[Látó – 2009. május]

Taikyónak

1.

A szent hegyre a körmenet vezet fel minket. Mindegy, merre járunk, Európában vagy Ázsiában, mindegy, milyen vallásúak vagyunk. Felmenni a hegyre, körmenetben, mindig és mindenhol spirituális tapasztalattá érik. Elvesztetted a tengelyt, úgy érzed, elnyel a kárhozat, elsüppedtél a mocsárban? Kelj fel és járj, ahogy ő mondta, vagy ülj egy kör közepén negyven napig, ami majdnem ugyanaz. A térben nincs valódi előre és hátra jutás. A térben csak lehetőség van arra, hogy közelebb vagy távolabb kerüljünk önmagunk lényegéhez. Ha Európában indulunk a szent hegyen felfelé, a körmenetben, akkor mindig zavarni fog s mindig hatalmas harcot kell az egyénnek folytatnia azért, hogy lefejtse magáról a történet értelmetlenségét, vagy pontosabban fogalmazva, a történetiséget. Ha Ázsiában indulunk a szent hegyen felfelé, a körmenetben, akkor elébb vagy utóbb meg fog csapni az űr hidege, a személytelenségnek és az univerzalitásnak egy olyan rideg hulláma, amelyhez hasonlót csak a legkomolyabb filozófusaink tanításának mélyén éreztünk, mint amilyen Hérakleitosz és Nietzsche. Sokan ezt a nihillel azonosították, de a nihil a tapasztalat elvetése, míg ez éppen a valódi tapasztalattal járó megismerés teljessége. Ezért, akik Buddha tanítását Európában nihillel vagy istentelenséggel azonosítják, csak saját tájékozatlanságukról tesznek tanúbizonyságot. Éppenséggel az ellenkezőjéről van szó. Oly korban élünk most, midőn kinyílnak az új kapuk, a megértés és a tapasztalatszerzés szélesebb körei, s ugyanakkor elértéktelenedik a tudás, az emberi szó, a hiteles dolgok sora. Éppen ezért kell a saját utat megtalálni, éppen ezért nincs semmi kétség afelől, hogy mint minden kritikus korban, most is, az egyetlen helyes út, az egyetlen saját út: az univerzális út, az az út, ami közös Európában és Ázsiában is, a szent hegyre felvezető körmenet. A körmenet az engesztelés útja, a közösség újrakovácsolásának útja, de az egyén útja is. A lélek szabadulni vágyik. De mitől kell megszabadulni? Miért kell felmennünk újra és újra a szent hegyre? Búcsújárók fáklyás körmenete indul egy székely kisfaluban éppoly áhítattal, mint ahogy szerzetesek virágokkal indulnak szútrákat mormolva a messzi Jáva szigetén, Borobudurban, felfelé. Mindig fel, fel a szent hegyre, ahová a körmenet visz minket, áhítattal és imával haladunk, nem fárasztó lépésekkel, nem erőlködve.

Van egy épület, a szeg, amellyel rögzítették Jáva szigetét a Földhöz, egy épület, amelyhez hasonló egyetlenegy épült, méghozzá Európában, mi több, Itáliában. A közös e két épületben az áhítat, az ihlet, a magasrendűség, az őszinteség s az, hogy szinte tükörképei egymásnak. Mintha tudnának egymásról. A különbség a két épület között, hogy az egyik a keresztény, a másik a buddhista szellemet fejezi ki, s hogy az egyik a nyelvből épült, a másik vulkáni kövekből. Mint látni fogjuk, e különbségeknek nincs különösebb jelentősége. Hogy egy épület és egy költemény ennyire szorosan kapcsolódjon, úgy, hogy nemcsak évszázadok választják el őket, hanem ráadásul a golyóbis két különböző oldalán találhatók – nos, ez egyedülálló. A költemény, amely a nyugati világot oly élesen bemutatja, s amely a leggyönyörűbb beavatás, Dante Színjátéka. Európa. Kereszténység. Az épület, amely Kelet szellemiségének gyökerét csodálatosan megragadja, s amely magasrendű meditáció, Borobudur. Jáva. Buddhizmus.

Mindkét alkotásról éppen eleget írtak ahhoz, hogy én most kizárólag a szerintem leglényegesebb dolgokra koncentrálhassak. Akinek többre van szüksége, rengeteg adatot és értelmezést talál, bár helyesebb talán olvasni és bejárni őket, megélni tehát a beavatást, mint hallani róla.

