá, miközben az adatait sorolta.
– Luha Lajos, könyvelő foglalkozású nyugdíjas, született ezerkilencszáz­ötvenegy május hetedikén, anyja neve Széppataki Jolán, állandó lakhelye Szeged, Belgrád rakpart három. Nyugállományi illetménye havi százhuszonhétezer-ötszázharminc forint, amit a liberális önkormányzat további tízezer forinttal rendszeresen kiegészít. Visa típusú, dombornyomott hitelkártyájának limitje négyszázezer forint, terhelés jelenleg nincs rajta. Családi állapota: nős, két gyermek apja. A fiúk neve András és Sándor, jelenleg mindketten a szabad országrész lakói.
– Igen, de nem azért, mert...
– Maga még nem lett kérdezve! – szólt rá a százados.
– Felesége Ablonczi Lujza, ötvenöt éves tánctanárnő – sorolta tovább a nő –, a tánciskola bezárása óta munkanélküli. Minden pénteken és vasárnap a móravárosi templom illegális miséit látogatja...
– Nem igaz! – kiáltott fel az öregember.
– A férjének azt mondja ilyenkor – folytatta szenvtelen hangon az asszony –, hogy a Magyar Vöröskereszt néven segélyszervezetnek álcázott ellenséges endzsiónál teljesít szeretetszolgálatot, vagy a Londoni körúti gyerekkórházat látogatja, holott a kórházban hónapok óta látogatási tilalom van.
– Ez lehetetlen! – kiáltott az öregember. – Mi Lujzával soha életünkben nem hazudtunk egymásnak!
– Több fényképünk is van a nőről – folytatta az asszony –, a térfigyelő kamerák eddig huszonkét alkalommal rögzítették úgy a templomi, mint az endzsiónál történt látogatását.
– Még valami? – kérdezte a százados.
– Az talán enyhítő körülménynek számít, hogy az egyik titkos informátorunk írásos jelentése szerint a határsértő egyáltalán nem bízik a fizikai jelenségek természettudományos magyarázatában, legutóbb éppen a nap-éj egyenlőség ilyetén leírását kérdőjelezte meg, mondván, hogy a jeles naphoz kapcsolódó mítoszok és máig élő népszokások mind az isteni teremtés aktusához kapcsolódnak.
– Soha nem mondtam ilyet! – tiltakozott az öregember. – Én csak annyit mondtam, hogy... – Felvetette a fejét, megpróbált a százados szemébe nézni. – Egyébként sem hiszem, hogy Petúr Pista barátom titkos informátor volna.
Odakint autó fékezett csikorogva. Kisvártatva megnyikordult egy oldal­ajtó, és a terembe két egyenruhástól közrefogva belépett a fizikatanár.
– Pista! – lélegzett fel az öregember. – Mondd már meg ezeknek...
– Kuss! – szólt rá a százados, majd Petúr Istvánhoz fordult. – Köszönöm, hogy befáradt hozzánk a tanár úr.
A fizikatanár pizsamában és papucsban volt. Az öregember tudta róla, hogy ilyenkor, délutánonként szundikálni szokott, mégpedig vetett ágyban, mert – ahogyan ultibarátainak többször elmagyarázta – úgy sokkal pihen­tetőbb az alvás, mintha ruhástól dőlne a szófájára. Most látható zavarban toporgott két fegyveres kísérője között, nem nézett az öregemberre.
– Nap-éj egyenlőség! – mosolygott rá a százados. – Mondja csak bátran a szemébe! – biccentett az öregember felé.
– Micsodát? – kérdezte a fizikatanár.
– Amiről írásban már beszámolt nekünk.
– Nem tudom, mire tetszik gondolni.
– Ne szórakozzon velünk, Petúr, mert úgy picsán rúgom, hogy összeszarja magát!
A számítógépes nők felvihogtak.
A fizikatanár a padló csempekockáit bámulva hadarni kezdett.
– Nap-éj egyenlőségnek, latinul aequinoctiumnak nevezzük a csillagászati eseményt, amelyben a földi egyenlítő síkja áthalad a Nap középpontján, és...
– Nézzen már körül, tanár úr! – szakította félbe a százados, szinte kedélyesen. – Maga szerint ez itt egy iskola?
– Nem, kérem.
– Akkor ne tetesse hülyének magát, hiszen korántsem az. Ön szabad akaratából esküdött fel a haza szolgálatára, amiért jutalomképpen a városi közgyűléssel megszavaztattuk a rendkívüli nyugdíjemelését. Nyugodtan kihúzhatja magát, legyen büszke az esküjére, nézzen bátran a határsértő szemébe úgy, mintha otthon volnának, kártyaparti közben.
