[2017. december]
Erről a trubadúrról nem sokat tudunk. A neve is úgynevezett beszélő név. De arra, hogy mit jelent, kétféle magyarázat is van.
Az a kézirat, amelyik ránk örökítette a dalait, szerzőjükről csak rövidke megjegyzést tesz: „Cercamon (ejtsd: szerkámun) gascogne-i énekmondó volt, és verseket meg pásztordalokat szerzett régi módon. És mindenfelé járt a világon, ahová csak el tudott jutni, és ezért is nevezték Cercamonnak (keresd a nagyvilágban).” Ám a daloskönyv legalább száz-százötven évvel az énekek után keletkezett. Nem tudjuk, mennyire bízhatunk a híradásban.
Azután 2009-ben Luciano Rossi zürichi professzor egy másik magyarázattal állt elő. Szerinte Cercamon nem más, mint az az Eblo de Ventadorn, akinek költői iskoláját olyan trubadúrok emlegetik, mint Marcabru vagy Bernart de Ventadorn. Az utóbbi egyébként nevét is onnan kapta, hogy a nevezett nagyúr szolgáinak gyermekeként született, és a várúr környezetében tanulta meg a dalos-mesterséget. Marcabru életrajzában pedig az szerepel, hogy ez a szintén szegény sorsú trubadúr egy Cercamon nevű énekmondó mellett vált költővé. A híres Eblo neve alatt viszont nem maradt fenn egyetlen trubadúrének sem.
Nos, Luciano Rossi nem kevesebbet állít, mint hogy Cercamon nem ágrólszakadt vándorénekes volt, ahogyan mindaddig hitték, hanem éppen maga ez az előkelő feudális úr, az első trubadúrként számontartott nagy hatalmú Aquitániai Vilmos hűbérese és költőbarátja. És ennek megfelelően a névmagyarázatot is úgy módosítja, hogy „keresd fenn, a magasban, a hegyen”. A feltevést talán az is alátámasztja, hogy az I. (töredékes) énekben egy Mester és egy tanítvány párbeszédét halljuk, és a Vilmos nevű tanítvány a Mester várában kapott szállást.
Bár az elméletet Rossi rendkívül alaposan körülbástyázta érvekkel, a középkori költészet szakértői nem fogadták egyhangú lelkesedéssel. Annak ellenére, hogy a trubadúrköltészet két kérdését is megoldaná: Cercamon azonosítását és Eblónak, a trubadúrok mesterének vélt terméketlenségét.
Amennyire bizonytalan a költő személye, annyira egyértelműen meg lehet határozni, mikor élt. Siratóéneke ugyanis kétséget kizáróan X. Vilmos aquitániai hercegnek, az első trubadúr fiának haláláról emlékezik meg. Ez pedig 1137. április 9-én következett be egy compostellai zarándoklaton. A herceg az aquitániai dinasztia utolsó férfitagja volt, és hatalmas, a Loire-tól a Pireneusokig terjedő birtokait lányának, Aquitániai Eleonórának a férje, a francia király örökölte. A zarándokútra és a király örökségére a siratóének nyíltan utal.
Cercamon tehát egyike a legrégebbi trubadúroknak. Aquitániai Vilmossal együtt a trubadúrköltészet szerelemfelfogásának megteremtője. A költő nála már egyértelműen aláveti magát a tökéletesként magasztalt úrnőnek, attól mindent elfogad, még a megaláztatást is, de nem mond le a végső jutalom reményéről. Morális intelmei visszaköszönnek Marcabrunél és követőinél, a szerelmeseket elválasztó távolság gondolata pedig Jaufre Rudel költészetének adja majd meg az alaphangját. Bernart de Ventadorn viszont egyenes ági folytatója, kiteljesítője ennek a lírának, a trubadúr-szerelem Cercamonnál megjelenő gondolatalakzatai és képei nála fejlődnek toposzokká.