Borobudur és a Színjáték hármas osztatú világképpel fogadja a vándort. A lét hármassága egyben a világ hármassága is. Borobudur egy tavon ringott egykoron, így tükörképe a víz felszínén a mélybe vezetett, míg teraszain domborművek hosszú fala vezette a meditációt, fel egészen a hetvenkét Buddháig, ahonnan a Moksát jelképező végső sztúpához lehetett érni. Dante Színjátékát olvasva szintén három szinten kell áthaladnunk, a poklon, mely Borobudurban a földbe süppesztett Kamadhatu, a megtisztító Purgatóriumon, amely a körmenet szintje (a Rupadhatu), s végül a Paradicsomon, amely a Buddhák szintje (az Arupadhatu). Vajon valóban lenne valamiféle kapcsolat Dante és Borobudur építői között? Aligha, ám annál több a Színjáték és Borobudur között. Az igazság, a végső igazság minden esetben univerzális, ezért a végső igazság formáinak hasonlósága nem meglepő. Ezen igazságok felismerésének hiánya azonban már annál inkább. Éppen ezért most próbáljuk megközelíteni Borobudurt.

2.

Minden megközelítés, amely nem a költemény olvasásából vagy az épületbe való belépésből fakadó indítékkal bír: esetleges és sokszor reménytelen. A tanulmányok, az útleírások mérhetetlen adattömeget halmoznak fel, ahelyett, hogy valóban bevezetnének, valóban érzékeltetnének akár csak egyetlen tercinát vagy sort, akár csak egyetlen faragott követ vagy lépcsőt felfelé. Éppen ezért lassan és kimérten kell a körmenetet végigjárni. Ha európai ember közelíti meg Borobudurt, biztosak lehetünk felőle, hogy a történet káprázata csalja ide és téveszti meg. Látja a hatalmas emlékhelyet, látja, ahogy eltűntek azok, akik egykor építették, ahogy az iszlám alatt e hely az elhagyatottság temploma lett, míg a gyarmatosítók, 1814-ben, Raffles és Cornelius a XIX. században ki nem ásta; látja, hogy ekkor megtalálták mindannak a nyomát, amit valamikor 760 és 830 között épített fel Samaratungga király, a Mataramok házából, a mahajána buddhizmus követője. Az építésre, a történetre koncentrál tehát, talán még az elhelyezkedésre és az etimológiára is, bár utóbbi kettő ismét csak sejtetni enged dolgokat. Az elhelyezkedést tekintve kapcsolatba hozza a közeli Mendut és Pavon hindu templomokkal, mint Casparis és Soekuono, akik szerint a buddhista királyság hatalmának szimbóluma volt ez az épületegyüttes. Olyan ez, mint azt állítani, hogy Dante hatalmának szimbóluma a Színjáték. Nem várról beszélünk, nem erődről, nem bármi másról – egy hegyről, amelyre imádkozni érkeztek az emberek. Vallásos központról, amely bármilyen meglepő, aligha függ össze a hatalom kifejezésével, különben a későbbi királyságok nem feledték volna el, nem hagyták volna, hogy a dzsungel felfalja, hanem saját központjaikat is ide helyezték volna. Csakhogy ők már nem voltak buddhisták. Számukra ez az épület szinte semmit sem mondott. Domborműveivel és sztúpáival egy elhagyott világ elfelejtett vallásának kiüresedett, de legalábbis alvó temploma volt. Mint az Akropolisz. Ott van, tudjuk, elődök éltek, de minek az elődei, és kik is? Erre már csak később érkezik válasz, Nietzschétől. A görögség újrafelfedezése egy időben történik a buddhizmus Nyugat számára való felfedezésével. Nem sokkal azelőtt, hogy Kőrösi Csoma Sándor Tibetbe utazik, Európában a szanszkrit nyelvet kezdik tanulmányozni, a gyarmatokról a szenvedés és a kiömlött vér áradata mentén megérkeznek az első gyűjtések, melyek letűnt vagy éppen rejtőzködő civilizációk és kultúrák magas művészetének és irodalmának a hírét hozzák.  Humboldt megírja a kawi nyelvről szóló hatalmas munkáját, Raffles Jáva történetét. Egy pillanatra úgy tűnik, Borobudur központi helyet foglal el az emberiség kultúrtörténetében. Éppen ezért jogos a remény, hogy az épületet és a kultúrát, amely megteremtette, újra felfedezi magának a világ. De nem ez történik.

