[2018. július]

---

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: GYŰLÖLET.




AMIK ANNA: Semmi kis életek, A Jóisten megvakul. Ilyen szerzői címválasztások után a Gyűlölettől sem vártam üde, építő történetet. Ráadásul a fülszövegben olvasható kérdés arról, hogy győzedelmeskedik-e a szeretet a gyűlölet felett, kicsit ponyvás.
GYÖRGY ANDREA: A regény az utazás motívumára épül. A narrátor, Loboncz Márton, a Bukovinában született, de Budapesten élő építész térben és időben is utazik önmaga felé. Most kivételesen nem készül fel, hanem az utolsó pillanatban bedobál valamit a táskájába, magához veszi a laptopját, és elindul egy „istenverte helyre”, a világ végére, egy kisvárosba, amely valamikor az Osztrák–Magyar Monarchia, Civilizáció és Barbárság határán terült el, ahogy az anyja emlegette.
AA: Ahol sumákolásból élnek az „örményfekete” szemű emberek.
GyA: A narrátor-főhős úgy nő fel, hogy az anyja mantráját hallgatja naponta: a románok lopnak, csalnak, sunyik, a román nők pedig természetesen mind kurvák. És mintha édesanyja előítéletei ironikus módon beigazolódnának: Loboncz Márton egy román bűnbanda áldozatává válik, egy fiatal nő, Miruna segítségével behálózzák, leütik, kirabolják, aztán fondorlatos módon megvárják, amíg megkapja az új bankkártyáját, leüríttetik vele az összes pénzét, majd megölik abban az isten háta mögötti bukovinai kisvárosban, ahová önszántából utazik el azért, hogy az apját megkeresse.
AA: Iszonyú nyomasztó az első része, a világvégi kisváros leírása. Ez a deprimáló, szinte lidérces hangulat lassan kezd feloldódni, és ekkor kezd érezhetővé válni az is, hogy ő már eltávolodott ettől a világtól, annak kicsinyes és bezárkózó gyűlölködéseitől.
GyA: Nekem úgy tűnik, hogy a romángyűlöletből a főhős valamiként kigyógyította magát a felnőtté válással. De a nemzeti gyűlölködésen túl a regényben fontos szerepet kap a házastársi gyűlölet és a testvérgyűlölet is.
AA: Kérdés, hogy benne ez egy önként vállalt gyógyulás vagy egy­szerűen az élet fordulatainak köszönhető eltávolodás eredménye. Nem világos, hogy külföldre nem éppen az ebből való menekülés vágyától hajtva került-e. Szívesen olvastam volna erről bővebben.
GyA: Szembe akar nézni önmagával, vezeklés számára ez az utazás, múltbeli tettének a büntetésére vágyik, bűnhődni szeretne. És itt meg is kapja a vágyva-vágyott büntetést. Visszaáll a világegyetem rendje. Végre már nem utálja magát. Megnyugszik, készségesen kullog a rablók után, hogy lenullázza bankszámláját, és átnyújtsa a papírbankókat a bűnözők­nek, akik közül az egyikben apja vonásait véli felfedezni.
AA: A véget csak sejteti a szerző. A halálbüntetés végrehajtása nem történik meg, csak valószínűsíthető. De mivel itt inkább a belső világra került a hangsúly, igazából nem számít, hogy végrehajtják-e vagy sem, hanem hogy benne végbement a vezeklés, és a végrehajtás eszköze az a személy, akinek leginkább joga volna erre: az apja, aki miatta ült börtönben.
GyA: A főhős-narrátor testvére gyilkosát keresi, és rá is talál, a saját személyében. A testvérgyilkosságnak pedig itt a halál a büntetése. Szemet szemért, fogat fogért. Tisztában van azzal, hogy kegyes büntetés ez, kaphatott volna keményebbet is, például azt, hogy életben hagyják, és így, a lelkiismeret terhével kínlódik tovább.
