A borról már szinte mindent elmondtak. Én most olyan helyekről és vidékekről fogok szólni, ahol már nincs bor, és ahol nehezen beszélnek az emberek, mert vagy túl kevés, vagy túl sok gondolatuk van, és a hely, idő, alkalom állandó problémát okoz, nem azt mondanak, amit szeretnének, és nem azt érti a világ, amit mondanak. A címben szereplő fosztóképző azt jelenti, hogy a kultúrával nincs minden rendben, mert ahol volt, de már nincs bor, ott valami történt, vagy éppenséggel nem történt meg. Persze, bárki lemehet a boltba egy üveg borért, ha inni akar, mert szabadság az van, de amikor inni akar, az ember legtöbbször nem borért megy le, és ez a baj a kultúrával.

Bor nélkül élni lehet, de nem érdemes. Ezt a gondolatot Hamvas Béla könyvéből idézem, A bor filozófiájából. Azt is mondhatnám, hogy nincs, amit erről a témáról beszélni, mármint Hamvasról nincs: kinek szentkönyv, kinek provokáció. Pedig csak egy magyar író: azoknak is, akik szent könyvként olvassák; azoknak is, akiket irritál; azoknak is, akiket zavar, hogy vannak szent könyvek; és azoknak is, akiket elszomorít, hogy szentkönyvek nincsenek. Például szerbül senkit nem irritál, és nem is szent könyv, erről beszélt valamikor Sava Babiæ, a fordító. Nem tudok szerbül, viszont az egyik barátom lefordította románra A bor filozófiáját. Valamikor azt gondoltuk többen is, hogy jó volna románul is elmondani pár, csak magyarul tudott gondolatot, hogy jó volna románul elmondani azt, amit magyarul olykor borzasztó nehéz. Mert Trianonról beszélni románul nem lehet, de Rilkéről, Platónról, a borról, a nőkről, a szerelemről igenis lehet. És Hamvas Bélának egyetlen olyan gondolata sincs, amelyről szerbül, románul, szlovákul vagy franciául ne lehetne beszélni. Magyarul már több is akad. Azt mondták egy időben, hogy rajta kívül még három megrontója van a magyar értelmiségnek: Bibó István, Németh László meg Szerb Antal. Miattuk a gondolatrendőr meg a trendi sosem alhat nyugodtan, mert a hatalom alattvalót akar, aki nem gondolkozik, és nem firtatja az összefüggéseket. De az erjesztő gondolatok valahogy mindig előbújnak a könyvek lapjairól, különben is eredeti gondolata kevés van az embernek, mondta Hamvas, de aki nem szereti, annak legyen Márai, különben is Pascal mondta eredetileg vagy Platón maga. Hát nem mindegy?

És itt egy pillanatra meg kell állni, mert a bor nem egyszerűen ital, nem jövedéki termék, nem élelmiszer, nem folyadék, nem alkohol, és nem valami más. A bor bor. Két dolog kell hozzá: jó szőlő és hagyomány. Mint a demokráciához: civilizált ember és hagyomány. Kultúra. Ez persze nem pontosan az a hagyomány, amelyről Hamvas beszél, de az a hagyomány, amely által a bor van, több mint minden emberi. A borkombinát is nagyobb, mint az ember, de a bor több, mint a borkombinát. A hagyomány itt annyi, hogy üvegszál, inox (króm-nikkel), kéndioxid, glukóz, zaharóz, etilalkohol, ÁFA, ajrópajunió ellenére még mindig van bor, és nem csak iszunk. Hogy minden évben ugyanaz a rizling esőtől, vihartól, szárazságtól, (de)konjunktúrától, naptól, szürkerothadástól függetlenül ugyanolyan, ezen már nem csodálkozik senki, pedig volna miért, azon viszont, hogy van még bor, ma már elképed a jámbor halandó. Miként az író is – minden rosszhiszemű elmélet ellenére – nem azért ír, mert valami mást akar mondani, csak nem képes rá, hanem azért, mert azt akarja mondani, amit éppen mond. Hátsó gondolata különben mindig van az embernek, de nem csak hátsó gondolatai vannak. Noé volt az első szőlőműves, ezt tartja a hagyomány. A bor az egyik alapvető emberi történet.