Borobudurt ismét elfelejtik. Pedig ahogy Coomaraswamy is megjegyzi: „architektúrájában első ránézésre nem hasonlít egyetlen korabeli épületre sem". Részleteiben már annál inkább. Mintha India és Dél-Amerika építészete és a piramisok találkoznának egyetlen filozófiában, amelynek magja a buddhizmus.

3.

Amikor Hamvas Béla arról beszél, hogy a Kr. e. VI. század fordulópont volt az emberiség történetében a történeti kor, a kali juga, a vaskor felé, akkor nem lehet kétségünk afelől, hogy nem elszomorítani akar, nem reménytelenséget akar ébreszteni bennünk, hanem éppen ellenkezőleg, felhívni figyelmünket mindazon tanításokra, amelyek ebben az időben születtek. Ahelyett, hogy fejlődésregénynek olvasnánk az emberiség szomorú és vértől szennyes elmúlt két évezredét, s hihetetlen egóval megvert önmagunkat e hullahegy tetejére emelnénk, revidiálnunk kell nézeteinket. A hullahegyről le kell mászni. El kell hagyni, a szent hegy felé kell venni az irányt, különben mi is, az utánunk jövők is csak gyarapítani fogjuk ezt a hullakupacot, mindaddig, amíg már nem lesz élőlény, akit ennek a téveszmének az oltárán feláldozhatnánk. Az élet szent, hiszen ez az épülete a léleknek, amely isteni eredetű. Ebben alighanem egyetértett volna Dante és Buddha. Buddha, ha nem tekintjük másnak, mint a hatodik század nagy filozófusának, akkor is megrázó őszinteséggel nézett szembe azzal, hogy mit jelent embernek lenni. Mit jelent élni, épületet nyújtani a léleknek, amely közös az istennel.

Tanítása felől közelítve Borobudur sokkal inkább feltárul, mint ha a történet felől próbáljuk megismerni. Buddha szerint a lét szenvedés, vagyis zavarodottság. A születés is szenvedés. A vénség is szenvedés. A halál szenvedés. A bánkódás, a zokogás, a vergődés, a levertség: szenvedés. S az is szenvedés, hogy amire vágyunk, azt meg nem találjuk. Persze, ha az ember teljesen eléri, amire vágyik, az sokszor még nagyobb szenvedés. Talán van is ilyen átok: teljesüljön minden, amire vágysz. Akkor mi marad? Megint csak szenvedés. A szenvedés eredete a szomj. Ez az a szomjúság, amely szüntelenül újraéled, amit a gyönyör szenvedélye kísér, amely itt is, ott is fel-feltör; nevezetesen a kéjnek a szomja, a létnek a szomja, a nemlétnek a szomja. A szenvedés megszüntetése csak a szomj megszüntetése révén lehetséges. Ez pedig a szomjnak a maradéktalan kioltását jelenti; annak elhagyását, elhárítását, tőle való szabadulást, vonzköréből kiszakadást. A szenvedés megszüntetéséhez vezető út a nemes nyolcas ösvény: a helyes hit, a helyes elhatározás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes életmód, a helyes igyekezet, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyülés. Ez volt Buddha tanítása. Ez a Dharma magja. Ha az ember teljes szívével átérzi, és teljes szellemével megérti ezen kijelentések súlyát, igazát, éppen úgy, mint Krisztus tanításában, megrendül. Az űr hidege arcunkba harap. Ahogy Rilke mondja: „iszonyú minden angyal", mert minden, ami fenséges, az igazság erejétől áthatott, minden, aminek mélysége és magassága az örök egyben összeér: megrázó. Amikor Buddha a fa alatt ülve megvilágosodott, a Földet hívta tanújául. Kezével a Földre mutatott, s ebbe beleremegett a Föld. Ez a megrázó őszinteség. Ebből fakadt az, amit mi jobb szó híján buddhizmusnak hívunk. Buddha után három részre szakad, a Kisszekérre, a Nagyszekérre és a Gyémánt- vagy Ragyogóútra. A Nagyszekér a Mahajána-buddhizmus, mely szerint nemcsak a szerzetesek, nemcsak a tantrikus-gyakorlók, hanem gyakorlatilag bárki és bármikor elérheti a megvilágosodást, ha a négy nemes igazságot megérti, s ha a nyolcas ösvényt gyakorolja. Ha helyesen él tehát. Ha a megvilágosodást, mint a zen-szekták bizonyos ága, folyamatként fogjuk fel, akkor egészen hasonló „életrend-elképzeléssel" találkozunk, olyannal, amilyent tulajdonképpen a keresztényi élet kéne jelentsen. Az a keresztényi élet, amelynek Dante emléket és példát kívánt állítani művében. Az Ázsiában szerteáramló buddhizmus már az első század környékén eléri Jávát. Indiából két egymást követő gyarmatosítást is számon tartanak a legendák, melyből világosan következik a hindu-buddhista királyságok VIII. századi virágzása. Borobudur ennek az eszmének emléke és példatára. A megépített szent hegy, mely a felismeréshez és a helyes életrendhez kellene vezesse a benne bolyongót.