– Ez nem kártyaparti, kérem... – motyogta a fizikatanár.
A százados felnevetett.
– Magának humora is van? Ez remek!
A fizikatanár elsírta magát.
Az öregember szinte részvéttel nézte a barátját. Petúr István nyugdíja még az övénél is kevesebb volt, ám ha arra került a sor, hogy nála játsszanak, gazdag vacsorával és drága borokkal traktálta őket. „Látod, Lulukám – mondogatta –, erre is telik annak, aki nem szívja azt a büdös, méregdrága cigarettát.”
– Lányok! – szólalt meg a százados. – Van valakinél papírzsebkendő?
Egy fekete hajú nő jelentkezett.
– Legyen olyan kedves, és törölje meg a tanár orrát!
A nő Petúr István felé indult.
– Nem kell, köszönöm! – tiltakozott az. – Jobban vagyok már!
– Ennek igazán örülünk valamennyien! – mosolygott a százados, és egy intéssel a helyére parancsolta a fekete hajú nőt. – Tehát? – pillantott a tanárra.
– Te is tudod, Lulu, hogy mit mondtál! – szólalt meg. – Ugye, nem hazudtolsz meg a hatóság előtt?
Az öregember nem válaszolt. Egyetlen jó van abban, ha az ember már hét évtizedet megélt, gondolta. Mint a sajtkukac nyomait a sajtban, úgy látja a barátai és ismerősei életútjának kacskaringóit.
– Beszélj csak, Pista – mondta neki –, ne félj!
És ekkor Petúr István elmondta, amit mondania kellett.
– Lányok – ragyogott a százados –, jegyezzék fel a jegyzőkönyv számára, hogy a vádlott helybenhagyóan hallgatta végig az elhangzottakat. A tanár úr elmehet.
A fizikatanár rogyadozó léptekkel indult az oldalajtó felé, mintha az ő bokája fordult volna ki, nem pedig a barátjáé.
– Ne haragudj rám, Lulu! – pillantott vissza. – Ugye, nem haragszol rám? – Kísérői készségesen a hóna alá nyúltak, és kivezették.
Az öregember látta, hogy barátja pizsamája átvizesedett, lakkpapucsa nedves nyomokat hagyott a terem csempézett padlóján.

A tánctanárnő hiába nyomkodta a hívógombot, a lift nem működött, gyalog kellett lesietnie a hetedik emeletről. Ruganyos, szinte táncos léptekkel suhant lefelé, mégis úgy tűnt, mintha soha nem érne a földszintre, minden elhagyott lépcsőforduló után újabb és újabb emeletek fordultak a lába elé. A lépcsőház ablakai nyugatra néztek, besütött rajtuk a délutáni nap. Az ablaküveg szikrákat szórt, a lefelé iramló asszonynak csak a sokadik lép­csőforduló után tűnt fel, hogy a teste nem vet árnyékot a lefelé sorjázó lép­csőfokokra. Képtelenség, gondolta futtában, az aggodalom nyilván elvette a józan eszem.
Végre leért a földszintre, kisietett a kapun.
A hajdani vásártér, amelyre a lakótelep tízemeletes toronyházait sebtében felhúzták a nyolcvanas évek elején, a város déli határánál terült el. A telep leghátsó épületeitől nem messze nyújtózott a körgát, mögötte zöldellt az ártéri erdő keskeny földsávja, annak túloldalán kanyarodott előbb nyugatra, majd tovább, déli irányba a folyó.
Sokszor nézett a lakás hátsó ablakán a sétára induló férje után, látta, amint lépteit számlálva halad a gáton, szemben a nappal, nyugat felé. Kétezer lépéssel teszek meg egy kilométert, számolt be első sétájáról otthon. Kétezer lépés után tértem le a gátról, a fák közé. Jó darabig az árnyékban bóklásztam, te nem is tudod, Lujza, hányféle fa, cserje és bokor megfér ott egymás hegyén-hátán, komolyan mondom, tiszta dzsungel az egész. Szerencsére van néhány ösvény, amit a kutyasétáltatók meg a horgászok tapostak maguknak. Egy ilyenen jutottam le a partra, ott pihentem kicsit, tudod, hogy nem tudok betelni a napfény látványával, pedig most nem is hallottam a folyó énekét. Persze hogy nem hallottad, felelte a tanárnő, se a folyó, se a fény nem tud énekelni. Lulu nem ellenkezett. Elsétáltam a régi kompállomás romjáig, folytatta, az is éppen kétezer lépés, onnan fordultam vissza. Tízezer lépés, öt kilométer, alig másfél óra az egész.

