[Látó, 2009. október]

Álltam az ablakban, és néztem, hogy tökéletes egyensúllyal halad a járdaszegélyen. Kibillenthetetlen fegyelemmel, macskaléptekkel haladt, balettcipői puhán markolták meg az aszfalt peremét. Fején fekete kalap, lila ruhájára a vállairól sárga kendő omlott. Ölében kis fehér kutyát szorongatott mindig, és hangosan beszélt hozzá. Azt mondták, néhány éve meghalt a fia. Előtte pedig a férje.
Azóta újságot árult és úgy szívott, mint egy Dacia porszívó. A Fortuna üzlet fölött lakott egy garzonban. Állítólag volt családja valamikor. Egy fia. És férje. A kemény fiúk így hívták: Buretista, akinek a szája szivacsból van.
Bekerítették, behálózták, Buretista úgy vonzotta magához a fényt és a nedveket, mint a kozmosz egy kiválasztott pontja, mint akinek örökre kapnia kell, aki soha nem ad, csak elszív, magához vesz, raktároz, megsemmisít. Benne fordult meg a rendszerváltás poros napjainak epéje és sara, megszűrte, átpasszírozta, kifényezte. Mindezzel együtt hatalmasra nyújtott szájából bíbor fények tüdőfénye és rozmaring ravasz illata áradt.
Buretistát rendszeresen levitték a Bunkiba. Mindenik, egymás után. Vagy egyszerre többen. Utána lilára verték. Ameddig szemei körül eltűntek a foltok, fekete szemüveget hordott. Bár szemei mögé állítólag amúgy sem látott soha senki. Ezt soha nem értettem, hogy miért kellett a szopás után agyonverni. De én nem értettem a cuccost mint olyan. És Buretistát sem láttam talán soha. Nem tudom kihámozni, hogy mi a valóság hófehér, porhanyó húsából, amely a halszeleteket juttatja eszembe azóta is.
Mi mindenesetre féltünk tőle. Csak távolról figyeltük, ahogy hajladozott az újságok fölött, szemén rendszerint a fekete szemüveggel, kifogyhatatlan türelmével, és azzal a púderbe göngyölt álmos arcával, amelyre ráfröcsögött a 20. század sarjadó vége: Szopós, Nicu, Gino, Öcsi, Sógor, Vasile. Ez volt: illanó, hűvös és bizarr, hurkás karjaival rendszeresen magához ölelte a keserű fejeket, izzadt nyakakat vagy taplós halántékokat. Aztán Buretistát elnyelte az űr, felfalta a hírek fertője, az újságokból kiomló idő, amelyen elrugaszkodtunk, magunkba pakolva a Grund csendjét.

Néhány hete találkoztam Szopóssal. Szopósnak mindig és mindenhol van parkolóhelye. Vigyorogva kérdi, hallottam-e, hogy meghalt Buretista. Hozta reggel a futár az újságot, és benne a gyászjelentés, érted, abban az újságban, amit árult, ott benne a gyászjelentés. A rendes nevén, basszam, nem még tudom, valami Marika, vagy mi, s a férje adta fel. Vállat vont, hűvös rezignáció árnya végighuss az arcán, köp egyet, zörgeti az autókulcsait. Na szevassz, Csóró, asztán ha Pesten jársz, keress meg. Mondom, mindenképpen. De nem-e tudsz még valamit a Buretista haláláról? Keressem meg Lenke nénit, állítólag nála maradtak a kulcsok.

Lenke néni lakása gőztől csöpög. Magamhoz veszem benne a kulcsokat, marasztalom, hogy egyedül is boldogulok, aztán lerázom valahogy. Nem tudom, láttam-e valaha Buretistát, most pedig elemi szükségét érzem, hogy lakásába menjek, magamba szívjam a falakból a hűvös rozmaring illatát, hogy esetleg fényt derítsek arra, hogy miért nem látott soha senki ennek a nőnek a szemüvege mögé.

Tökéletes rendben minden. Csak csendben, nehogy felverjem a port. Piros és fehér. Tüdő és vér. Mintha mi sem történt volna, mintha ő állna a délutáni fényben, fején a fekete kalappal. A falon képek, és egy szöveg berámázva. A szöveg.