Hamvas azt mondja, hogy nem volna szabad senkinek bort inni, amíg legalább egy napot nem töltött el kapálással a szőlőben, legalább egy nap (kenyér, szalonna, hagyma), mint a Mátyás király meséjében, amikor reggeltől estéig fejre áll a világ, az ember úgy megy el kapálni, amilyen, és másként jön haza. Megért valami nagyon fontosat: az a bor, amit majd télen fejtenek le, nem általa van, de mivel kapált egy napot, már nincs nélküle. Részt vett valamiben, ami nem csak és kizárólag ő maga. Ezzel kezdődik a bor, hogy nemcsak én magam, hanem a kapa is, a kavics, a napfény, a gaz, a venyige és Szent Orbán, hogy mást ne mondjak. Szóval az átalakulás, az átváltozás a bor szimbolikájának egyik legfontosabb eleme.

Az a barátom, aki lefordította románra a bor filozófiáját, nem román anyanyelvű, hanem magyar. És amikor először olvastam a szöveget, vagyis összevetettem a magyart a románnal, azt éreztem, hogy Hamvas Bélát nem nehéz fordítani, de ez csak a látszat, mert nagyon nehéz. Nem az a kérdés, hogy miként fordítjuk románra a somlóit vagy a bikavért meg a kékfrankost, avagy mit jelent magyarul, hogy Murfatlar? És törökül mit jelent? Végül is mit jelent az, hogy whiskey, papaya vagy Chardonnay? Pontosan azt. A kérdés az volt, hogy amit Hamvas magyarul mond a whiskeyről meg a furmintról vagy bármiről, legyen az mangó vagy monguz, jelent-e valamit románul? Azaz mit csináljon a fordító, aki nem román, hanem magyar, hogyan mondja el azt románul, amit magyarul is borzasztóan nehéz. Nem is az volt a feladvány, hogy román nyelven kiadható fordítás készüljön, hanem el akartuk mondani, hogy magyarul nem csak Trianonról lehet beszélni. A magyar a világ egyik legnehezebb nyelve, nem azért, mert a nyelvtan és a helyesírás (Akadémia által), hanem mert magyar vagyok. Az ember nem a legokosabb majom, hanem a legkisebb isten. Ez egy nagyon nehéz magyar mondat.

Olvasom a barátom fordítását, és néha megijedek. Mert nem azon gondolkozom, hogy a román nyelv egyik-másik fordulata, szava, lehetősége adekvát-e, hanem elborzadok azon, hogy románul ez a szöveg mennyire sima, akadálytalan, egyszerű és könnyed, pedig nem könnyű románra fordítani. Románul például nagyon egyszerű elmondani azt, hogy van Isten. Nem ismerek ateista román embert. Nem vallásosabb a román nép a többinél (ezt csak az erdélyi magyar gondolja), de könnyebb neki megengedni azt, hogy akár Isten is létezhet, ahogy azt a papok tanítják, de egész másként is lehet, mert a hamis papok is az igaz Istent prédikálják.

Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateistáknak, kezdi Hamvas a szöveget, és magyarul ez blaszfémia, minden irányba. Románul ez a mondat tulajdonképpen lapos: M-am decis să scriu o carte de rugăciuni pentru atei. Tényleg vannak ateisták? – kérdezné bármelyik román ismerősöm –, miféle szekta ez? Magyarul: hamis pap igaz istent soha, hamis papnak hamis az ő istene. Ez a baj a magyar mentalitással, a maga kicsinyességéből és korlátoltságából indul ki, és ehhez idomítja a világot, ha pedig nem sikerül, sötéten gyűlölködik.