AA: Azt nem mondanám, hogy keresi a testvére gyilkosát, legalábbis tudatosan nem. Nehezen bontakozik ki ez a szál. Talán valamiféle ősi igazságérzet tör felszínre benne, érthetetlen erők alakítják már az első oldaltól fogva az útját.
GyA: Fejlődésregényként is értelmezhető ez a mű, amely az életből a halálba (vagy éppen fordítva: a halálból az életbe) tartó utazás történetét örökíti meg. Érdekes, hogy a főhős éppen vonattal utazik, amikor mehetne saját autójával is, és ez Romániában logikusabb választás is volna.
AA: Bennem nem fogalmazódott meg kérdés ezzel kapcsolatosan, de így, hogy említed, igen érdekesnek tűnik: a vonat (itt egyértelműen sorsszimbólum) nem egy könnyen irányítható szállítóeszköz, amellyel az utazó oda megy, ahová akar, hiszen a jármű útvonala és célja eleve meghatározott, Loboncz Márton legfeljebb vállalja, hogy felül vagy nem ül fel rá.
GyA: Vajon azért teszi ezt, mert a szülei is így utaztak valamikor abba a városkába? A jegypénztárnál kiderül, hogy nem akar oda-vissza jegyet váltani, így már sejtjük, hogy Loboncz Márton utolsó utazására készül. Ahová ő indul, onnan nincs visszatérés. Ám az utazás során egyre közelebb kerül önmagához.
AA: A narrátor nagyon szétszórt, maga előtt sem világos a múltja, a teher, amelyet hordoz. A regény csapongó felépítése is jól érzékelteti ezt a belső zaklatottságot. A regény két narratív szálból fonódik össze. Az első személyben előadott jelen idejű történet az építészmérnöké, és a hét napjai szerint elnevezett fejezetekben bontakozik ki. Ezzel váltakozik a másik, harmadik személyben elmesélt, számozott fejezetekből összerakott történet, amely a múltba enged betekintést, főleg a szülei életébe. Ez a második, múltbeli szál kevésbé csapongó, számomra érdekesebb is, a szubjektív megélések nem nyomják rá bélyegüket úgy, mint a jelenben zajlóra. Talán a bűnével való szembesülést próbálja kerülni azáltal, hogy bajait főleg a családi, anyai xenofób örökség számlájára próbálja írni? Szinte nevetséges ez a figyelemelterelés, hiszen a történelmi háttérnek kevés köze van a baj gyökeréhez, ami nem más, mint a második legősibb bűn.
GyA: Az elején még őszintén ártatlannak hiszi magát, lassan jön rá, hogy valami szörnyűséget követett el. Akkor jut el a teljes önmegismeréshez, amikor kimondják azt, amit ő is ki akar mondani, ami egész bensőjét feszítette egész életében: hogy gyilkos. Szinte tragikus hőssé magasztosul, nem próbálja meg elkerülni a sorsával való szembesülést, nem menekül el, nem keres kiskapukat. A vége felől visszaolvasva a regényt, úgy látom, mintha ez az erdélyi Raszkolnyikov következetesen kutatná a sorsát, az igazságot.
AA: Mivel a megbocsátásban nem tud feloldozást találni, azt kénytelen a szemet szemért racionális törvényében megtalálni. Ez nem Dosztojevszkij világa, hanem inkább a Tolsztojé. A szemet szemért törvényéből nincs kilépés. Az egyetlen, erőtlen felmerülése a szeretetnek abban fogalmazódik meg, hogy anyja mellett az utolsó pillanatig kitart, és ezt nevezi a szeretet győzedelmeskedésének, de minden, csak szeretet nem érezhető a keserűség­ben, amellyel felidézi.
GyA: A főhős rettenetesen sérült lelkileg. Látszólag működik az élete, sikeres karrierje van, valójában azonban csak vegetál, képtelen megnyílni bárki előtt, párkapcsolatot is képtelen kezdeni titkos bűne miatt, amit a le­hető legmélyebbre temet magában, és csak annyit érzékel, hogy valami baj van vele. Magányosan él a nagyvárosban, nem prostikhoz jár, hanem felfedez egy olcsóbb megoldást: a társasutazást, ahol alkalmi szexpartnereket csíp fel.