Az ujjamra tekertem egy fél orsó fehér cérnát. Minden hiábavaló volt, csörtetéseim összes ingoványa, könyökléseim csattogása, mindaz a bűzlő locsogás, ami a számon az elmúlt időszakban kiömlött. Álltam a műhely ablakában, félrehajtottam a rojtos függönyt, és kinéztem az utcára. Akkor láttam meg először a lila brokátos hölgyet. Apró fehér kutyát tartott a markában, a keble elé emelve, és magabiztos léptekkel haladt a patak irányába. Kalapja nem volt, bár dukált volna a látványhoz. Ez a kép viszont valódi volt. Utána hosszú éveken keresztül fel-felbuggyant a lila ruhás hölgy látványa, főként, ha magamra szabadítottam az ollót, és engedtem, hogy az ujjaim hideg lengése határozott vágásokkal kikanyarítson egy hús- vagy índarabot a testemből. Ezt érdemeltem, ehhez nem fér kétség.

Hozzám lépett Danilo, az inasom, és csak annyit nyöszörgött a félhomályba zárkózó homloka alól, hogy holnap világgá megy, többet ne számítsak rá. Aznap délután befejezte a fekete szövetkabátot, letette az ollót, kiüresítette zsebeiből a pöszmét, kifordította a bezárt szálakat, felállt a székéről, megszorította a kezemet, elköszönt, és kilépett az ajtón. A tornác ablakain keresztül végigkarcolta a szemeimet az őszi nap, amikor utána néztem, ahogy behúzta maga mögött a kaput. Aznap kezdődött. Lerúgtam lábamról a csizmát, és felültem az ágyra. A szívem köré csapzott csipkét kötött a homály, a hártyák rojtjai megérintették a dobogást. Fogtam a kacort, végighúztam rajta a hüvelykujjamat. Rajta volt még a szőlő teje. Megtámasztottam a nagylábujjam alatt, és körbefordítottam, amíg a csontba futott. Nehezen ment, de végül ráütöttem a kalapáccsal.
Lassan dolgoztam, alaposan, és mindig eltakarítottam magam után a mocskot. Nem akartam nyomot hagyni. A megfontoltság és kimértség ilyen esetben feltétel. Lebontani magam zsigereimre, szépen kipreparáltan feszíteni, megörökítve a boldog magányt, ez volt a cél. Édeskés délutáni szellő borzolta a muskátlikat a verandán, amikor először belépett Marika. Szürke gyapjúpulóvert és barna szoknyát viselt. Hajában egy fém hajcsatot. Ekkor láttam először személyesen, és mindeddig utoljára is. Azt kérdezte, hogy van-e szövetanyagom raktáron.
Gondolatban a feleségem lett, és hamarosan áldott állapotba került. Aztán örökre eltűnt, akárcsak Danilo. Így magamra maradtam, a szövethalmok, ollók és naftalinpasztillák között. Nincs már idő. Olyan, mintha véget érne már, amikor észre sem vettem, mikor kezdődött el. Szomorú. Elnyűtt rongyok a drótokon. A lucernások felől a faluba osont az ősz.

Ennyi csak, mi belőlem maradt. Darab, csendes hús, bíbor véraláfutásokkal, ellazult, átvágott inakkal. Egy alumíniumtálból nézek ki, az ablakpárkányról rézsút a sánc felé, hogy láthassam a lenyugvó nap visszatérő sugarait. Talán egyszer majd, ha nyugodni hagy ez a konok ébrenlét, ha majd nem fürkészem folyton a szekerek nyomán fellebbenő port. Felszabdaltam magam, fájdalmaim a Marika bánatai.
Sokszor eszembe jut még a lila brokátos hölgy, fehér kutyájával az ölében. Testem súlyától mentesítve már sokkal könnyebben megy a helyváltoztatás. Gyakran keresem fel régi barátaimat, akár távoli kontinenseken is. Együtt borozgatunk megholt cimborákkal, de a lila ruhás hölgy közelébe nem sikerül azóta sem férkőznöm.

A beüvegezett sorokat visszaakasztottam a szegre. Izzadt tenyeremmel letöröltem az üveget, ha netán betévedne ide még valaki, ebbe a homályos hálószobába. Lenke néni töltött káposztát főzött éppen. Mondom, jól visszazártam, persze. Köszönöm, de sietek. Végig a fűben, a Grundon, sietve, mint amikor felszállni. Fehér.
Álltam az fűben, és néztem, hogy tökéletes egyensúllyal halad a járdaszegélyen. Kibillenthetetlen fegyelemmel, macskaléptekkel haladt, balettcipői puhán markolták meg az aszfalt peremét. Fején fekete kalap, lila ruhájára a vállairól sárga kendő omlott. Ölében kis fehér kutyát szorongatott mindig, és hangosan beszélt hozzá. Azt mondták, néhány éve meghalt a fia. Előtte pedig a férje.