[2016. október]
„Semmire sem születünk, de ha sikerül elég soká életben maradnunk, végül nem kerülhetjük el, hogy valamivé ne váljunk..." (Kertész Imre)
Kétségtelen, hogy a közelmúltban hetvenedik életévét betöltő Bródy János dalszövegírói életműve jelentőségét tekintve nem veheti föl a versenyt örökös vetélytársával, Bereményi Gézának az 1945 utáni Európában is egyedülálló Cseh Tamás-életművével. Egy tekintetben azonban a két œuvre azonos megítélés alá esik: mindkét esetben nagy alkotói pályával van dolgunk. Bródy munkásságának jellegzetessége mindenekelőtt kultúrateremtő hatása: nem a rajongók és a magaskultúra köreiben generációkra előre kivívott szilárd helyével jellemezhető, hanem saját korának hétköznapi viszonyaira gyakorolt befolyásában ragadható meg.
Nem véletlen, hogy Bródy a nemzedéki életérzés, vagyis a kortárscsoport közös, általános tapasztalatának egyszerű, mégis fajsúlyos megéneklése (pl. Az utcán) felől jutott el az együttérző férfi sztereotip hangján át (Földvár felé félúton, Könnyű kiskabátban) a ’45 és ’68 utáni humanista morál nyelvéhez. A kor első számú zenekara, az Illés utódját, a még mindig rendkívül népszerű és kiemelt helyzetben lévő Fonográfot ráadásul csapatostól a pedagógia szolgálatába állította, miután a hetvenes években gyerekdalokat kezdett írni Halász Judit számára. A Micimackó daltól kezdve a minden szülinapon elénekelt Boldog születésnapot! énekig egy generáció nőtt föl az ő dalain és azoknak az emberiességet hirdető szemléletén.
Ezt az időszakot, az érett Kádár-kort egyszerre jellemezte a technikai és az „emberi" haladás dogmája. A fővárosi villamossínek fölszedése és a belváros sztrádásítása, a budapesti metró és a balatoni autópálya átadása, az aluljáró-rendszerek és viaduktok megépítése, valamint a viszonylag magas átlag-életszínvonal minden addiginál szélesebb körben hozzáférhetővé tette az anyagi javak élvezetét. A magánélet megnövekedett súlya azonban nem korlátozódott pusztán a materiális fogyasztási cikkek középponti szerepére: a nyugati ’68 nyomán egyre elterjedtebb életvezetési fölfogással összhangban a bezárkózás tovább szűkült az emberi test élvezetére, a figyelem gyújtópontjába a biológiai reprodukció, a gyereknemzés és gyermekgondozás került.
Ezt erősítette a gyermekneveléssel kapcsolatos intézményhálózat kiépülése a hetvenes évekre, és ez tükröződött a Magyar Televízió nagy neveléstudományi műgonddal műsorra tűzött esti meséiben és gyerekműsoraiban is, vagy Füzesi Zsuzsa érzelmileg megfoghatóra, befogadhatóra gömbölyített gyerekarc-ábrázolásaiban és Vlagyimir Szutyejev Vidám mesék-illusztrációiban. A humanista békepedagógia egyszerre fogadta el és legitimálta a rendszert, valamint nyújtott enyhületet és föloldást annak nyomása alól, pontosabban olyan értelmezhető keretbe helyezte azt, amelyik a befogadóját saját moralitásának gazdagodásáról biztosította. E késő Kádár-kori pedagógiai humanizmus jelképes kicsúcsosodása abban az eseményben fogható meg, amikor a rendszer utolsó napjaiban a parlamentbe tódult gyereksereg díjjal tüntette ki Halász Juditot.
*
Bródy gyerekdalainak szemmértéke az emberi lélek gyógyíthatósága, a népmesei teljesség. A progresszív humanista normának megfelelően a dalok alanya önmagáról és a hallgatóságáról is azt föltételezi, hogy az emberiesség alapértékeit igyekszik követni, esetleg el-elbotladozva. A közvetlenül a rendszerváltás után született A földön járj, Ne veszítsd el a fejed és Vigyázz magadra című dalok ebben próbálják eligazítani a befogadót, a címükből is sejlő imperatív jelleggel. Bródy életművében ugyanis a felnőtteknek szóló szerzeményeket is az a didaktikus humanista irányultság hatja át, ami a gyerekdalait. A humanista értékrendnek megfelelő élet elérésének útjában azonban néha akadályok állnak. A Mit tehetnék érted című mesedalban ez a „sötét szomorúság", a Szabadnak születtél című ezredfordulós slágerben az „elvakult, sötét lelkű ostobák", A város fölött című szerzeményben pedig „a földhözragadt ember".
