[BukarestLátó – 2009. április]

Hirtelen abbamarad a zakatolás. Közel vagyunk már ahhoz a vidékhez, ahol az embereknek még a talpa is lebarnul a föld melegétől. Most még hideg fenyőszag csap be az ablakon. Sziklák és fák között kis játékházak, mint hímes tojások a fűben. Mindenki tudja, hogy ez az utolsó alkalom nagy lélegzetet venni, mielőtt alászállnánk a forróságba. Előkerülnek a harmonikává hajtogatott újságok, és az öreg hölgyek táskájából egy-két igazi színházi legyező.

Kint lassan nem látni mást, csak az egyre élesedő fényben szétváló, majd öszszeszövődő fekete vonalakat, a vezetékek egyre bonyolódó rajzolatát, amint a nagyváros megfejthetetlen kottájává sűrűsödnek. Erre a ritmusra növekszik bennem is az ilyenkor kötelező izgalom.

Ez a legjobb az egészben: az elsők között lepattanni a vonatról, minden fáradtság nélkül, elindulni a kijárat felé, mintha otthon lennék, mintha nem tudnám, hogy a szembejövő tömegből ki fog válni Adrian komótos járása. Ő úgy álldogál a peronon, mint aki unalmában éppen erre járt, csak úgy, vonatnézőbe. Néhány másodpercig úgy nézzük egymás arcát, mint egy távoli bolygó felszínét, mint egy esetleges domborzati formát, aztán minden úgy zajlik, ahogy szokás: ölelés, puszi, hátizsák le, hátizsák fel, jaj, de meleg van, hogy utaztál, éhes vagy-e, gyerünk.

Adrian viszi a kezemet, a kezem pedig engem vonszol maga után, mint valami koloncot. Vonatgőz, klór, palacsinta, szófoszlányok, hangosbemondó: hamar lemondok arról, hogy tájékozódni próbáljak a nagy nyüzsgésben.

De csak tovább, izzó fénysávon át, cipőnk majdnem beleragad az aszfaltba, tarkómon sercegő verejték, forró olaj. Pont az elviselhetőség határán merítkezünk meg a metró hűvösében. Ha rajtam múlna, itt maradnék. Csak ringatóznék a végtelenített körpályán az állomásnevek ritmusára, amíg el nem ered az eső:

„… Victoriei, Pipera, Obor
Aviatorilor, Eroilor, Izvor
Grozăvesti, Timpuri Noi
Semănătoarea, Crângaşi, Distor…”

Széles utak és hatalmas betonépületek izzottak fölöttünk, de én csak egy térkép-eget tudtam odaképzelni, amit lelkiismeretes turistaként már utazás előtt áttanulmányoztam.

Először a színházi negyedet akartam látni. Rémlett, hogy amikor egyszer gyerekkoromban idehoztak a fővárosba, elvittek egy előadásra is, és nagyon tetszett, hogy a nézőtérnek vidám mozihangulata volt. Napraforgómagot köpködő kalapos cigányok ültek az első sorokban, a színpadon meg bolond szerelmesek és tündérek futkostak valami áttetsző labirintusban. Hazafelé egy egész kutyafalka kísért minket. Azt hittem, hogy én szelídítettem meg őket a tündérektől ellesett varázslattal.
Reméltem, hogy talán felismerem a színházat, de az utcák helyén csak kiszáradt folyómedernek tűnő, végeláthatatlan gödröket találtunk, rozsdás csöveket és törmeléket. Az épületek nagy része felállványozva, az állványzatok mögött néhol színházak nevét lehetett kibetűzni. Egyre inkább úgy éreztük, mintha díszletek között járnánk, mintha az állványok mögött nem is lennének igazi épületek, és senki sem lakna a zöld hálóval eltakart ablakok mögött. Ha mégis volt ott valaki, beleolvadt a hőség miatt az egész városra rátelepülő kómás álomba.

De ahogy beljebb botorkáltunk a lécekből összetákolt járdákon, úgy tűnt, mintha egyre több üvegcserép fénye villanna fel, mintha figyelnének a gödrök mélyéből. Csak később jöttünk rá, hogy az egész környék kóbor kutyák és utcagyerekek birodalma barlangokkal, leshelyekkel, sőt, saját fürdővel! Az egyik kereszteződésben felzubogott a víz, és szabályos időközönként újratöltött egy kis medencét, mi pedig ámulva és irigykedve néztük a gyerekek vidám lubickolását a csőtörések dicsőségére.
Nagy nehezen kikeveredtünk a deszkautcákból, de továbbra sem szabadultam attól az érzéstől, hogy ahol járunk, az még mindig nem maga a város, hanem egy lehetséges város kidolgozatlan vázlata: század eleji bérház, tetején ufószerű üveg és vasszerkezet, mellette rogyadozó földszintes épület, aztán tízemeletes panelházak, teleaggatva reklámokkal. Két tömbház közötti résben pillantottam meg a csodát: gigantikus díszletek közé rejtve, mint egy kis ékszerdoboz, ott állt egy ortodox templom.

Ezután sorra felkutattuk a többit is. A betontömbök mindenhol szinte a fizika törvényeit meghazudtoló közelségben tornyosultak a templomok fölé, gondosan őrizve a hajdani szocialista városkép hangulatát. Az eszelős takaráson újabb eszelős takarás: a többemeletes reklámok leplei. Derék turista létemre olyan fotósorozatot sikerült készítenem, mintha a blaszfémia képi megjelenítésének végletes fokozásával kísérleteztem volna. Mégis: minden második képen látni, hogy keresztet vet valaki, amint elhalad egy-egy majdnem láthatatlan templom előtt. Volt még valami, ami minden egyes képen feltűnt: a fekete elektromos vezetékek. A burjánzó szövedék mindenütt jelen volt. Néha álcázta ugyan magát, mintha lenne racionálisan felfogható funkciója, mintha ártatlan trolivezeték vagy magasfeszültségű kábel volna, de minél tovább figyeltem a várost, annál inkább belém fészkelte magát a gondolat, hogy a vezetékek összekötő ereje nélkül darabokra hullana az egész esetlegesen összetákolt képződmény.

A templomok után ismét a metró és az állomásnevek dallama, csak éppen máshol léptünk ki a körből, de már egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy dinnyehegyeken alvó árusok mellett betondzsungelt találtunk, onnan pedig egyszerre csak beléptünk egy falusi kertbe: körös-körül elvadult málna- és egresbokrok, hatalmas lila hortenziák, a szilvafa mellett kutyaól, és ott volt egy igazi parasztház is, kissé megroggyanva, gyönyörűen befuttatva repkénnyel. Ott találtam magam egy hatalmas díszletbe ékelődő külön díszletben, amelyet tényleg csak a fekete vezetékek kötöttek össze a város többi részével. Adriannal meggylikőrt készítettünk saját termésből, uborkát és zöld paradicsomot savanyítottunk, és minden nap addig áztattuk locsolócsővel a földet, amíg bokáig nem merültünk a hűvös sárban. Közben a városban állítólag elviselhetetlenné vált a hőség. Azt mondták, narancssárga jelzés, riadó. Én meg minden éjjel delejes narancssárga fényt álmodtam a láthatatlan templomok fölé. Sehogy sem sikerült elhagyni a kertet, csak amikor egy hónappal később eleredt az első őszi eső.