– Hát, öregem – fordult az öregemberhez a százados –, maga nagy bajban van. Istenes nézeteket vall egy szabadelvű közösség tagjaként, ahonnan ráadásul szökni próbált, pedig nagyon jól tudja, hogy a városnak szüksége van minden polgárára, hogy eredményesen harcolhasson vélt igazáért. Mert ha nem vette volna észre, már régen nem a vírus az igazi ellenség sem ezen, sem a túloldalon, hanem a kétszínűség. Látom, most csodálkozik, hogy én, a kormány által kinevezett helyettes kikötőparancsnok így beszélek. Látja, hiba volt azt gondolnia, hogy köztünk, kormányhű, istenhívő, keresztény hazafiak közt csak elvakult vagy szolgalelkű egyének vannak. Elárulhatom, fiatalkoromban magam is a liberalizmus híve voltam, sőt, a katonai akadémián az előmenetelem sikerét kockáztatva rendszeresen kiálltam az emberi jogokért, a demokráciáért, noha egy fegyveres testületben ilyesmit felvetni kétségkívül nagy butaság, ugyebár.
Az öregember szédelegve hallgatta a százados monológját. Bokája egyre jobban sajgott, a fájdalom felkúszott a lábán a combja tövéig, onnan a gerince mentén a tarkójáig. A feje lüktetett.
– Adjanak már egy széket ennek a szerencsétlennek, amíg beszélgetünk – szólalt meg ismét a százados –, hiszen alig áll a lábán.
A papírzsebkendős asszony széket kerített. Az öregember leroskadt a székre. A százados cigarettával kínálta, noha a terem hátsó falán nagy be­tűk hirdették, hogy a kikötő területén és hivatali helyiségeiben szigorúan tilos a dohányzás. Az öregember elhárította a kínálást, a százados azonban rágyújtott, odébb tolta az egyik számítógépmonitort, és helyet foglalt az író­asztal lapján. A papírzsebkendős asszony egy kristályhamutartót varázsolt elő valahonnan, és letette az asztallapra, a százados mellé.
– Hol is tartottunk? – fújta a füstöt a százados. – Ja, igen. A demokráciánál. Békeidőben nincs is szebb annál! A haza minden polgára teheti, amit akar, ha tettével nem korlátozza mások szabadságát. Ez a liberális alaptétel, ugyebár. A demokrácia lényege pedig az, hogy minden óhaj, sóhaj, érdek és mégoly ostoba vélemény is szabadon képviseltethesse magát a közösségi rend megteremtésének és annak későbbi gyakorlása során. Mi is van még? Ja, igen! A fékek és ellensúlyok rendszere, nehogy a kormányra került többség kénye-kedve szerint elnyomhassa a kisebbségek jogait és akaratát. Ezért kell a libernyákok szerint aggályosan szétválasztani a törvényhozó és a törvényeket végrehajtó hatalmi ágakat, és ugyanezért van szükség független bíróságra is. Jól mondom?
Az öregember nem válaszolt.
A százados elgyűrte a cigarettáját.
– Csakhogy mi háborús időket élünk, kedves Lulu. Ugye, megengedi, hogy így szólítsam? Maga most nyilván azt hiszi, hogy a járvány elleni harcra gondolok. Nem, kedves Lulu! A járvány csak hab a tortán. Mi az egész világgal harcban állunk, uram! Mert mit akar a világ, és mit akarunk mi? A világ a nemzetközi tőke globális szabadságát hirdeti, semmibe véve az egyes országok érdekeit és nemzeti sajátosságait. Mi minden porcikánkkal ellenállunk ennek a globalizációs törekvésnek, mert mi büszkék vagyunk a saját történelmünk nagyszerű pillanataira, nemzeti kultúránk értékeire, és nem engedünk a negyvennyolcból. Ahhoz pedig, hogy eredményesen harcoljunk a meggyőződésünkért, erősnek és egységesnek kell lennünk. Az ütő­képes egység érdekében nem hagyhatjuk, hogy hazánk polgárai összevissza futkossanak, mint a mérgezett egerek, hogy melegfelvonulásokat tartsanak fővárosunk nemzeti jelképnek számító főutcáján, hogy libernyák téveszméket sugárzó rádió- és tévécsatornákat működtessenek, és hogy lázbeteg fantazmagóriákkal írják tele az újságjaikat. És természetesen azt sem nem tűrhetjük, hogy bármelyik oldalról bárki megsértse a két oldal közti határt.