Hogy hatását és jelentékenységét megnövelje, az ábrázolt szituáció mindig az élet egészével kerül átfedésbe, a Játsszunk együtt! című nótában például a „játék" az „élet" analógiája lesz. Ám ami a gyerekdalban belső lelki akadály, azt Bródy a felnőtt zenében megszemélyesíti, csoporthoz vagy karakterhez csatolja. Ezzel úgy tekint az ország lakosságának egészére, mint „az emberre nagyban", mintha az is a lélek elrendeződésének megfelelően szerveződne. Ennek a platóni megközelítésnek az alapja abban a tételben gyökerezik, amely szerint a legfontosabb, hogy képesek legyünk uralni magunkat, és ennek mintájára ugyanezt várjuk el a közösségtől is.
A humanista morál nyelvét a bevett, megfogható, lekerekített fogalmak alkotják. Ez tanúsítja, hogy a használójuk megfelel ennek az elvárásnak. Ez a nyelv azonban beszélője szándékaitól függetlenül föltételezi ellenpólusát, azt az entitást, amelyik nem rendelkezik ezzel a nyelvvel. Ellenpont nélkül értelme sem lenne az ilyenfajta morálnak, hiszen nem lenne mit „jobbítania". Attól tarthat, hogy ha nem kebelezi be az amorfat, az őt magát roncsolja szét és teszi amorffá.
A humanista morál nyelve a lélek nagyságát hirdeti. Ahhoz, hogy önmagát megfogalmazza, szüksége van a visszafejlődésre, amelyet meghaladhat. Bródy dalaiban ez általában sikerrel is jár; a legtöbbet erről a jelenségről mindazonáltal a kevés kivétel egyikéből, a már említett A város fölött című dalból tanulhatjuk, amely a nyolcvanas évek emblematikus slágerének is tekinthető. Amikor a költői én éjszaka a város fölött szállva „már látni vélte egy új kor hajnalát", hirtelen hangot hallott az alsó rakpartról, és úgy érezte, az hozzá is szól. Tehát a humanista fejlődés kis híján megközelíti eszményeit, mikor a megnyomorított lelkű, hitvány erkölcsű, szűk látókörű ember közbeszól: „felnézett rám, és, bár nem láthatott, a szívéből átkot szórt".
Ami az ókori Athénban a rabszolga szemszögéből a szabad ember és a polisz, ugyanaz a monoteizmus embere számára az isten és az ég. Ahogyan a rabszolgát nem illették meg a szabad emberek szavai, úgy a monoteista ember sem rendelkezik isten nevével (a részleges félreértésekkel ellentétben a kezdeti judaizmusban – nem a kialakulása történeti forrásait, hanem a vallás belső vonatkoztatási rendszerét figyelembe véve – isten nevét nem annyira tilos, mint inkább lehetetlen kimondani: ugyanis nem létezik, a négy betű nem nevet takar). Miközben az ókori Athénban a szabad emberek számára létezett magasabb szféra a rabszolga börtönénél, a háztartásnál – a cselekvés tere, a polisz –, a monoteizmusban ilyen nem létezik, az égben csak a légnemű megfoghatatlanság van: ami meghalt, vagy aminek a halálát kívánjuk.