4.

Belépni Borobudurba annyi, mint belépni a Dharma tanulásába a meditáció segítségével. Éppen olyan, mint a Piéta elmélyült szemlélése, amely a keresztény tanítás egyik legfontosabb relációjáról tanúskodik: anya és fia, a lét és a létből fakadó élet megértéséről. A középkorban egyébként nem Dante volt az egyetlen, aki megérezte Borobudur létét. Felületesen gondolkodnánk, ha azt mondanánk, a Színjátékban leírt, a Föld túlsó oldalán levő hegy alatt a költő Borobudurt értette. Nem erről van szó. A lényeget érezte meg Dante! Azt a lényeget, amelyet Borobudur is kifejez. De mint mondottam, nem ő volt az egyetlen. Meglepő, hogy a Biblia alapján a térképészet történetében kiemelkedő helyet elfoglaló Sevillai Izidor is hasonló képet alkot híres TO-világtérképén, melyet teljes egészében a Biblia és saját látomásai alapján alkot meg egy kolostorban, amelyből ki sem mozdul. A világ (túlsó) tetején Borobudurhoz hasonlatos hegyet találunk. A spanyol kutató, Suárez könyvében felhívja a figyelmünket arra a párhuzamra, amely Izidor és Dante világképe között vonható, s hogy a világ tetején lévő hegy leírása mennyire megegyezik a Földgolyó túlsó felén, a Jáván álló Borobudurral. Hogy Borobudur építőinek volt kapcsolata a világ más kontinenseivel, azt az egyik domborműből tudjuk, amelyen hatalmas vitorlás hajót ábrázolnak. Néhány éve megépítették a hajót újra, és egészen Madagaszkárig utaztak vele, utólag is bizonyítva a nagyszerű nyelvész Humboldt kawi és maláj nyelvről alkotott elméleteit, melyekből az következett, hogy Afrika, helyesebben Egyiptom, és India, továbbá Jáva között jóval a gyarmatosítók előtt volt átjárás. Persze egészen más, mint amilyen most van a világ legkülönbözőbb pontjai között.

5.

Máshogy látta Borobudurt egy másik, nálam korábbi magyar utazó, mégis érdemes idéznünk. „Gyakran sajnálkozással éreztem, hogy vajmi sok oly fogalom, eszme és ismeret létezik, melyek külföldön, mint a kopott pénz, már közkézen forognak, holott minálunk alig vagy éppen nem ismertetnek" – mondta beszédében Zichy Ágost 1881. november 3-án, Budapesten, és a magam részéről teljesen egyetértek vele. 

