[Látó, 2006. március] 

Nyolc éve immár, hogy a Látó l998. évi első számában közreadtam Camões huszonöt szonettjének fordítását. A végül is huszonöt „kánoni" és négy „apokrif" színműre és hetvenhét szonettre duzzadt Shakespeare-fordítás akkor nem hagyott többre időt, de nem adtam fel tervemet, hogy Shakespeare-nek ettől a nagy kortársától is hasonló kötetre való szonettet fordítok. Végre sort keríthettem erre is, és átnyújthatok az olvasónak újabb huszonötöt a folytatásból.
Camões nemcsak A Luziádák poétája, a portugálok nemzeti költője, de jeles lírikus is, a Petrarcától elindított reneszánsz költészeti áramlat egyik legkiválóbb képviselője; szonettjeiből – a Petrarcától divatba hozott költői közhelyeken túl – egy érzékeny emberi lélek, egy nyugtalan és hányatott sors őszinte képe rajzolódik ki. Ha a magyar olvasóközönségtől kissé távol maradt, azt hiszem, egyedül annak tulajdoníthatjuk, hogy a portugál nyelvvel, főleg annak régebbi irodalmával nagyon kevesen foglalkoztak mifelénk, kiváltképpen a költők közül.
Korunk felvállalta az effajta korlátok ledöntését. Legyen ez is egy szerény lépés ebben a folyamatban.