Ugyanígy érez a dal „földhözragadt embere" az égen röpülő narrátor iránt, és éppen úgy nem látja őt, ahogy a monoteista ember sem látja istent, és az athéni rabszolga sem láthatta soha a poliszt. A humanista eszmény így az ép erkölcsű, szabad szellemmel szárnyaló embert az isten helyzetébe emeli – ahogy a polisz szabad embere is isten volt a rabszolga számára. A morál tehát épp az érzelmi érettség nyelvétől és saját belső szabadságától megfosztatott személy elleni pozíciójában találja meg a gyökerét, és erre építi rá a fogalmait, amelyekkel igazolja a helyzetét és a jóságát. A dal alanya az őt érő gyűlölet hatására végül zuhanni kezd; ezután narrátorként megállapítja, hogy „van még, ki rosszkedvűen ébred", illetve „gátlásoktól szenved". Zuhanása, a jó ügy kudarcának kiváltójaként éppen úgy az érzelmileg fejletlenebbnek tekintett embert jelöli meg, ahogy az ókori Athénban is a rabszolgákat hibáztatták az ő saját sorsukért. Ez mintha azt is előrevetítette volna, ahogy a jó szándékú emberek a rendszerváltást követően tétlenül szemlélték a gyűlölet térnyerését. Mivel a mintázat leírása előbb született meg, mint maga a dolog bekövetkezett, föltételezhetjük, hogy a fordulat észlelését eleve a humanista morál statikus elvárásai, és nem a kezdeményezésre épülő cselekvés határozta meg, amely elképedt, hüledező reakciók helyett új és szabad tetteket hozhatott volna magával. (A dal József Attilára – a város peremére, illetve a rakodópart alsó kövére – tett utalásai és önkritikusnak szánt reflexiói nem érintik a benne ábrázolt fordulat döntő tényezőjét.)
A humanista morállal azonosuló hallgató a dal szövegével lealacsonyított ember fölött aratott lelki diadalában leli örömét. Amikor azonban a valóságban is megjelenik ez a gyűlölködés, más reakció nem jöhet ki belőle, csupán a száját tátja és csodálkozik, hogy „ezt is meg lehet tenni" – azaz a kártékony jelenséget pont azzal tünteti ki, ami – a csodálkozás – eredetileg a csodának, vagyis a cselekvésnek, a váratlan és új kezdeményezésnek járt ki, annak, amely egyedül képes a fönnálló helyzet előremutató átalakítására. Így emeli föl a kezdeményezés rangjára a gyűlölködést, és szorítja le magát szemlélővé. A humanista nyelvhasználat alapvetően már azzal kockázatot hordoz magára nézve, hogy saját dichotóm fölépítésébe van belekódolva, hogy bármilyen ellenséges hang a mélybe ránthatja. Nem képes komplexen és kellően stabilan figyelembe venni a valóságot, mivel mindenáron a vágyott állapotot akarja előtérbe helyezni.
Amíg a gyűlölet nyelvének esszencialista használata instrumentalizálja az erőszakot, a humanista nyelv univerzalizmusa kizárja a homlokteréből az előbbi valós létezésének tudomásulvételét. Éppen ezzel tulajdonképpen nem föloldja azt, hanem párjául szegődik. Bródy János Jelbeszéd című dalában azt állítja, „jelbeszéd az életünk, de túl sok ember van, ki többre nem, csak jelszavakra gondol". Itt a mindennapi érintkezés során egymásnak küldött egyezményes jeleket állítja szembe a tudatszűkítő jelszavakkal. Csakhogy a kettő között egyáltalán nincs olyan nagy különbség: mindkettő nélkülözi a beszéd valóságot fölfedő jellegét, mind a kettő egyezményes jelekre, egyfajta jelnyelvre szűkíti le az emberi beszédet, ami így nem a plurális tér valós észlelésének, hanem az emberi agy szerkezetének felel meg. Az „engem már más nem ért, csak az, ki jól megfigyel, / így aztán hallgatok és ezzel többet mondok el" tétele a valóságban alkalmatlan az illető kilétének föltárására, egyedül minőségéről – emberségéről, lelke nyitottságáról, egyéb emberi kvalitásairól vagy hiányairól – adhat számot. (Az, hogy ez a dalszöveg eredetileg a Kádár-rendszer virágnyelvének igyekezett tükröt tartani, nem érinti az érvelést, ezek a verssorok ugyanis már eredendően jóval általánosabb érvénnyel rendelkeztek, amit mi sem mutat jobban, mint hogy sikerrel túlélték a rendszer összeomlását.)
*
A humanista erkölcs nyelvének problematikussága mindemellett elsősorban abban mutatkozik meg, hogy kiválóan alkalmas a nemzeti kizárólagosság jogosságának, indokoltságának alátámasztására. Euripidész óta közhely, hogy „a boldogsághoz először is az kell, hogy városunk híres legyen", és a homogén Franciaország létrejötte óta máig látható, hogyan függ össze a birodalmi kultúra nagyságának tudata azzal, hogy az egyén erkölcsös embernek élje meg magát. Az ezredfordulón keletkezett Szabadnak születtél című Bródy-dal fogadtatása remekül festi le ezt a jelenséget: az „elvakult, sötét lelkű ostobák", akik azt mondják, hogy „keress magadnak másik hazát", a YouTube határon túli közönsége szemében már nem a humanista értékeket tagadó, a magyarországi belpolitikai kontextusban értelmezhető gyűlölködőket, hanem a területi igények ellen föllépő, „magyarellenes" románokat és szlovákokat jelentik.