Zichy ezt a beszédét arról a helyről tartotta, arról a monumentális emlékműről, ahová egy vasárnap este érkeztem Yogyakartából. A buszon a faragott fogú kalauz előbb megpróbált átverni, hogy szálljak át egy másik buszra, s kétszer anynyit fizessek, aztán amikor látta, hogy nem vicces, akkor hirtelen váltott, és sokkal nagyobb tisztelettel kezdett beszélni. Borobudurtól négy kilométerre tettek le egy kereszteződésnél, ahol egy robogós mögé fölpattanva a ragyogó naplementében száguldottunk fel a hegyre, az olcsó kis szállásra, ahol hajnalig Zichy beszédét olvastam a teliholdas ég alatt. Még jóval a japán és amerikai turisták színes-napernyős rohama előtt, akiket viszont a kereskedők rohamoznak, tehát a nemzetközi szuvenír-konferenciát megelőzendő, még nyitáskor feljutottam Borobudurba, a világ legnagyobb buddhista szentélyébe, az óriási mandalába. Mondják, hogy az alsó, sokáig a föld alatt levő szint neve Kamadhatu, s ez a szint annak szimbóluma, ahol az emberiség többsége él. Ez az a gyermeki vagy inkább naiv lét, melyben csak az örömökkel teli perceket hajszolja a lélek, amikor csak játszadozni hajlandó, hedonizmusát már csupán egoizmusa múlja felül, s ezért gyakorlatilag bármire képes. A vágyak szintje. A templom faragásai itt talán még feketébbek, az arcok majomszerűek, szinte rossz rájuk nézni. Ez csak a pokol teteje, a mélység lent a föld alatt a sár mélyén van, ahogy azt Danténál olvashatjuk oly érzékletesen.

Boroboduron menni a szent hegyen felfelé: maga a körmenet. Nem lehet belemenni, zárt, mert Borobudur hypaethros-templom, azaz belseje nincsen. Ott állunk pirkadatkor a Mahajána buddhizmus fekete kőbe faragott képtárával, bibliájával szemben, s elkezdjük spirális sétánkat felfelé. Azt mondják a helyiek, hogy ez itt Jáva közepe: ez a szeg, mellyel Jávát a Földhöz szegecselték, s körötte őrzői, a hegyek és a vulkán, a Merbabu, a Sumbing, a Sindoro, a Menoreh és a Merapi.

Úgy emelkedik a környező település fölé, mint odahaza Pannonhalma felett az apátság. Ez a hely szent, mint ahogy minden élet szent, középpont a térben, ahogy minden emberben ott a középpont.

Csak amíg nem jártam itt, addig hittem el, hogy Samaratungga király hatalma megerősítése végett vagy valami túlvilági elhatározásból építtette ezt a tömörségében a keresztény gótika legjelesebb épületeihez hasonlatos monstrumot. Ám amikor a második szintre kapaszkodtam fel, kissé elbizonytalanodtam, s nyugodtan kijelenthetem, hogy bizonyosan sok történelmi, politikai oka lehetett az épület létrehozásának, de más volt az alapvető indíték, mint ahogy Dante művében is helyet kap politika és történelem, mégsem ez a középpont, amelyből a Színjáték szertesugárzik.

A második szint a Rupadhatu. A köztes tér. Itt több emeleten keresztül égre tárt folyosókon halad át a zarándok, s kétoldalt a Sziddhárta herceg s más Bódhiszatvák történeteit követheti nyomon. A bódhiszatva nagyon tömören összefoglalva az a lélek, aki elérte a megvilágosodást, de itt marad segíteni a többieknek. Részben az önfeláldozást jelképezi, a közösségért, a nem önmagáért, a másért való lét nemességét. Ez a rész – végig a felső teraszokig – a felnőtt, már érett és kitartó embert ragadja meg, aki képes megvalósítani elképzeléseit, aki bölcsességet tanul és tanít, s aki humanizmusát már nem csak elképzeli, hanem meg is éli. De ez még mindig a formák szintje csupán.
A négy égtáj felé s a zeniten minden fordulónál több Buddha ül. A Buddhák különböző mudrákban tartják kezüket, s ezzel eltérő jelentést is hordoznak. Észak felé ül az Amoghasida Buddha, a „nagy erejű", aki kezét az abhaya-mudrában tartja, felfelé tehát; gesztusának jelentése: „Ne félj!" Éppen, mint Krisztus. Dél felé a Rattnasambha Buddha, a „drágakövektől született", aki kezét a varada-mudrában tartva, vagyis lefelé, a gyógyítást és az adakozást jelképezi. A keresztényi életnek leginkább megfelelő magatartást. Kelet felé Aksibya Buddha, aki kézfejével a földre mutat, a bhumisparsa-mudrával, a Földet hívja tanújául, szimbolizálva a tudás és a gyakorlat egységét, mely a buddhista filozófia fontos alapja. A földet megrázó őszinteség. Nyugat felé az Amitba Buddha mosolyog lótuszülésben, a „mérhetetlenül tündöklő", ki kezét a dhyana-mudrában, a meditációs kéztartásban tartja. Ez a helyes elmélyülés, a kör, melyből negyven napig nem mozdul ki Krisztus. Míg végül a zeniten Wairocana Buddha kerül újra és újra szembe a domborművek szemlélőjével, a „sugárzó", aki kezét a darmachakra-mudrában tartja, ezzel azt jelképezve, hogy a tanítás átadadott.