A százados lecsusszant az íróasztalról, az öregemberhez sétált.
– Látja, Lulu, én őszintén beszélek önhöz, és bevallom, hogy magánemberként bizonyos respektussal vélekedem a másként gondolkodókról. Előbb-utóbb úgyis belátják a mi igazunkat. Egyvalamit azonban sem én, se a maguk szabadelvű önkormányzata, sem a kormány nem tud, és nem is akar megbocsátani. Hogy micsodát? Azt, uram, ha valaki nem viselkedik becsületesen és egyenesen. Azt, ha valaki egy szájból fúj hideget és meleget! Azt, ha valaki megpróbál feljutni a kompra, és amikor ez nem sikerül neki, mert a hatóság éber őrei ebben megakadályozzák, akkor azt állítja, hogy kifordult a bokája, és csupán taxit óhajtott rendelni egy szigorúan őr­zött, kiemelten fontos harcálláspontról. Hát ekkora baleknak néz minket?! – A százados már üvöltött. – Talán hülyének látszom én? Egy nyugdíjas könyvelő?! – Arca kiveresedett, jávorbajusza le-fel ugrált. – Bassza meg az anyját!
A számítógépes asszonyok felsóhajtottak.
– Nem magukra gondoltam! – kiáltott rájuk a százados. – Maguk dolgozzanak!
A nők visszagörbedtek a klaviatúrájuk fölé.
– Én most fölmegyek a hangversenyterembe – közölte a százados –, hallgatok egy kis nyugtató zongoramuzsikát. Félórán belül megérkezik a fő­parancsnok úr és egy tévéstáb. Miután az ezredes úr aláírta a halálos ítéletet, tévékamerák előtt fogják kivégezni magát. Hadd lássa mindkét oldal, sőt, lássa csak az egész világ, hogy nálunk a határsértőkre mi vár. Addig nyugodtan elücsöröghet itt, és eltűnődhet azon a marhaságon, hogy miért van valami, miért nincs inkább semmi, apuskám.

A tánctanárnő hamar elérte a gátat. A férje által dzsungelnek mondott ártéri erdőcske csenevész fái nem nőttek az égig, sok helyütt a folyóra látott fölöttük, megérezte a víz szagát. Az illat egyáltalán nem volt olyan kellemes és üdítő, mint amilyenről a férje beszámolt neki, kesernyés volt, és igenis büdös. Lujza azt hallotta a piacon, hogy mindenféle undok anyagokat engednek bele följebb, a túloldali megye közeli városának műtrágyagyárából. A férje persze ezt az információt is cáfolni próbálta, ezer oka lehet a gyakori halpusztulásnak, mondta, a mai modern technológiák korában semmi szükség az ilyesmire, rosszindulatú pletyka az egész.
Lujza egyszerre csodálta, irigyelte és átkozta a férje megingathatatlan jóhiszeműségét. Egyszer megjárod, Lulu, hogy soha nem hiszel nekem, mondogatta neki, de akkor már késő lesz, barátocskám. Szerette barátocskámnak becézni, megismerkedésüktől fogva úgy érezte, Lulu nemcsak a férje, de apja, testvére, szeretője, barátja és barátnője is egy személyben. Ő maga szertelen volt, lobbanékony, a férje nyugodt, akkurátus. Más talán unalmasnak mondta volna, Lujza számára azonban Lulu maga volt a megbízhatóság, mellette biztonságban érezte magát. Néha pörölt vele persze, hogy felbosszantsa, ingerkedett is, hogy kimozdítsa rendíthetetlennek látszó nyugalmából, de Lulu ilyenkor behúzta a nyakát, elnézést kért, amiért nincs kedve veszekedni, azt mondta, hiba volna ilyen ostobaságokra vesztegetni az idejét, és visszavonult a dolgozószobának titulált étkezősarokba, elővette a kockás füzetét, ahová a kártyapartikon gazdát cserélő összegek mellé egyre gyarapodó kiadásaikat és megcsappant bevételeiket szokta bejegyezni, és olykor-olykor egy-egy fontosnak tartott gondolatát. Ilyesmiket: „Fölső szomszédunkat Lajosnak hívják.” „Írni a házkezelőségnek, a héten megint nem ürítették ki a szeméttárolót.” Később áthúzta ezt a bejegyzést. „Már régen nincs házkezelőség – írta. – Nagy marha vagy te, Lulukám.” Két nappal későbbi keltezés alatt újabb, ezúttál állítmány nélküli mondat született: „KÖZÖS KÉPVISELŐ!!!” Az utóbbi években az is szokásává vált, hogy a füzetbe másolja az általa olvasott könyvek egy-egy fontosnak talált, emlékezetes mondatát, amit nem akart elfelejteni. Az idézetekhez nem fűzött megjegyzést. „Uraim, le a kalappal!” „Sötét volt, mint egy fasírtban.” „Ha a tengerre gondolt, mindig csak la marnak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval é́s spanyolul.”