Románul az a mondat, hogy nincs Isten, nu este Dumnezeu, hülyeség, ugyanúgy mint a Gott ist tot, persze tudjuk, hogy Nietzsche nem csak ennyit mondott, van ott még pár mondolat, amit el szoktak hallgatni… Magyarul az a kijelentés, hogy van Isten, már-már kötekedésszámba megy. Az a kérdés mindig, hogy egy kijelentés megengedi-e, hogy mást is gondoljak, mint amit kijelent, hogy szabad-e nekem egyet nem érteni, vagy kettőt és hármat, egészen mást, és szabad-e nekem egyáltalán meg sem érteni. Az a kérdés, hogy ha nem értem vagy nem akarom érteni, hülye vagyok-e csak, vagy gonosz is. Romániában az ateizmust soha nem vették komolyan, mert a szocializmus nem az értelmiség alkotása, meg nem is volt alkotás, meg nem is volt itt komoly értelmiség. Magyarországon a félig olvasott és félig értett Nietzschének óriási hatása volt, mert végre kimondta azt, amit sokan gondoltak vagy sokan szerettek volna. Ateista ember ott is kevés van, a magyarok általában nem ateisták, hanem vallástalanok, a szocializmusban igazán csak a vallástalan ember hitt, mindegy, hogy katolikus, protestáns vagy zsidó. A szocializmus volt neki a pótlék és az elveszett gyerekkor, a nyugdíj, a biztonság, a gulyás meg a szalámi. A magyarok egy kis jólétért Istent meg az eszmét (eszme, forradalom, ötvenhat) mindig odaadják, a románok többnyire csak Istentől remélhetnek egy kis jólétet, eszme, forradalom sose volt. Ez a különbség.

A bor nem felekezeti, nem is vallási, etnikai, meg nem is világnézeti kérdés.

A borhoz jó szőlő kell és hagyomány. Erdélyben és Romániában terem jó szőlő, és nincs már hagyomány. Ennek ellenére olykor és ritkán van jó bor. Néha van Isten, és nem csak románul mondják. Meg kell tanulnom németül, mert az erdélyi „vanistent” mindig három nyelven mondják, csak három nyelven mondható el, nem is fontos, hogy ez magyar, román, német, jiddis, örmény, cigány, de három kell mindig. Ha Erdélyben valahol jó bor terem, akkor ott Isten legalább egyszer megfordult. Mert gazdasági számításból jó bort termelni ma már olyan, mint egy költséges hobbi.

Rádióamatőrök, akvaristák, bélyeggyűjtők, szőlőművesek, borászok. Volt hagyomány, nem is akármilyen, de mára felszámolták, tudatosan, gonoszul, kitervelten, azaz hagyták érvényesülni a lustaságot és a hanyagságot. Hogy kik? Ők. Akik soha egyetlen kapavágást sem tettek. Lesz technológia és korszerű szabályozás hamarosan. Jókedvű szőlőműves nem lesz már soha. Egy nap a szőlőben, reggeltől estig, kenyér, szalonna, hagyma, aki hajlandó reggeltől estig átalakulni egy kapával a kézben, az tud valamit a borról, tehát a lényegről. A szőlőművelés ezen az égövön mindenütt nagy munka, de Erdélyben, ahol száz éve – milliomosok és koldusok egyaránt –, a napi betevőért küszködnek, már-már reménytelen. A sok ezer hektárnyi felhagyott szőlő erről beszél, az erdélyi reménytelenségről. A szegénység első biztos jele, amikor a filoxéra után a szőlőket nem telepítik újra – Kolozsvár, a főváros. Kolozsvárott akkor volt csak jó bor, amikor aszály sújtott, ha kiszáradt a Nádas-patak, huzatos a vidék és nedves. Ezért fontosak a kolozsvári bortörvények. Amikor a kincses város polgárai lemondtak a szőlőről, nem egyszerűen gazdasági döntést hoztak, hanem lemondtak valamiről, amit csak ők tudtak: hogy miként lehet olykor jó bort szűrni Kolozsvárott, ha az Úristen is azt akarja. Tudás veszett el. A direkttermők története valójában az erdélyi elszegényedés története volna, ha valaki megírná egyszer. Kihajt az oltóalany és jobban fut, többet terem, igénytelen, és ha fáj a feje valakinek a bortól, magára vessen, ne igyon, aki nem bírja, a hatóság pedig cinkosan engedi, butulj, paraszt! Pedig vannak a Székelyföldön is hegyoldalak, ahol ma mutatóban sem találni szőlőt, de Szőlős, Szőlőhegy, Szőlőskert, Szőlőoldal nevű helyek sokfelé elgondolkoztatják az embert, hogy talán nem is a klíma, az adottságok, hanem inkább a tudás volt fontos valamikor, hogy tudtak valamit a régiek, amitől a zord hegyvidék egy kis hajlatában száz tőkén jó szőlő termett, és iható bor. Ezeket a helyeket lassan már senki nem ismeri. Erdélyben a szegénység nem fizikális vagy anyagi probléma, hanem mentális. Pénze minden hülyének lehet, viszont az évszázadok alatt felhalmozott és átörökített tudás nem vehető meg. A hagyomány kollektív emlékezet. A szászok elvitték az erdélyi bortudás felét vagy kétharmadát, a románok nagy része sosem tanulta meg a szőlőt, a magyarnak pedig rendszerint nem éri meg tudni. Erdélyi borok ma gyakorlatilag nincsenek, pedig szinte minden falu határában lehet valami olyat termelni, amit sehol másutt a világon. Ezt kótyavetyéljük most el. És van, ahol karó nélkül fut a földön a szőlő, mert napi járóföldre nincs még akácfa sem, de ez nem Erdély, hanem Románia.