Az áthallás lehetősége mindenesetre nem a véletlen műve. A nemzeti kizárólagosság nyelve éppen abban a kizárólagos humanista nyelvben gyökerezik, amelynek keretrendszerében Bródy a hetvenes évektől kezdve fölépítette ezt az életművét. A Kádár-kor vívmányai a magyarság teljesítményeinek számítottak a szocialista blokk országai között, a viszonylagos fejlettség a nemzet nagyságát hirdette. S míg a lélek nagysága az „egészségeset" képviseli a gyűlölködővel szemben, addig a nemzet nagysága a magyart a „szőröstalpúak" vagy a „szláv gyűrű" ellenében. Ezt a nagyságot hirdette a bezártságban a mára elkopott „magyar tenger" kifejezés is, a tóparti üdülők társalgóiban a fiatalok szláv szavakkal poénkodtak, például hogy a Terminátort szlovákul „elektrický modulátor"-nak nevezik, vagy hogy a cseh szinkron a film kulcsjelenetében Schwarzenegger „hasta la vista, baby!"-je helyett „ahoj poplacˇek"-et mond. A magyar mint nemzet és nyelv kizárólagossága így nem csupán előnyösnek, hanem egyedül érthetőnek tüntette föl magát: a környező országokban zagyvaság és halandzsa terpeszkedik, kiszámíthatatlanabbak a menetrendek, következetlenebbek az útjelzések, ebből következően bizonyára alacsonyabb az átlagos intelligencia-szint is stb. Nem érdemes elfeledkezni többek között Kinizsi Pál és vele az igazságos Mátyás király hallatlan Kádár-kori népszerűségéről se; Csaplár Vilmos egész kötetet, Igazságos Kádár János című könyvét szentelte a jelenségnek. Amikor Bródy kedves, emberies dalszövegeivel a lélek nagyságát hirdette, a dalok „nemzetivé" válása, országos elterjedése révén ezt az erkölcsös birodalmi tudatot erősítette a közönségben.
A nemzet nagyságának elve mindig is a humanista lélek bőségességében gyökerezett, a magyar nemzet eszméje eleve ennek jegyében fogant meg a tizenkilencedik század első harmada táján; a nemzet eszméjét képviselő liberális bölcsek is ezt képviselték Széchenyitől Deákon át Eötvös Károlyig. A kiegyezés utáni Ferenc József-féle dualizmus ilyen tekintetben is nyílt előzménye a Kádár-rendszernek (jóllehet a Trianon előtti országból az utóbbi idejére már csak a „tenger" maradt). Mi több, máig azt emlegetik Magyarország legdicsőségesebb időszakaként, amikor az ország, úgymond, magába fogadta a zsidó lakosait. A befogadás örvén ugyanakkor valójában éppen úgy kebelezte be, mint a humanista morál nyelve a hozzá képest amorfnak tekintett elemeket. A magyar nemzet eszerint azzal teremtette meg önnön legdicsőségesebb napjait, hogy a zsidókat mint népet, mint zsidókat, mint legitim és önálló entitást, fölszámolta.
Bródy, aki – szinte valamennyi hazai kortársával egyetemben – mindig is az asszimiláció híve volt, oroszlánrészt vállalt a nemzeti hagyomány fölélesztésében, amikor elkészítette az 1983-ban bemutatott rockopera, az István, a király szövegkönyvét. A népszerű utólagos előítélettel szemben, amely szerint a Kádár-rendszer fölszámolta az emberek múltképét, és eltörölte a nemzeti emlékezetet, valójában a puha aczéli kultúrpolitika és a felvilágosodás befogadó humanizmusának elegye hozta elő a feledésből – az általános emberi őstörténet árnyékában, népszerű-ismeretterjesztő jelleggel – a magyar őstörténetet. És amint állítható, hogy, példának okáért, a turul-mítosz nem annyira a kuruc hagyományt propagáló Rákosi-rendszer, mint az 1944-es trauma utáni közvetlen és átmeneti sokk következményeként merült feledésbe, úgy az is megállapítható, hogy a Kádár-rendszer pont azokhoz a rétegekhez is eljuttatta a nemzeti eredettörténetet, amelyeket a Horthy-feudalizmus kizárt belőle. Mindezt felvilágosító éllel, az egyetemes humanista morál jegyében tette. Soha nem találta meg jobban a helyét a harmincas évekbeli Harmath Imre-librettó ironikus éle, mint az evolucionista hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, mikor a tankönyvek és a művelődési házak is az embernek a fáról való lejövetelével voltak tele: „ahol az ember felmászik a fára, a turulmadárra, ott van Budapest..." Így a turul is igazán ebben a bohókás, humanista-univerzalista légkörben vált az átlagember szimbólumává.