Íme, egy szentély, melynek minden eleme egy világszemlélet részleteit magyarázza. Íme, egy szentély, tökéletes helyen, gyönyörűen kivitelezve – századokon át aludt. Az alvó Buddhák temploma volt az erdő mélyén, s most a világ egyik csodája megint. De vajon csodáljuk pusztán, vagy meg is értjük üzenetét?

Ahogy vizsgálgatjuk a domborműveket, több érdekesség is feltűnik. Csak néhányat említenék, amilyenek a növényi ábrázolásokon az újra és újra visszatérő életfa mellett a gombák, nem beszélve a gombás és életfás domborművek sarkában a repülő-emberekről.

Zichy Ágost így írja le ezeket a szinteket: „Szemeink elé varázsolják e tant a Borobudur egyes emeletei. Egyenes összeköttetés létezik a látható világ és a Buddha-alakok közt, melyek az öt első négyszögletes emeleten vannak elhelyezve. A számtalan domborműben a Buddhák közvetlenül érintkeznek az emberekkel, úgyszintén a fülkékben is, s ez jelképezi a Nirvana első állapotát, melyet már itt a földön el lehet érni. Ha azonban a négyszögletes emeletről a gömbölyűekre lépünk, csakhamar meggyőződhetünk arról, hogy itt minden összeköttetés a látható világgal megszűnt."

A legfelső szinten a rácsosan tört sztúpákban avagy dagobokban, körkörösen ülő Buddhák között ott magasodik Borobudur középpontja és teteje, a moksát szimbolizáló zárt sztúpa. A legfelső szint az Arupadhatu. A formátlan világ.
Zichy felosztása: „Az első a vágyak és élvezetek világa, ezt lakják a föld lakói, kik természetes módon szaporodnak. A második a fény és a tarka színek világa, mely látható, de nem teremtett lakosokkal bír, és kik nem természetes úton szaporodnak. A harmadik pedig a színtelen és alak nélküli világ, mely láthatatlan lények tartózkodási helyét képezi." Az első a test, a második a szellem, a harmadik a lélek megfelelője is lehet, s így tovább, e hármas egység analógiák végtelen sorát bonthatja ki a benne bolyongó tudatban. A legmegrázóbb gondolat talán éppen az, hogy mindhárom szint emberi, nagyon is emberi. Ahogy Buddha tanította: „Hármas íme, testvéreim a lét: érzéki lét [káma-bhava], dologi lét [rúpa-bhava], nemdologi lét [arúpa-bhava]." Zichy Ágost, a századokkal ezelőtti nagy magyar utazó tehát tévedett. Mindhárom szint nagyon is az emberi létezésre vonatkozik. És éppen ez a felismerés a megszabaduláshoz vezető út. Amikor felismerjük, hogy Dante és Borobudur tulajdonképpen egy, elkezd világosodni a horizont, felragyog a Nap.

A legfelső szinten az életcseppekben ülő hetvenkét megvilágosodott között sétálva elérjük a középső, zárt sztúpát. Ez a Moksa.

Zichy éppen egy földrengés után járt itt, akárcsak én, ám míg Zichy előtt ama régi rengés kinyitotta e zárt világot, előttem csak az ő szavai tehették meg, hiszen a mostani katasztrófa délen pusztított, hálistennek megkímélve Borobudurt. Ha be akarunk pillantani a zárt középpontba, akkor vissza kell térnünk Zichy Magyar Tudományos Akadémia előtt tartott 1881-es beszédéhez: „… a Nirvana e magasztos foka nem mindenkinek jut osztályrészül. Mindazon szentek közül, kiknek arcképeit az egyes emeleteken szemléltük, egyetlenegy érte el a magasztos célt. Ennek szobra foglalja el a nagy központi kupolát, mely minden oldalról zárva van, jelképe az ürességnek, a semmiségnek. A szobor pedig bevégezetlen maradt. A hajak, fülek, kezek és lábak csak jelezve vannak, a lotus-párna pedig, mely Buddha szobrának mindenkor alapul szolgál, itt teljesen hiányzik." Ez a tavon ringó lótusz közepe. Ez a formát nem öltő. Ez az örök szemlélődés tökéletes pozíciója. Nincs hely, ahol ennél jobb lenne ülni. Ez a hely, ahonnan Vergilius már nem kísérheti tovább Dantét. Ez a hely, ahol a költészet és építészet összeér, s ahol Dante Paradicsoma kezdődik, Buddha Paranirvánája.