Hamvas Béla tulajdonképpen a magyar kultúra elkótyavetyélt írója, és nem az egyetlen. Olyan, mint egy erdélyi falu – idővel kimegy a divatból. Ám rossz lelkiismeret nélkül senki nem nyúlhat hozzá, és nem beszélhet róla. Így épült be a tudatba. Különben a rossz lelkiismeret nem baj, egyféle utolsó esély, ha már ez sincs, akkor van vége mindennek. Hamvast románul olvasni elképesztő dolog, ezt most nem tudom alaposan körülírni. Nemcsak a barátom gesztusait, hanglejtését, szavajárását, hibáit és gyengéit látom a szövegben, hanem azt, amit a magyar recepció valószínűleg már soha nem fog megtudni, mert eleve nem volt rá kíváncsi: a dolgok, amelyekről Hamvas ír, széles e világban közismertek, az nem tud róluk csak, aki nem akar. Mint egy erdélyi falu. Nem hiszem, hogy minden román értelmiségi szereti például Ciorant, én sem szeretem, de sosem találkoztam olyan románnal, aki ne volna büszke arra, hogy Emil Cioran román író volt, akkor is, ha életműve javát franciául írta. Hamvas miatt a magyar irodalmi köztudatnak még csak rossz lelkiismerete sincs. Ha majd valaki lefordítja románra, sikerkönyv lehet a legtöbb könyve, akár szerbül. És ez nem baj. Egy napig kapálni a szőlőben: kenyér, szalonna, hagyma, víz. A magyar gondolkozás problémája az átalakulásra, az újragondolásra való képtelenség. Trianon óta minden magyarnak örökre igaza van. Olyan ez az észjárás, mintha Cioran találta volna ki.

Az erdélyi borokat nem Trianon tette tönkre, nem a románok, még csak nem is a kommunisták meg a téesz. Mindenki egy kicsit, kézből kézbe, staféta. És még mindig van olyan domboldal, ahol jó szőlő terem, nem tesznek a mustba cukrot és vizet, vagy talán a cukorral nem is volna baj, de a kettő együtt… Ezt külön hangsúlyozni kell, hangsúlyozni is szokták: ettől, uram, nem fog fájni a feje, akármennyit iszik belőle. Pedig nincs ilyen bormondat. Nincs olyan mondat, hogy akármennyit inni. Mérték nélkül nincsen bor, vagyis ha a fejfájás mérték, akkor a fejünk mértéke Maligan-fokban kiszámolva pontosan nyolc. Az elveszett tudás, ami a kapálással kezdődne és az ivással koronázódna meg: este egy pohárral a présházban vagy a pincében, fáradtan, izzadtan, elégedetten, de lehet két vagy három pohár is. Amikor a nagyapa először viszi el az unokát kapálni, és este a tizenkét éves fiúcska kap egy pohár bort, mert megdolgozott érte. Ahol ezt nem tudják, elhiszik az emberek, hogy minden évben ugyanolyan levet ad a rizling, csak egy háromnyolcados csapot kell szerelni a tőkére, a többit a genetika és az unijó majd megoldja. A bor annak tudása, hogy akármennyi a munka, a szőlőre mindig jut idő, jöhet háború, nyomorúság, aszály vagy árvíz, akkor is meg kell kapálni, ha egy szem se lesz rajta az idén. Lesz jövőre vagy azután. Mert van Isten, de ha nem volna, a szőlőt akkor is…

