egy időben azt hittem, sejtek valamit a költészetről.

diadalmas ének, gondoltam,

ami a barlang falára rajzolt vadászati látomásokhoz

hasonlatos.

szómágia, nem szómérnökség.

ima, átok, és valóság alatti metafizika.

honnan tudtam volna, hogy, aszongya’hogy,

apokaliptikus sebek borítják az emberek lelkét,

és a sebekből rossz szellemek virágoznak,

és éjszaka elhervasztják mind a szép rózsabokrokat,

reggel pedig hallod, „látjátok, ide születtünk!” – ordítják 

a parasztok.

honnan tudtam volna, hogy colostokkal kell nekivágni 

a versírásnak. 

ujjmértékkel, hunyorítva rakosgattam a szavakat,

közben megtanultam ezt-azt az értelemről,

és ahol az értelem véget ér,

ott kezdődik a mese,

és a mesében egy sánta kutya nyüszít minden éjszaka,

és a sánta kutya uralja az utcát.