Sokáig tűnődhetünk még ezen az emlékművön, ezen a kozmoszképen, szent és elcsendesítő helyen, Borobuduron, melynek sztúpái akár az élet tengerébe hullott életek cseppjei, mert Borobudur a helyes irányba felépített meditáció térben megvalósított mása. De egyszer csak el kell indulnunk visszafelé a léttel áthatott életbe. Elindulni, igen, lehetőleg még időben, mert előbb-utóbb kezdenek áramlani a színes napernyők sűrű erdeje alatt a turisták és az őket körüldongó kereskedők. Mintha napernyő-virágok ezrei nyomulnának a napsütötte dzsungel közepén egy rég elhalványult papirusz vízjelein fölfelé, kiket döngicsélő méhecskék akarnak, mini-borobudurral, kis-sztúpával, esetleg apró elefánttal beporozni.

Lent aztán banyan fára lelünk, gyönyörű, hatalmas ősfára, amely görcseinek sokféleségével, formájának sokszínűségével a természet felett való elmélyülésre késztet, éppen úgy, mint imént még az épület a lét felől való gondolkozásra. Mert mi Borobudur? 55 ezer köbméter kő, 118 méterre magasodva, csatorna és vízköpő rendszerrel át- meg átszőve, 2672 domborműtáblát és 504 Buddha-szobrot tárva a benne bolyongó felé? Ez lenne Borobudur? Kő? Anyag? Inkább hasonlít ehhez a természet által rajzolt banyan fához, amelyik a legenda szerint annak a fának a mása, amely alatt Buddha megvilágosodott.

Kifelé a faluból még megállhatunk a hindu szentélynél, mely jóval kisebb, ám nagyjából egyidős Borobudurral. Ha belépünk, virágokat, füstölőket és egy gyertyát találunk a három szobor lábainál. Füstölőt gyújthatunk, s leülhetünk a küszöbre.

Amikor én teljesen kimerülve eljutottam idáig, magamban a Miatyánkot mondtam, és úgy éreztem, végre a középpontban vagyok. Csakhogy nem elég megtalálnunk a középpontot, meg is kell tudnunk tartani.

A szentélyből kilépve a hatalmas banyan fával szemben vidáman táncol egy fiatal fácska rózsaszín virágzáporban a ragyogó Nap forró lángjai alatt.

IRODALOM

Thomas Stamford Raffles: History of Java. London, 1817.
Wilhelm von Humboldt: Über die Kawi–Sprache auf der Insel Java, nebst einer Einleitung über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues und ihren Einfluss auf die geistige Entwickelung des Menschengeschlechts. Vol 1–4. Berlin, F. Dümmler, 1836–1839.
Wilhelm von Humboldt: Válogatott írásai. Európa, 1985.
Petrus Josephus Zoetmulder: Kalangwan. A survey of old javanese literature. The Hauge, 1974.
J. G. de Casparis: Indonesian Paleography. Briu, 1975.
Gani Wiyono: Ratu Adil: A Javanese face of Jesus? In: JAM 1/1. 1999, 65–79.
Dr. Purwadi, M. Hum: History of Java. Tanah Air, Jogjakarta, 2007.
Ananda K. Coomaraswamy: History of Indian and Indonesian Art.
Thomas Suárez: Early Mapping of Southeast Asia. Szingapúr, 1999.
Adrian Snodgrass: The Symbolism of the Stupa. Seap, 1975.
R. Soekuono: The Javanese Candi: Function and Meaning. Brill, 1995.
Bettina Knapp: Malraux. Art Critic In Quest of the Sacred. Literature and Spirituality. Editor: David Beran, 23–33.
André Malraux: Le Métamorphose des dieux. Gallimard, Paris, 1957.
Téchy Olivér: Buddha. Gondolat, Budapest, 1986.