Az elvadult szőlő három évig még menthető, öt-hat év után már csak nyomai vannak, nincs, amit kezdeni vele, de én tudok olyan erdőket, ahol a bükkfára felfutott venyigék még teremnek, nem is akármit. Negyven-ötven éves bükkfák ezek, szőlő volt ott, és erről egy székelyföldi történet jut eszembe, hogy valamikor, még a török idők előtt a sok letarolt fenyves helyén dúsan termő földek és gyümölcsösök voltak a Hargitán – meg szőlő. Erdély zord hegyvidékein nem terem bor. Sok helyütt a kukorica se terem meg, csak a fenyő meg az áfonya. Nem is tudnak már az emberek a borról. Ha van szomorú szegénység, akkor ez az. Sok olyan hely van a világon, ahonnan hiányzik valamely alapvető dolog.

Erdélyben az a baj, hogy generációk nőttek és nőnek fel úgy, hogy jó bort soha nem is ittak, és nem volt ez mindig így. A jó bor nem valami ritka, drága és messziről hozott kincs, hanem a legközelebbi faluban termett szőlőlé, savanyú olykor vagy karcos, de tudjuk róla, hogy úgy dolgoztak érte, mint mi azzal, amink éppen van. Az élelmiszer-hamisítás a legsúlyosabb bűn, mondta Hamvas, és ma már minden élelmiszert hamisítanak, már a hamisítványt is hamisítják – a hamis kóla mint civilizatorikus szimbólum. Ezért kell otthon főzni, ezért kellene egy kis szőlő a kert végében emelkedő domboldalon. Ha az ember szegény, lehet akár igényes is, mibe kerül az neki?!

A bor filozófiáját olvasom románul. Ez egy kalózváltozat, ha ötletet adtam valakinek, majd egy pohár borra hívjon meg. Azt viszont elmondhatom, hogy románul a metafizika szó egészen használhatónak tűnik, soha senki nem vette komolyan errefelé a dekonstrukciót, aki Ciorant olvas, meg Hamvast más-más okból, de nincs rá szüksége. Románul még nem készült el az, amit dekonstruálni kell, magyarul se, már nem is fog, meghalt a dekon, bár ez eufemizmus, kiment a divatból, akár egy erdélyi falu. Cioran a kétségbeesett nihilista, aki viszont látja az eget, Hamvas a misztikus, aki látja a földet.

A borhoz mindennek annyi köze van, hogy a lélekről kell most beszélni, mert ez ebben a vonatkozásban fontos. A bornak is van, meg az embernek is, Istentől, azért emlegetem annyit az Istent, mert nem tudok jobb szót rá. És kellene még persze a szerelemről beszélni, mert van ilyen; a mámorról, a bódulatról, az átváltozásról, az emelkedettségről, a derűről, a barátságról; férfiakról, akik bor mellett hallgatnak; borról, amelyik a nőkről beszél, meg a nők nyelvén; illatokról és ízekről, poharakról és a boldogságról, mert van ilyen; az örömről meg az elégedettségről, és a hitről, mert van ilyen is, de hát ezeket Hamvas már elmondta mind, most éppen románul olvastam, nagyon jó volt így is, még majd egy francia kiadást kellene szerezni, három nyelv mindig, e nélkül nincs Erdély, mint ahogy bor nélkül sincs, vagy nem sok értelme van. Tehát egy kis felsorolás: Rékás, Baracka, Ménes, Érmellék, Szilágyság, Kővár és Csicsó, Teke és Kolozsnagyida, Torda és Nagyenyed, Csombord meg a Küküllő-mente.

Különben csak borozgatánk apámmal…