*
Bródy humanista nyelvezetre épülő dalszövegírói életművén belül is akad ugyanakkor eltérés. Legjobb pillanatai, amikor nem a lélek gyógyíthatóságát vagy a hétköznapi formákat, hanem a megtörténtek visszavonhatatlanságát, illetve a hibák banalitását veszi górcső alá. A Koncz Zsuzsa-repertoárba tartozó Különvonatokban a narrátor máshol oly megszokott személyessége eltűnik, a dalnak nincs egyénített szereplője, és a közönséget sem szólítja meg senki: mindösszesen arról van szó, hogy „az európai állomás határain", a hétköznapi életbe belehasítva, mindegyre jelöletlen vonatok száguldanak keresztül: „mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend". A dal külön erőssége, hogy nemcsak a történtek átélői felől közelíti meg az esetet („hányan terveztek nagy utazást / szilárdnak tűnő síneken, / váratlan volt a változás, / mit nem jelölt a menetrend"), hanem, az előtte idézett résszel, a „kívülállók" közössége felől is. A hétköznapi élet és a vagonok átsuhanásának fedésbe hozásával mintegy a Kádár-korszak Auschwitz utániságát jeleníti meg, egymásra rétegzi a jelen mindennapjait a deportálások időszakával, egyidejűvé teszi a Kádár-kort és Auschwitzot. Ami annál is inkább helyénvaló, hiszen a Kádár-rendszer kiváló példája a humanista dogma és a totalitarizmus együttélésének. Miután pedig a dalban minden egyidejűvé válik, amikor arról ír, hogy „az állomáson volt már tüntetés, és volt már zavartalan a rend", ez a kettő sem egymás ellentétévé, hanem egymás részévé válik, igen erős áthallással Petri György a dallal egyidős Petőfi tér melodyjával, amelyben „Megyünk az Agyrém-térre / Tün- / Tet- / Ni!", ám „Az Agyrém-téren / Nincs / Sem- / Mi". S végül föltesszük a robbanásig telt vákuumot, „a levegőt / Meg- / Fő- / Ni!".
Ugyanezt a fátylat föllebbentő találékonyságot példázza a szintén a nyolcvanas években született, de a gyerekek körében örök slágernek számító Helikoffer című Halász Judit-számnak az a versszaka is, amelyben az énekes arról mesél, hogy a koffert a dédapjától örökölte: „A dédapámé volt a kofferem, / a háborúban átszállt a tengeren; / akár elhiszed, akár nem, / de visszaszállt a kofferem." Itt a szerkezet arrafelé tereli a gondolatainkat, hogy az üldöztetés elől menekülő fölmenő legnagyobb pechére lelkesen hazajött az egypártrendszert építeni. Egy gyerekdalban ez különösen szépen jeleníti meg azt, amit a demokratikus ellenzék és környezetének számos tagja próbált abban az időben szülőként elmagyarázni a gyerekeinek a család történetéről. Ezekkel a dalokkal Bródy túllép a humanista dogma igazolásán, sőt annak visszásságaira utal.
Abba pedig már belegondolni is hátborzongató, hogy a rendszerváltás előtt közel egy évtizeddel keletkezett melódia, A Kárpátiék lánya 1956-ban kivándorolt címszereplője egyenesen harminchárom stefániát rendel a cukrászdában, amikor hazalátogat Magyarországra. Ami nyilvánvalóan csak azért úszhatta meg a cenzúrát, mert a hatalom pont annyira nem lehetett tisztában a jövő fejleményeivel és ennek fényében saját működése hatásával sem, mint a szerző.