Lujzának csak akkor sikerült kihoznia a sodrából, ha álnokul ringó léptekkel elsétált mellette, és dudorászva idézte a férje kedvenc mondatát: „Vajon miért van valami, miért nincs inkább semmi?” Lulu tekintete ilyenkor elsötétült. „Kár gúnyolódni azon, amit az ember nem ért.” De ilyenkor sem lehetett igazán összeveszni vele, mert bevonult a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót.

Amint a százados fütyörészve távozott, az öregember testét átjáró fájdalom hirtelen alábbhagyott, csak a bokája sajgott, a feje viszont továbbra is zengett a százados különálló hangokra bomlott monológjától. Megpróbálta értelmes skálába rendezni a hangokat, hogy legalább utólag kihámozza a százados szavainak őrá vonatkozó értelmét, hiszen amit előadott, mint egy nagyáriát, az sok mindenre vonatkozott, csak éppen nem őrá. Hiszen neki soha semmi köze nem volt holmi elvekhez, se a liberális, se a nemzeti kereszténynek mondott eszmékhez. Egész életét ebben a városban élte le, dolgozott, szeretett, felnevelte a gyerekeit, megpróbálta élvezni a megérdemelt nyugdíját, szabadidejében evezett, pingpongozott, s amikor már fel kellett hagynia ezekkel, naponta másfél órát sétálva várta a halált. Mert igen, próbálta egy irányba terelni szanaszét kószáló gondolatfoszlányait, aki soha életében semmi hasznot nem hajtott, és most se hajt, az valójában nem tesz mást, mint hogy engedelmesen várja a dolgok végét, amikor ugyanúgy visszapattan majd oda, ahonnan jött, amiként a fénylabdacsok a folyón.
– Kér a határsértő egy almát?
Felkapta a fejét.
Kövérkés, szőke kontyot viselő asszony állt fel az íróasztala mögül, és kezében egy almával odasétált hozzá.
– Nyugodtan megeheti, nem mérgezett – vihogott.
– Inkább egy pohár vizet kérnék, ha lehet – felelte az öregember tétován.
– Menjen ki a mosdóba – intett a terem távoli sarka felé a nő. – Vagy ott – mutatott a másik sarok felé – talál egy kis teakonyhát. Buborékos vizünk is van a hűtőben.
– Amál! – szólt rá szigorúan egy másik asszony, éppen az, nyugtázta az öregember, amelyik nemrég azt mondta neki, hogy „itt aztán nem számit, ki az apád”. A megjegyzés akkor annyira felingerelte, hogy meggondolatlan szavak szaladtak ki a száján, pedig... Pedig, gondolta most, lopva a szigorú asszony felé pislantva, korábban szinte soha senkivel nem beszélt durván. Ráadásul az asszonynak nem azért nem volt igaza, amire akkor mindketten gondoltak, jelesül arra, hogy nincs senki, aki szót emelhetne érte, hanem azért, mert igenis is számít, hogy ki (volt) az ember édesapja. Kinek a meggyőződését követi, vagy fordul éppen ellene, kinek a nevelési elveit és gyakorlatát szenvedte el gyerekkorában. Saját ifjúkorát tekintve, Lulunak semmiképpen nem kellett szenvednie. Az apja sebész volt, mégpedig kitűnő operátor, s ilyeténképpen minden szakmai mozdulatával valóban szolgált, és ez a szolgálat sokak segítségére volt. Későn serdülő fiát figyelve mindig megfogalmazta a véleményét róla, tanácsokat adott neki, de soha nem kérte számon se a gyerek, se a későn kamaszodó, majd lassanként felnőtté érő fián az általa javasoltak betartását. Talán kissé szomorúan, de szeretettel vette tudomásul, hogy Luluból nem lett se orvos, se tanár, mint ahogyan azt is elnéző megadással fogadta, hogy az ő, akkor már széles szakmai körben ismertté vált családi nevét viselő fia csupán szürke könyvelő lett, s azonkívül, hogy folyton az élet értelmén tűnődött (anélkül persze, hogy az erre vonatkozó filozófiai műveket elolvasta volna), semmi másban nem különbözött az átlagosnak vagy mezeinek nevezett polgártársaitól.
