[BukarestLátó – 2009. április]
„Hogyan láthatja Bukarestet egy író? Téged inspirál?”, ezzel a kérdéssel fordult hozzám Cristina (Foarfă) abban a Bukarestről szóló első interjúban, amely a Metropotamban jelent meg 2006 májusában. Így válaszoltam: „Szeretném, ha lenne egy kis faházam, mint a keresztfiamé ott Moeciuban, hogy körös-körül csak dombokat, hegyeket és sok-sok eget láthassak, függetlenül attól, hogy föltekintek vagy letekintek, mint a Poiana Mărului-nál. És nagyszerű lenne, ha ott, a domb tetején ragadna magával a Bukarest iránti nosztalgia. Egy ilyen helyen talán egy könyvet is írnék Bukarestről, csak úgy. Az itt élő emberekről.”
Most van egy házam az erdő szélén egy kis gyümölcsössel, almafákkal és szilvafákkal, olyan, mint egy játékház. Itt írhatnék egy könyvet – vagy legalább egy fejezetet – Bukarestről, ahogy én látom. Az itt élő emberekről. Például Feliciáról. Feli (Felicia) volt az első lény, akit Bukarestben ismertem meg. 1983-ban történt. Törökülésben ült egy csupasz matracon az ágyon, a grozăveşti-i bentlakás egyik szobájában, és a plafont bámulva cigarettázott. Körülötte érintetlen csomagok. Én apámmal voltam, aki meglehetősen dühbe jött attól a személytől, akivel a lányának egy egész éven át meg kellett osztania a szobát. Úgy tűnt, csak annyi a közös bennünk, hogy mindketten erdélyiek vagyunk.
Amint szóba álltunk vele (tulajdonképpen csak apám), nevetnünk kellett. Engem nagyon hamar ráncba szedett, Pupének szólított, és a mai napig ő a legjobb barátnőm. Az egyik rendező (Tudor Chirilă) két évvel ezelőtt készített vele egy néhány perces kisfilmet Bukarestről. Reggel hatkor filmeztek a Pasajul Universităţii-nél. Én is láttam a képeket, otthon néztem meg. Feli egy hatalmas aranysárga tököt cipelt, jobbra-balra lóbálta, és jazz-szerű mozgásokat improvizált Nae Anton-dallamokra, ezzel rágta a fülemet végig egyetemista koromban (valami ilyesmi: Nea Anton fának megy, rumot iszik, amolyan kvázi-szürrealista dolgok). Ez a hatalmas tök volt egyrészt Bukarest szíve. Ez az értelmes erdélyi lány nagyon jól ismeri Bukarest szívét!
Bogdan. „Légy boldog, Bucurel, Bucuroi boldogsága okán, aki boldogan érkezik Bukarestbe!”, ezt gyakoroltuk nagyon gyorsan mi, a háromnyelvű erdélyi városból, Codleából való gyerekek, és nevettünk, mert senkinek sem sikerült ezt hibátlanul megismételnie. Nem nagyon értettem, hogy mi van Bucuroi-jal, miért kell örülnie Bucurelnek, és közben azon töprengtem, milyen is lehetett az a valamikori Bukarest, amely annyi örömöt okozott. Tízéves voltam, amikor először jöttünk Bukarestbe az iskolából. Megnéztük az Antipa Múzeumot, és tejszínhabos fánkot ettünk egy cukrászdában. Így volt ez kétévenként, jöttünk, tejszínhabos fánkot ettünk, és mentünk az Antipába.
Boldogok voltunk, mint Bucuroi és Bucurel. Egy idő után már senki sem akart Bukarestbe menni. Az én baráti körömben Bukarest már valami nagyon ronda dolognak számított. Akkor hallottam Bucurel egy másik változatát: „Légy boldog, amint Bucuroaia is boldog volt Bucurel boldogsága okán, aki boldogan tért vissza Bukarestből.” Aha! Tehát szó sincs már a Bukarestbe menés öröméről, hanem sokkal inkább az onnan való visszatérés öröméről! Bucuroi eltűnt, és megjelent Bucuroaia, aki örült, hogy Bucurel visszajött! Elhatároztam, hogy Bukarestbe megyek Bucuroi-jal a Filológiára.
Ott volt Manolescu, ott volt a Cenaclul de Luni (Hétfői Kör), ott volt, talán, a Boldogság. Ahogy odakerültem, már megszűnt a kör, Manolescu pedig csak az Idegen nyelveknél tanított... Bekerültem a Croh Körbe (Cenaclul lui Croh), ide jöttek át a Hétfői Körből is, és itt találkoztam újra Bogdannal, aki szépen beszélt arról a tizenhét éves középiskolás lányról, aki egy éve érkezett Brassóból, hogy felolvasson egy este a híres Körön. Ki hitte volna, hogy néhány éven belül ezzel a fiúval fogok összeházasodni? Megismertem a barátait, írókat. Akkor még csak néhány tehetséges fiú volt – Nedelciu, Cărtărescu, Crăciun –, ma már imert írók, akikről mindenki hallott.