AA: Szinte minden szereplő ellenszenves számomra. Átörökölt nyavalyáktól gyötörtek, ezeket vádolják saját belső állapotukért. Élesen látják a másik szemében a szálkát, míg sajátjukban feledik a gerendát. A vérükben csörgedező különféle gyűlöletekkel teli szereplők palettája lehangoló.
GyA: A jellemábrázolást a regény egyik erősségének tartom. Az a néhány ellenszenves szereplő is nagyon hatásosan megalkotott jellem. Hiteles karakterek bukkannak fel. Egyik kedvencem a szomszédasszony, a jámbor, alázatos, de a bíróságon szemrebbenés nélkül hazudó Précsekné, aki „választékosan beszélt, ahogy egy Jókai-hős”, és aki annyira visszafogott, hogy „legszívesebben mögé lopóztál volna, hogy hátba vágd valamivel, vagy leöntötted volna egy pohár jeges vízzel, mert akkor talán hallanád sikítani”. Vagy ott van az anya szeretője, Guszti, a kályhás.
AA: Précsekné nagyon autentikus, ezt meg kell adni. Visszatérve, az apa utáni kutatással a zsigeri kiábrándultság történetébe thriller-zöngék keverednek. A zsánerírók arzenáljából származik a főszereplő tört román beszédének hibás magyarságú mondatokba bújtatott érzékeltetése is, amely kissé sablonos, ponyvásan olvasóbarát. Közhelyekre is telik neki, például amikor megfogalmazza a női lapokba illő gondolatot, miszerint a szerelem elmúlik, s észrevesszük a másikat, ahogy van.
GyA: Krimiként nagyon jól működik a könyv, a történetmondás érdek­feszítő, magával ragadó, cseppet sem unalmas, úgy működik, mint egy bűn­ügyi regény: a gyilkos megtalálása a tét. Az elején mintegy mellékesen elejti a narrátor azt, hogy az apa börtönben van. Először azt gondoltam, hogy politikai fogolyként ült. Kiderül, hogy mégsem, ugyanis gyilkosságért tartóztatták le. Aztán megemlíti Danikát, a halott kistestvért, aki minden bizonnyal az anya szerelemgyereke. Ám róla sem beszélnek, mint az igazán fontos dolgokról ebben a családban, hanem mesteri szintre emelik a hallgatást. Aztán eljut odáig a történet, amikor a testvére gondjaira bízott Danikát megfojtják, mialatt anyjuk a szeretőjével moziba megy, és az éppen ha­zatérő apa magára vállalja a bűntettet. Valahogy mégsem áll össze a történet, a narrátor maga is rekonstruálni szeretné múltjának ezt a kitüntetett eseményét, a gyilkosság éjszakáját, és vele együtt jutunk el, nyomról nyomra haladva az igazsághoz, ahhoz a felismeréshez, hogy tulajdonképpen testvérgyilkosság történt. A bemutatott család teljesen beteg: sem konfrontálódni, sem megoldani nem tudják a problémáikat.
AA: Szinte hátborzongató Máriáról, az anyjáról olvasni, hogy terhességét egy sötét átalakulásként fogja fel. Alaptalan féltékenységet csihol fel magában a férjnek gratuláló nővérrel szemben, csakhogy indokolttá tegye magában a döntését, hogy nem kívánt gyermekét a szülei nevelésére bízza.