– Nem mindegy? – kérdezte most az almás nő a szigorú asszonytársát. – Megszökni úgyse tud. – Megvonta kerek vállát, aztán az öregemberre mosolygott. – Menjen nyugodtan, Lulu bácsi.
– Ismerjük egymást? – pillantott rá az öregember.
Az asszony elpirult.
– A felesége tanított csacsacsázni – mondta, és visszaült az íróasztala mögé.
Az öregember fölállt, óvatosan megpróbálta ráhelyezni testsúlyát a dagadt bokájú bal lábára. Különösképpen csak elviselhető, tompa sajgást érzett, és azt, hogy a lábszára zsibbad.
A teakonyha felé indult.
Az apró, rácsos ablakú helyiségben rend volt és olyan szembeszökő tisztaság, amit otthon csak a felesége tudott elérni. Előfordult, hogy Lulu mosogatott el ebéd után, a tisztára mosott tányérokat és poharakat rendben a szárítóra helyezte, előbb nedves, majd száraz szivaccsal tisztára törölte a konyhapultot, de az ő keze nyomán sosem ragyogtak úgy a dolgok, mint amikor felesége végezte el ugyanezt, ugyanazokkal a mozdulatokkal.
A konyhapult itt is csillogott.
Hiába, gondolta, a női kéz.
A hűtőszekrényben megtalálta a kristályvizes flakont, töltött magának egy pohárral, megitta. A poharat elmosogatta a csap alatt, és visszatette a szárítóra.
A teakonyhából kilépve vette csak észre, hogy a nagyterem mögött szűk, sötét folyosó vezet a hodály túlsó sarka felé, oda, amerre a mosdót mutatta nemrég a szőke nő. Nem kell hát visszabicegnem a terembe, gondolta, az illemhelyhez erre rövidebb az út.
Éppen harminchat óvatos lépéssel ért a mosdó ajtajához. Az a helyiség is patyolattiszta volt, erős, de nem kellemetlen fertőtlenítőszag lengte be. Vizelővályút vagy csészét nem talált, a mosdóban csak két külön fülkében álló francia toalettre lelt. Felhajtotta az ülőkét, megpróbált homlokával a falnak támaszkodni, ahogyan otthon szokta; így biztosabban talált a csésze öblébe.
Vizelete nehezen indult meg, évek óta gondjai voltak ezzel. Az orvos, akihez a felesége elzavarta – miután Lulu bevallotta neki, hogy sokszor képtelen irányítani egyre gyengülő sugarát –, gumikesztyűs ujjával előbb az ánuszába nyúlt, ami korántsem volt olyan viszolyogtatóan kellemetlen, mint amire számított. Ezután a vizsgálóasztalra kellett feküdne, a doki valami zselével kente be a hasát. Amikor végzett az ultrahangvizsgálattal, a doki közölte vele, hogy a prosztatája másfélszer nagyobb az átlagosnál, ezért folyamatosan nyomja a hólyagját, ugyanakkor egy lefelé hajló csücske ráfekszik a húgyvezetékére, és ezzel akadályozza a vizeletürítés természetes módját. De aggodalomra semmi ok, mondta, nem látott daganatra utaló elváltozást, a prosztatának szokása, hogy az életkor előrehaladtával megnagyobbodjon, bár, hogy miért teszi ezt, arra még nem talált elfogadható élettani magyarázatot az orvostudomány. Felírok magának valamit, mondta, ez majd összehúzza kicsit azt a mirigyet, ha nem felejti el minden nap bevenni a tablettát.
Persze, gyakran elfelejtette, ahogyan ma reggel is. Erősen koncentrált, míg végül sikerült megkönnyebbülnie. Gyengén csordogáló vizeletének egyetlen cseppje sem ment „mellé”. Akkurátusan kezet mosott, megtörölte a kezét, az elhasznált papírtörölközőt az e célra szolgáló szemétkosárba dobta. A mosdóból kilépve visszanézett a félhomályos folyosón a teakonyha felé, ekkor vette észre a folyosó közepén szinte észrevétlenül a falba simuló tapétaajtót. „A harmadik út!” – súgta a fejében egy hang. Megtorpant. Akár balra, akár jobbra indulna, mindenképpen abba a terembe jutna vissza, ahonnan elindult, s ahol – a százados szavai szerint – várakoznia kellene a kikötőparancsnok és a tévéstáb érkezésére, hogy...
Hogy azután elítéljék és kivégezzék.
