„Egyik utazóval, kivel a gőzösön ismerkedém meg,

beszélgetvén, az találgatá, hogy hol töltendem

a következő telet. »Párizsban?« – mondá. »Nem.« 

»Londonban?« »Nem.« »Petersburgban?« »Nem.«

»À Clausenbourg« – felelém végre; min nem kevéssé 

csudálkozék – mert Clausenbourg en Transylvanie-nak 

hírét még sohasem hallotta vala.”

(Wesselényi Polixéna)^[1]

Amikor Violával leszálltunk

a Victoriánál, és elhagytuk

a buszállomást, rögtön szemet szúrt

a felirat, hogy itt a közelben.

Pár perc és ott álltunk a klasszikus

fehér homlokzat előtt, amelyen

a kék tábla jelezte, hogy itt élt

haláláig Mary Shelley. Reggel

volt, korán, London barátságosabb

arcát mutatta, mint általában.

A borongós rémtörténeteknek

híre-hamva sincs, a múlt ködébe

vesztek, és olyan hangulata volt

a pillanatnak, mint amikor egy

temetésen felragyog a napfény.

És azon a napsütötte sávon

hirtelen otthonérzésem támadt.

De nem lebbent a függöny, nem mozdult

a levegő, és rám szakadt akkor

a bizonyosság, hogy távol innen

Flóra és Lilla az anyjukkal épp

tartanak valamerre, hogy hová,

most nem számít, csak annyi, hogy abban

a városban, melyről azt álmodom

később, hogy a tenger fenekére

került, víz lepi el a házakat,

a monostori Kálvária-domb

felett cetformájú Zeppelinek

úsznak, és mindenki oly kedélyes,

mint aki pontosan tudja, hogy az

apokalipszis alkati kérdés.

„Szürreális”, mondanám, ha ez nem

volna oltári nagy klisé, és nem

lettek volna cifrább álmaim is.

„Idehagylak téged is – csendes tó!”

Erre gondolok, miközben nekivágok.

És nem tudom, hogy ez hazavers-e,

ma divatos vallomásos líra,

lehet-e tárgya egyáltalán, vagy

olyan csupán, mint visszavonulni

lassan egy belakhatatlan tájból.

^[1] A mottó és a versbeli idézet forrása Wesselényi Polixéna bárónő Olaszhoni és schweizi utazás című könyve.