Ő volt az, aki miatt megkedveltem Radu Petrescu és Dimov könyveit. A későbbiekben meg is ismerkedtem Dimovval. Valami nem tetszett az enyéimnek, amikor megtudták, hogy egy bukarestinek vagyok a barátnője (így mondták abban az időben). Erdélyben minden családban úgy tartották, hogy a bukarestiek szélhámosak. Ahogy azonban megismerték őt, azonnal megkedvelték. „Mintha nem is bukaresti volna”, mondták nekem. A szüleim addig nem is ismertek közelebbről bukarestieket. Idővel kiderült, hogy is állnak a dolgok. Emlékszem, hogy abban az időben Bogdan nagyon sok régi épületre és utcára hívta fel a figyelmem, amelyeket nagyon kedvelt. Mint egy bukaresti, aki szívén viseli a város sorsát. Engem azonban nem a homlokzatok érdekeltek, hanem az emberek. Többet tudok mesélni a bukaresti emberekről, mint az épületekről. Bogdannal például Boshoz és Mateihez is ellátogattunk.
Bos és Matei. Anya és fia. Egy, a két világháború között épült régi tömbházban laktak egy gyönyörű utcácskában, hatalmas nagy szalonnal és olíva színű bársonyfotelekkel (ezek most a mieink, Bos meghalt, és Matei nekünk hagyta, ő Párizsba ment). Az egyik szobában állt a zongora, mellette pedig egy hatalmas medve, pár száz éves lehetett. Bos úgy cigarettázott, mint egy török, titokban történelem-, angol és francia könyveket olvasott. A nyári estéket a széles teraszukon töltöttük, ahol az elviselhetetlen hőségben mindenféle üdítőkkel kínáltak egy kis asztal mellett.
Matei az építészetire járt, és már gyerekkora óta volt egy különös szenvedélye: a bútorok! Ahogy Párizsba érkezett, felhagyott az építészetivel, és elkezdett arisztokrata belsőket festeni. A régi francia nemesi családok leszármazottjai között él. Jól állt neki. Alapjában véve ő és Bos nekem igazi arisztokratáknak tűntek, még ha nem is vérbeli arisztokraták voltak. Semmivel sem voltak kevesebb, mint a vérbeli arisztokraták. Ezért tűzbe tenném a kezem!
Lygia és Gellu Naum. Miután befejeztem a Filológiát, megismerkedtem Lygiával és Gellu Naummal. Gellu úr haláláig hetente jártunk hozzájuk az Aviator Petre Creţu utcába, a Casin mellett. Néha elvittem Gellu urat sétálni a szomszéd utcákba. Így fedeztem föl egy masszív házat ezzel a kőbe vésett írással: „A költő háza”! Bukarest előállt néha hasonló meglepetésekkel, csak tudni kellett meglátni őket, adott esetben egy (talán nem csak szürrealista) költő kíséretében. A házat, amelyben ők éltek (tulajdonképpen két kis szoba tele mindenféle csodálatos dolgokkal), vissza kellene szerezni és átalakítani emlékházzá. De hány írói emlékház van Bukarestben? Kár, hogy nem törődünk ezekkel... Egy Naum-emlékház. Még mindig álmodom erről.
Ioanesi asszony. Néhány éve hallottam róla. Úgy tudom, hogy idős kora ellenére eredményesen tanít franciát gyerekeknek. Sőt, ami ennél is több, elkíséri őket, bármilyen kicsik is, Franciaországba, ahová francia rajongói hívják meg, és a kicsik még jobban megtanulják a nyelvet, amelyre a Madame is (így nevezik őt) tanítja őket. Nekem is sikerült eljutnom hozzá a lányommal, ahol ő is együtt tanulhatott egy csapatnyi kis gyerekkel. Népszerűségét csak növeli, hogy milyen keveset kér azért, amit csinál. Hihetetlen. Madame nagyszerű. Bár nyolcvan fele jár, Predealra megy sízni a kicsikkel. Ő megy elöl, a gyerekek pedig fegyelmezetten utána, egyes sorban. Feltétlenül meg kell jegyeznem azt is, hogy ezüstös csizmát visel. Háza a sípálya közelében van. Aki akar, nyáron is elmehet egy hétre a Madame-hoz. Sok mesét olvasnak ilyenkor franciául. Bukarest Mary Poppins-figurája, bármit mondanak, nem lehet más, csak egy valaki: Madame!
A Rubikok. Ők nem mások, mint a bukaresti Filológia (viszonylag) friss végzősei (de nemcsak a Filológia, hanem a Történelem, a Politikai Tudományok, a Politechnika és a Rendezői végzősei is), akik írtak egy közös regényt. Címe: Rubik (hamarosan megjelenik). Az egyetemisták Bukarestjéről szól, klubokról és mindenféle „kólikákról” („urbancolici”, ahogy azt a költő, Sociu említi), mindenféle szereplőkkel, népszerűekkel, mint Lili asszony, a Nemzeti Színház felvonósa.
Lili asszony. Évek óta gobelint varrt a felvonóban, amely egész a Motoare erkélyéig emelkedett (lefele pedig a Deko kávézóig ereszkedett, ahol tulajdonképpen a Rubik megszületett). Ahogy a végéhez közeledett a regény, néhányan meglátogatták Lili asszonyt. Énekeltek is neki egy részt a Rubik Himnuszból, amely így szólt: „Rubik egy doboz / Bármi belefér / Még egy felvonós is / Székével együtt”. Énekeltek és beszélgettek, míg a felvonó le-föl járt.
Bucurei. Hasonlókról majd máskor...
Geréb Zita fordítása