Egy pillanatra megint átfutott a fején, hogy csak álmodja mindezt, talán elájulhatott a fájdalomtól, amikor kis híján kitörte a bokáját, s most valójában ott hever még a zsombékos Tisza-parton, és képtelenséget álmodik. De a környezete olyan meggyőzően valódinak látszott, mint amilyen valóságosan tért vissza bokájába ismét a sajgó fájdalom.
Méltánytalan.
Ez a szó jutott eszébe.
Talán valóban büntetést érdemel, amiért a kiemelt biztonsági övezetnek a százados által harcálláspontnak nevezett kikötőjéből szeretett volna taxiért telefonálni. Tekintettel a rendkívüli állapotokra, nemcsak egy szigorú figyelmeztetést, de még egy jelentékeny pénzbüntetést is méltányosnak tartott volna megfontolatlan cselekedetéért, de hogy ezért halálra ítéljék és kivégezzék, azt finoman szólva is méltánytalannak gondolta. De hiába, minden megtörténhet ott, ahol egy alighanem beszeszelt törzsőrmester fejbe lőhetett egy jószerivel ártatlan újoncot, és a folyóba dobathatta a kiskatona testét.
Márpedig ez megtörtént. Még most is a fejében visszhangzott a víz loccsanása. És ott kavarogtak még a fejében a százados nehezen újraalkotott mondatai is, amelyekkel indokolni próbálta a határsértőre váró ítélet képtelen okát. Mégis hezitált. Világéletében betartott minden hivatalos elő­írást és felsőbb utasítást, hiszen tudta, hogy a rend arra való...
„..hogy ne legyen szabad, ami jó!” – fejezte be a fejében a korábban is megszólaló hang, amelyben most, meglepetésére, a sajátjára ismert.
– Ez valami bolond költeményből való... – motyogta maga elé.
A hang tüstént válaszolt.
– Látod, működik az emlékezeted, ha valóban szükség van rá. Bár nem ez a fontos most – hadarta a hang. – Meg kell próbálnod kiszabadulni innét. Gondolj a feleségedre! Szegény asszony már így is halálra aggódja magát, amiért nem érkeztél időben haza. Mit fog gondolni és érezni akkor, ha meglátja az esti tévéhíradóban, amint főbe lőnek vagy felakasztanak.
– Lehet, hogy méreginjekcióval altatnak el...
– Nem mindegy?! Ha hagyod magadat elpusztítani, sose jössz rá, hogy miért van valami, miért nincs inkább semmi!
Ez hatott.
Az öregember visszasántikált a sötét folyosó közepéig, és benyitott a tapétaajtón.

Lujza már nyolcezer lépés után letért a gátról. Fél fejjel magasabb volt a férjénél, nemcsak a combja, lábszára is hosszú volt, úgy gondolta, kevesebb lépéssel tesz meg egy kilométert. Az ártéri erdő valóban zegzugos volt. Néhol kidőlt fatörzsek, másutt tüskés bozót állta az asszony útját, folyton kerülgetnie kellett az akadályokat. Lulu, kiáltozott, Lulukám! Válasz nem érkezett, még a tücskök és a madarak is hallgattak. Ágak roppantak a közelben. Lujza a szóbeszédre gondolt, amely szerint dingók lakják a kis­erdőt, sőt, mesélte kedvenc hentese a Mars téri piacon, azok az elvadult kutyák is ott vadásznak, amik elkapták a ragályt okozó vírus legújabb mutációját, amely a veszettséghez nagyon hasonló bajjal fertőzte meg őket. Egy ilyen dög megharapta tegnap a legjobb barátját, mesélte a hentes, és szegény olyan vérmérgezést kapott, hogy reggelre belehalt. Mondd, szívem, édes Lujzám, te hallod, hogy miket beszélsz?, nevetett a férje, amikor elmesélte neki a hentes történetét. Nem értem, hogy ülhetsz fel minden rémmesének. Ha fertőzött kutyafalkák nem is, gondolta most az asszony, éhes dingók mégiscsak tanyázhatnak az erdőben.
Ha ezek támadtak a férjére valahol...
Néhány perc után szorosan gyűltek köréje a fák, lombkoronájuk eltakarta előle az ég kékjét, és a nedves árnyékok közé keveredve – itt voltak árnyékok! – elvesztette a tájékozódó képességét. Nem tudta, merről jött, merre tartott, merre lehet a gát, és hol van a folyó. Már majdnem elsírta magát, amikor a lába elé tekeredett egy ösvény.
Futva követte, míg a folyópartra ért.

