És most, midőn a vasperemek
eltűnnek a tavacska felszínéről,
páfrányokról és virágokról és kitárulkozó
új levelekről álmodozva érkezel,
a hetyke
fehérrépa szívű büdös káposzta
felköti csomós leveleit
a hideg sáron át.
Mellé térdepelsz. Rémes a szaga,
és árad szégyentelenül, felhívja
magára az állandóan fröcskölődő
protein figyelmét. Durva
zöld üregei ijesztőek és vastag
fészkelő gyökerének gondolata makacs
és erőteljes, mint az ösztön!
Bár ez az az erdő, amelyet szeretsz,
ahol újra él a titkos neve
minden halálnak – e csoda
nem a körforgás kedvéért munkálkodik,
hanem a sűrű, forró megújulás érdekében. Nem
gyengédségből, nem vágyakozásból, hanem merészen és
izomból
a múlt rombolja le a fagyott vízesést.
Páfrányok, levelek, virágok, az utolsó kényes
finomítások, elegánsan és könnyedén a felemelkedésre
és a virágzásra várnak.
Nem feltétlenül kellemes az, ami jelzi az ösvényt.