GyA: Anyaként én úgy érzékeltem, hogy önvédelemből teszi ezt, ugyanis van itt egy „aprócska” tény, ami felett eddig nagyvonalúan elsiklottunk. A regény egyik cselekményszála a hetvenes évek kommunista diktatúrájában játszódik, amikor Romániában az egyetemet végzettek nem választhattak szabadon munkahelyet, hanem „kihelyezték” őket, a magyarokat előszeretettel a Kárpátokon túlra. A pár hónapos szülési szabadság után az anyáknak két lehetőségük maradt: beadják a gyerekeiket a helyi bölcsődé­be (ahonnan, kollégáimtól tudom, akik átélték ezt a korszakot, csak hétvégenként lehetett a gyerekeket hazavinni), vagy hazaküldik a szüleikhez Erdélybe. Logikus, hogy a regénybeli anya a második megoldást választja. Az már más kérdés, hogy családi problémáival nem bír szembenézni, nem keres megoldásokat, hanem gyárt egy külső ellenséget, a románokat, akik mindenért felelősek. Ezért ironikus az, hogy a testvérgyilkos büntetésének a végrehajtói románok.
AA: A sötét történetben azért fel-felvillannak színfoltok is. Például a román–magyar kapcsolatokról szóló magyar szemszögű, kátészerű véleménynyilvánítás kifejezetten humoros. Elmosolyodtam akkor is, amikor a kisváros társadalmi gócpontjainak, a fodrászatnak és a taxisoknak az ábrázolását olvastam.
GyA: A románokkal szembeni előítéletek összegzése rendkívül önironikus is. A regény bennem Jim Jarmusch ikonikus filmjét, a Halott embert idézte fel, szinte hallottam olvasás közben a film zenéjét, Neil Young brutális, fémes hangzású elektromos gitárjának a hangját. Akárcsak a film fő­hőse, a regénybeli narrátor szülei is a vasútvonal végén található városban szállnak le, ott kell elkezdeniük közös életüket, egy primitív helyen, ahol alig találnak alkalmas albérletet, elutasítanak egy tyúkólat, végül az „aprozár” fölötti kis szobába költöznek be. Az odautazó, oda nem illő, a városka lakói által turistának titulált, kívülálló narrátor számára ez a kisváros bölcső és koporsó.
AA: Úgy tűnik, te mélyebb rétegeket látsz a műben, mint én, aki lépten-nyomon fennakadtam a kivitelezésen. A történet érzelmi csúcspontján például, amikor hóhérai vélhetőleg a kivégzése helyére viszik, azon járt az eszem, hogy a kártyahasználati limitek miatt szinte biztos, hogy egy ekkora összegű készpénzfelvételt egy napon belül lehetetlen lett volna elvégezni.
GyA: Én inkább sorstragédiaként értelmezem a művet, amelynek ez a rétege váratlanul tárul fel, a végén. Komoly előítéletekkel kezdtem neki az olvasásnak, itt van újra egy énformában írt regény a hetvenes években született erdélyi írógeneráció egyik képviselőjétől, aki Tompa Andreához, Vida Gáborhoz hasonlóan kiírja magából a kommunizmus emlékeit. A thriller-vonal egyértelmű volt már az elején, aztán előbukkant valami más, és a thriller, a krimi elmozdult a tragédia felé.
AA: Egyik gyermekkori emlékében a narrátor egy kallódó betoncsőben kuksol. A regény ez a betoncső, amelynek oldalain a feldolgozatlan, értelmetlen s lassan megmagyarázhatatlan gyűlölet és a mélyen lappangó, megvezekeletlen bűn szennyvize csordogál. Ezt csak tetézi, hogy a narrátor roppant cinikus, Istennel, vallással kapcsolatos kritikus megjegyzései legtöbbször úgy hatnak, mintha a szerző előre megfogalmazott „frappáns” odamondó gondolatokat feltétlenül be akart volna illeszteni a regényébe. Például – ap­ropó bölcső – kifejezetten mesterkélt s ízléstelen a kocsmában feltárulkozó képet a betlehemi jelenethez hasonlító eszmefuttatás. Ez elmondható más elvont fejtegetésekről is, amelyekkel megspékeli a történetet, gyakran nem fogható meg semmilyen belőlük kibomló tartalom, ami a szereplővel kapcsolatba hozható volna.
GyA: Akkor hadd mondjak én is valami negatívumot: lehetett volna tömörebb a regény, jót tett volna neki, ha feszesebb a szerkezete. Néhol kifejezetten szószátyárnak érzem.