Az öregember nagyablakos lépcsőházba jutott a tapétaajtón át. Szabadba nyíló kijáratot nem látott, a fölfelé vezető lépcsősor mellett egy liftajtóra lelt. A lift jelzőfénye zölden világított. Megnyomta a hívógombot. Az ajtó surrogva kinyílt. Ahogy belépett rajta, az ajtó becsukódott, a lift megindult vele fölfelé, és néhány másodperc múlva megállt. A liftajtó kinyílt, az öregember kilépett.
Hirtelenjében nem tudta megállapítani, hova érkezett. A félhomályban vörös függönylábak lógtak a magasból a fekete deszkapadlóra. Valamerről zongoraszó hallatszott. Néhány lépés után egy színpad kellős közepén találta magát. A színpad nem volt megvilágítva, a nézőtér felől érkező reflektorsugár a színpad előtti zenekari árok közepére irányult. Fekete falépcső vezetett az árokba, ahol hosszú, ősz hajú férfi játszott a pianínón, nyurga, pattanásos kamaszfiú lapozta neki a kottát.
A százados a félhomályos nézőtér utolsó sorának közepén ült, lehunyt szemmel hallgatta a muzsikát. Ahogy megpillantotta, az öregember sietve lebotorkált a zenekari árokba vezető lépcsőn.  
– Elnézést – szólította meg suttogva a zongoristát –, vezet innen valami út kifelé?
– Kuss! – szólt rá a kottalapozó srác.
Lulu szinte soha nem hallgatott komolyzenét, igaz, a könnyű muzsikáért se lelkesedett. A pianínóból felszálló hangok most körbevették, egymást kergetve rajzottak körötte, megszédítették. Meg kellett kapaszkodnia. Ahogy megérintette a pianínó sarkát, a hangszekrény rezgése áramütésként szaladt a válláig, végigfutott a testén, és megszüntette a fájdalmát. Nem akart hinni a szemének. A zongorista mindkét keze meg volt bilincselve, a bilincseket arasznyi lánc kötötte össze, a férfi látszólag mégis önfeledten játszott, előre-hátra himbálta magát a zongoraszéken, néha behunyta a szemét, úgy biccentett a fiú felé, hogy lapozhat már. A fiú ezek szerint nem tudott kottát olvasni, mégis meredten bámulta a hangjegyek rajzát, mintha ellenőriz­né, hogy a fogoly azt játssza-e, ami a kottalapokon áll.
A zongorista most Lulura pillantott, majd a zenekari árok nézőtér fe­lőli oldalát takaró vörös drapéria felé intett. A bársonytakaró közepe hullámzott, mintha valami szél lengetné.
– Menjen már, mire vár? – súgta a zongorista.
Lulu anélkül kerülte meg a pianínót, hogy a hangszer sarkát elengedte volna. A függönyhöz közelebb érve végre megértette, mire biztatta a mű­vész. A hullámzó drapéria hasadékán át sötét üregre látott. Beugrott a résen a függöny mögé, és már siklott is a sötétség mélye felé. A csúszda eleinte szelíden kanyargott vele, aztán meredeken lefelé törve gyorsította az útját. Szinte már zuhant, amikor a csúszda fölfelé hajló vége kivetette magából. Úgy süvített a hirtelen felszikrázó napfényben, mint a gyerekkorában látott Ágyúember, akit egy fényes csőből lőttek a cirkuszsátor kupolájának magasába, ott elkapta a védőháló fölött lengő trapézt, és lekiáltott az ámuló közönségnek: „Produkció!”

Ahol a tánctanárnő leért a partra, csenevész nádas szegélyezte a vizet. A pöttyös tornacipő talpa alatt cuppogott talaj, zsombékról zsombékra kellett volna szökdécselnie, ha vízközelben akar tovább haladni a kompállomás felé. Tenyeréből napellenzőt formálva nézte a fénylabdákat dobáló hullámokat. A túloldalon, sarkantyúforma, köves félszigetecske nyúlt a folyóba, felerősítve a víz sodrát. Itt, a nádas előtt jószerivel állni látszott a víz, sőt, mintha lassan visszafelé mozgott volna. Falevelek, üres petpalackok és valami állattetemnek látszó undormány lebegett a felszínén. Itt nem lehet mély a víz, gondolta a tánctanárnő, ha Lulu véletlenül beleesett volna, akkor is tud kapaszkodni.
De miért esett volna bele?
Mert bolond. Az emlékezete egyre gyengébb, képes percekig keresni az olvasószemüvegét, miközben ott van az orrán. Néha meg nemlétező dolgokat lát és hall. Talán a víztükör fölé hajolt, hogy meghallja a folyó énekét, és akkor szédült a hullámok közé.
Visszahátrált a zsombékokon a szil&